A semmittevés napszámosai
Közel száz szír, iráni és afrikai migránsra főzött, takarított, mosogatott hónapokig egy Amszterdam melletti kikötőben berendezett luxushajón Máté, a zentai szakács, akit mélységesen felháborított, amit „ezek az emberek műveltek és művelhettek” a migránsokkal foglalkozó holland szervezet, a COA jelen lévő alkalmazottainak, illetve biztonsági őreinek szeme láttára.Történt néhány hete, hogy a Victoria Libertyről munkaadója, a ciprusi offshore cég áthelyezte Mátét egy másik hajóra, a kétszáz kabinos Rossinira, ahol viszont kétszáz valódi menekült, döntően ukrán édesanya és gyerek ellátásáért felelt. Szemben a migránsokkal, az ukránok nem győzték megköszönni az előbbiekénél jóval szerényebb ellátást és törődést. A hajószakács élményei köszönőviszonyban sincsenek az NGO-k és brüsszeli emberi jogi bozótharcosok olykor Andersent meghazudtoló meséivel.
– Már az elején tisztázzuk, hogy engem nem Máténak hívnak és nem Zentán lakom, de szeretném megtartani az állásomat, ezért vagyok kénytelen hazudni – jelentette ki határozott hangon a középkorú férfi, aki húsz éve szolgál folyami és tengerjáró luxushajókon, és akit mielőtt a Libertyre helyeztek volna, több mint 2500 eurós kiemelt fizetéssel előbb kiképeztek hallgatásból, majd szigorú titoktartási szerződést is aláírattak vele. Példának említi a nyilvánosság kizárására az egyik szírek közötti veszekedést, amikor kíváncsi újságírók árasztották volna el a Libertyt, de a sajtószabadságra fittyet hányva úgy zavarták el a tévéstábokat a COA emberei, mint halaskofa a szemtelen sirályokat.
– Amíg egy méregdrága luxushajón a szobalány vagy a mosogatófiú jó ha ezer, a főnöke pedig kétezer eurót képes megkeresni, addig a migránsplaccon kevesebb munkáért, rövidebb műszakban a konyhásnak 1600-at, a főnöknek pedig 2600-at is megadnak, persze uniós pénzekből. Naná, hogy én is elvállaltam – ismeri be Máté.
A ciprusi cég, amelyik alkalmazta, hat hajót adott bérbe a menekülteket garantált uniós támogatásból ellátó szervezeteknek.
– Nagyot lehet vele kaszálni, hiszen kell hozzá egy cég, amelyik az ellátást, a logisztikát adja, egy másik az irányításhoz, egy pedig a biztonsági szolgálathoz, és persze drága orvosi ügyelet a fedélzetre. Ezeket a pályázatokat legtöbbször a politikai fejesekhez köthető, protekciós vállalkozók nyerik el, hiszen ennél biztosabb nyereség nincsen, főként úgy, hogy a hajó meg sem mozdul, tehát nincs üzemanyagköltsége, az áramot, vizet pedig a partról kapja.
A magyarokból, románokból, szlovákokból és holland irányítóból álló kilencfős személyzetet késő éjszaka vitték fel a fedélzetre. Néhány óra alvást követően hajnalban bekapcsolták a konyhai gépeket, megszállták a zöldségraktárat, kipakolták a hűtőket és nekiálltak a reggeli készítésének.
– Isten bizony megállt a kezemben a kenyérvágó kés, amikor csoportosan közeledtek az étkezőhöz gatyában, papucsban, nagy hanggal – mondja Máté, aki egy Miamiból induló, 810 személyes luxustengerjárón, de egy 130 férőhelyes, hatcsillagos dunai folyami hajón sem látott soha ehhez hasonló jelenetet. – Félelmetes volt, hogy mindenki barna vagy fekete bőrű és elhanyagolt külsejű férfi, és mint később kiderült, mindenből kétszer annyit eszik, mint egy átlag turista. Riadtan néztünk össze a két felszolgálóval még úgy is, hogy folyamatosan hat-nyolc biztonsági őr cirkált a fedélzeten. Miközben kézzel-lábbal habzsolták, pocsékolták is az ételt, sőt volt, amit undorral félretoltak, pedig minőségi kajákat készítettünk nekik, hiszen mi is azt ettük.
Kiszámolták, hogy egyetlen reggelire 96 fő részére minimum 200 tojást, 210 zsömlét, 3 kiló szeletelt kenyeret, 6 liter joghurtot, 3 kiló szalámit, 2 kiló sajtot osztottak ki, a magvakról, bogyókról, gyümölcsökről és zöldségről nem is beszélve. Ebédre 30 kiló csirke vagy 15 kiló hal, 8 kiló rizs és 35 liter leves fogyott, a vacsorához pedig, akár egy svédasztalos wellness-szállodában, puding vagy fagylaltkehely is dukált.
– Csakhogy ezért ők egy petákot sem fizettek, viszont roppant természetesnek tartották – emlékezik az ebédlői felháborító esetekre Máté, amikor látva nyegleségüket, finnyásságukat, majd szétvetette őket társaival a méreg. – Volt rá eset, hogy azért támadtak ránk, mert szerintük erős paprikát tettünk a levesbe, és amikor kikértem magamnak angolul a tahó hangnemet, az egyikük, aki a többieknél iskolázottabb fickó lehetett, azt mondta nekem, én állok hozzá rosszul, mert itt ők a menekültek, mi pedig a szolgálók, akik rájuk dolgozunk. Arra is volt példa, hogy a nagyszájú hangadók azért szerveztek éhségsztrájkot, mert ráuntak a csirkére meg a halra, helyette kecskét vagy bárányt követeltek ebédre.
Mátéék azt is kiszámolták, hogy a háromszori ingyenétkeztetés luxuskörülmények között személyenként közelít a tíz euróhoz, vagyis az átlag 28 éves korú, 96 fős társaság közel 400 ezer forintnyi ételt fogyasztott el naponta, amiért azt sem mondták a személyzetnek, hogy köszönöm. Csak néztek, bambultak maguk elé, a telefonjukat nyomkodták, esetleg egymás közt veszekedtek. Akadt közöttük, aki elment várost járni, vagy súlyzót emelgetett a hajó fitnesztermében, de dolgozni egyikük sem akart. Minek, hiszen minden héten ugyanazon a napon az ingyenes ellátás mellé még 60 euró segélyt (zsebpénzt) kaptak fejenként a semmittevés napszámosai – ahogyan Máté elnevezte őket.
Miután pénzhez jutottak, még a leglustábbak és legelhanyagoltabbak is azonnal megmosakodtak, felöltözködtek és csoportosan szálltak partra, hogy aztán néhány óra múlva vérvörös szemekkel, legális holland drogoktól betépve térjenek vissza kétes tisztaságú kabinjaikba megpihenni. Az egyik magyarul beszélő szlovákiai szobalány szerint a kétszemélyes fülkék rendetlenek és büdösek, „ótvar és retek” bennük minden. Akadt az elszállásoltak között néhány igényesebb, akik márkás ruhákban, márkás telefonnal feszítettek, de azok is úgy hozzászoktak a lazsáláshoz, hogy még a helybe hozott, magán a hajón megtartott hollandnyelv-órákat sem látogatták. Ha a személyzet panaszkodni merészelt a viselkedésükre, akkor a biztonsági erők és a migránsokkal foglalkozó szervezet, a COA munkatársai közölték: itt ők az állam, más fogja be a száját, miközben udvariasan és mosolyogva pátyolgatták élősködő „kenyéradóikat”. Ha valamelyiknek nagyon keresztbe állt a szeme és törni, zúzni készült, előzékenyen a hajóorvoshoz kísérték. Ugyanakkor minden péntek délelőtt a reggeli után busz jött értük a kikötőbe, és józanul, mintha mi sem történt volna, utaztak be a városkába imádkozni.
– Kétszínű, hazug világ rengeteg pénzért – summázza Máté. – Bicskanyitogató, amit a szírek meg az irániak megengednek maguknak és ahogy a holland cégek, civil szervezetek a biztos uniós finanszírozás fejében óvják, védelmezik őket. Állítólag sok kihasználatlan hajót vettek bérbe Hollandiában, mert ez egy jövő januárig tartó program, amit mi, uniós állampolgárok fizetünk. A hajónk mögött is áll egy másik, azon 130, szintén migráns férfi múlatja az időt, de üzemelnek szép számmal nőket és gyerekeket ellátó fedélzetek is. Mekkora szélhámosság, és mekkora üzlet!
Néhány hete megsegítette Mátét a szerencse, mert a ciprusi anyacég 200 euróval még többet kínálva, felajánlotta neki az állítólag belize-i offshore cég tulajdonában lévő holland kikötőben veszteglő Rossini nevű hajó egyik konyhai állását.
– Ez egy hatalmas, 400 személyes úszó munkásszálló, például tengeri olajkutak létesítésénél használják – mondja Máté a tengeri emberekre jellemző tájékozottsággal. – Miután elfogadtam az ajánlatot, nekem 200 ukrán menekültre kellett főznöm egy 15 fős magyar, bolgár, portugál, indonéziai csapattal. Amikor az első kora reggel megláttam jönni az étkező felé a kisírt szemű anyukákat, karjukban csecsemővel, oldalukon gyerekkel, mögöttük pedig a riadt tekintetű, fekete fejkendős nagymamákat és a kétségbeesett lányokat, azonnal éreztem és tudtam, a migránsokkal ellentétben ezek valódi menekültek. Lerítt róluk, hogy nem ingyen élni jöttek el a hazájukból.
Csendben vártak a sorukra, nem követelőztek, nem válogattak, sőt Máté szerint „mindent megettek, amit elébük raktak”, noha a választék szerényebb volt, mint a Libertyn, mégis megköszönték alázattal. Nekik 60 eurós segély (zsebpénz) sem járt heti rendszerességgel, de aki tehette, nappal kijárt a városi halfeldolgozóba dolgozni, miközben állandóan a híreket figyelte, vajon mi lehet az otthon harcoló fiúval, férjjel vagy apával.
Néhány hét elteltével ismét rátalált a szerencse Mátéra, és egyetlen bőröndbe gyömöszölt háztartásával a kezében a Rossinit is elhagyta. Most egy 150 férőhelyes, ötcsillagos luxushajó fedélzetére tart Passauba. A pénz nem annyi, mint eddig, de a munka sokkal jobb.