Visszavonulásával Fidel Castro aranybetűkkel írta be magát a történelemkönyvekbe. A kubai vezér képes volt arra, amire a legtöbb diktátor nem: büszkén távozni. Eskütétele után mondott beszédében öccse, Raul Castro nyilvánosan is elkötelezte magát a bátyja által lefektetett irány mellett. A világ legjobb szivarjával, legjobb rumjával, legcsodálatosabb zenéjével és leglazább karibi varázsával rendelkező ország ismét meglepte a világot: tudott váltani.

Az amerikai sajtó persze visszafogottan ünnepelte Fidel Castro távozását, és nem bocsátkozott találgatásokba Kuba, illetve a kubai–amerikai kapcsolatok jövőjét illetően. Kivéve a Wall Street Journalt, amelyik vezércikkében sötéten festette le a Castro utáni Kubát. A Ruppert Murdoch médiamágnás tulajdonában lévő neokonzervatív szellemű lap szerint a kubai gazdaság „tehetetlen”, az ország „Venezuela lábai előtt hever”, a fiatal kubaiak pedig „inkább nekivágnak a cápákkal teli vizeknek, minthogy a Castro testvérek uralma alatt éljenek”.

Úgy tűnik, Kuba léte elviselhetetlen Washington számára. Olyannyira, hogy önmagát ámítva igyekszik bizonygatni, a karibi ország maga a pokol, ahol kommunista ősemberek tartják nyomorban a lakosságot. Ezt a képet táplálják a Floridában és New Jersey-ben népes kolóniákban élő kubai emigránsok is, akik a CIA apanázsával szerveznek ellenzéki csoportokat. Úgy látszik azonban, hogy a kígyó a saját farkába harapott. A kubai emigránsok talán a legutolsók, akiktől érdemleges információhoz lehet jutni a valós kubai helyzetet illetően. Ők csak azt fújják, amit megrendelőjük hallani akar, és amit saját érdekük diktál.

A kubaiakról azonban lepereg az amerikai propaganda. Nem csupán az afganisztáni és iraki tapasztalat miatt, hanem azért is, mert az idősebbek még emlékeznek azokra a keserű évekre, amikor Washington a véreskezű diktátor, Fulgencio Batista támogatásával tömködte a demokráciát Kubába. Nem véletlen, hogy 2006 júliusában a Commission for Assistance to a Free Cuba nevű amerikai székhelyű szervezet Raul Castro hatalmának aláaknázására meghirdetett, és Bush elnök által 80 millió dollárral támogatott projektje teljes kudarcot vallott.

Washington évtizedek óta próbálja elszigetelni Havannát. Sikertelenül. Kuba ma több mint 160 országgal ápol diplomáciai kapcsolatokat, tagja a Latin-Amerikai Gazdasági Szervezetnek, az Amerikai Államok Szervezetének, a Karibi Államok Szövetségének, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek, illetve a 2006-ban alakult 118 tagot tömörítő El nem kötelezettek mozgalmának. Úgy tűnik, Washington kizárólag önmagát bünteti a Kubával szemben fenntartott embargóval. Illetve nem is csak önmagát, hanem azokat az amerikaiakat, akik máig nem juthatnak hozzá legálisan jófajta kubai szivarhoz vagy rumhoz.

Nyugati szemmel nézve Kuba valóban nem demokratikus ország, de nem is olyan sötét diktatúra, mint amilyennek Washington láttatni akarja. Vannak politikai bebörtönzöttek. A legtöbben közülük a szigetország legnagyobb politikai fogolytáborában, a guantánámói bázison, amely az amerikaiak kézben van. Havanna nemrég jelezte is, hogy nem ért egyet Washington módszereivel, ezért leállította a fogolytelep vízellátását, így az sótalanító berendezéssel nyer az óceánból ivóvizet.

Kuba talán az egyetlen kommunista ország, ahol többé-kevésbé megvalósult a máshol csak beígért népuralom. Fidel Castro forradalma 1959-ben győzött, a Kubai Kommunista Párt pedig 1965 óta irányítja az országot. Ugyanakkor rendszeresen vannak parlamenti és önkormányzati választások. Önkormányzati szinten a kommunista párt és a politikai vezetés nem vállal szerepet a választásokban. Az emberek maguk választják jelöltjeiket. Parlamenti képviselőiket szintén maguk választják. A jelöltségnek nem feltétele a párttagság. A győztes jelöltnek a szavazatok több mint 50 százalékát kell megszereznie, így a megválasztott jelölt legitimitása erős. A megválasztott képviselők 63 százaléka új, még soha nem ült a parlamentben. A képviselők 42 százaléka nő, 78 százaléknak egyetemi, 20 százaléknak főiskolai végzettsége van. Képesítésüket tekintve vannak közöttük mérnökök, közgazdászok, orvosok, ápolók, tanárok, katonák, történészek, sőt még teológusok és meteorológusok is.

Havanna rugalmasan alkalmazkodott az idők változásához. A Szovjetunió bukását követően Kuba évi 4 milliárd dolláros segélytől esett el. A vezetés felismerve, hogy az érvágás megroppanthatja a gazdaságot, új stratégiára szánta el magát. Fiatalok ezreit küldték európai gazdasági iskolákba, az állami tulajdonú gazdaságokat pedig kollektív tulajdonba adták. 1995-ben alkotmánymódosítást hajtottak végre, amelyben engedélyezték az off-shore cégek működését. Ezt követően az európai, latin-amerikai, kanadai és kínai tőke áramolni kezdett Kubába, ami a várakozásoknak megfelelően felpezsdítette a turizmust, a bányászatot, a telekommunikációs, a biotechnológiai és az olajtechnológiai ipart.

A gazdasági fellendülés legfőbb haszonélvezője a nép lett. Kubában nincs jelen a volt szocialista országokban elburjánzott, az állammal összefonódott maffia, és a nómenklatúra-burzsoázia. James Petras amerikai Kuba-szakértő egyik tanulmánya szerint ez a „népi kitartásnak és a forradalmi vezetők iránti hűségnek az eredménye”, továbbá annak, hogy ezek a vezetők „elkötelezettek az egyenlőség, szolidaritás, nemzeti büszkeség és függetlenség” mellett. Petras azt is leszögezi, hogy a kubaiak döntő többsége támogatja a rendszert.

A kutató állításait a tények is alátámasztják. A kubaiak jobban élnek, mint a többi latin-amerikai ország polgárai. A bűnözés is jóval kisebb, mint a latin- és észak-amerikai országokban általában. Kubában nem csak a közbiztonság jó. Az alkotmány 50. cikkelye ingyenes egészségügyi ellátást garantál minden kubainak. A csecsemőhalandósági ráta alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban. A várható átlagos élettartam – a széles körben elterjedt masszív dohányzás ellenére – 80 év, amivel még a fejlett országok közt is jó helyezést érnek el. Talán azért is, mert az amerikai bojkott miatt itt nincsenek jelen a világ lassan minden részén elterjedő, egészségtelen ételeket árusító gyorséttermek.

Az oktatás is igen jó. Nemcsak Latin- Amerika, de az egész világ átlagát tekintve is. Az alap-, közép- és felsőfokú oktatás ingyenes, analfabétizmus nincs. A kubai egyetemeken tízezer diák tanul különböző természettudományi és műszaki szakokon, a felsőoktatásból ezért több szakértő kerül ki, mint amit az ország munkaerőpiaca elbír. Kuba egyik legfőbb exportcikke így az emberi tudás lett. Venezuela például évi 2 milliárd dollár értékben szállít olajat Kubának, melyért cserébe Havanna képzett orvosokat és tanárokat küld Caracasnak. Kuba emellett számos gyógyszeripari projektet folytat közösen Kínával és Malajziával.

Kuba persze nem paradicsom, bár jobb úton jár affelé, mint gondolnánk. Az alacsonyabb képzettséget igénylő, idegenforgalmi munkakörök manapság még jobban fizetnek, mint egy doktori vagy kutatói állás. A turizmus gyorsuló fejlődése miatt ezért egy új burzsoázia van kialakulóban, ráadásul a növekvő idegenforgalom egyre erősebben gerjeszti a prostitúciót.

Ma még nem tudni, Kuba új elnöke miképpen néz szembe az új kihívásokkal, csak azt, hogy Raul Castro gyakorlatias vezetőnek ígérkezik. Korábbi beszédeiben kijelentette, a kubai munkásoknak a mainál többet kell keresniük, de hozzátette, egy nemzet igényei nem lehetnek nagyobbak, mint amit saját maga elő tud teremteni, ezért mindent meg kell tenni, hogy függetlenné tegyék a kubai gazdaságot.

A kubai rendszer túlélt egy amerikai katonai inváziót, legfőbb támogatójának, a Szovjetuniónak a bukását, fél évszázados gazdasági embargót, és több mint hatszáz Fidel elleni merényletkísérletet. A kubaiaknak, ha Amerika előbb-utóbb elkerülhetetlenül benyomuló barátságát is túlélik, minden okuk megvan arra, hogy optimistán tekintsenek a jövőbe.

Sayfo Omar