„Az Omar tér a kezünkben van” címmel, egész oldalas, leplezetlen örömmel átitatott írásban üdvözölte ez év március 18-án a Maariv izraeli napilap, hogy két amerikai illetőségű zsidó vállalat rátette a kezét az idők kezdete óta palesztin keresztények tulajdonában lévő területekre.

A szóban forgó ingatlan Jeruzsálem óvárosának főbejáratánál fekszik, és helyi keresztények által vezetett boltoknak ad helyet. Az üzlettulajdonosokat senki nem értesítette az ügyletről. A Francia AFP hírügynökség szerint a vevők korántsem békés befektetők, hanem olyan vallásos zsidók, akik elmondásuk szerint ilyen módon próbálják meg „felszabadítani” a szent várost az azt bitorló keresztényektől és muszlimoktól. Ez azonban pusztán a jéghegy csúcsa.

A többnyire keresztény palesztinok tulajdonában lévő ingatlanok felvásárlása egy nagy, az izraeli szélsőjobboldal által irányított etnikai tisztogatási terv részét képezi, amely homogén zsidó várossá kívánja tenni Jeruzsálemet. Ennek keretében a zsidó irányítású Al-quds Muncipality (Jeruzsálemi Törvényhatóság) a múlt évben meghirdette, hogy az óvárost elhagyni szándékozó palesztinokat kész városon kívüli házakkal kárpótolni. A palesztinok persze mára tanultak nagyapáik hibájából, akik annak idején fillérekért adták el földjeiket az Izraeli Földalapnak, így foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, ami megmaradt nekik.

Ennek ellenére a felvásárlások folyamatosan zajlanak – nagy részük a sajtóvisszhang elkerülése érdekében, nevüket adó palesztin középosztálybeliek közreműködésével. Ők persze gyakran az életükkel fizetnek a Júdás-ezüstökért.

A legnagyobb nyomás természetesen a palesztin ortodox egyházra nehezedik, mely máig a legértékesebb jeruzsálemi ingatlanok tulajdonosa. Az ő birtokába tartozik többek között az a föld is, amelyre az izraeli parlament, a Knesszet, illetve a minisztériumok épültek. Éppen ezért hatalmas földalatti offenzíva indult az egyház ellen, melynek egyes birtokait egy zavaros szállodaügyletre hivatkozva az izraeli kormány le is foglalta.

Valaha az izraeliek által elfoglalt területeknek 34 százaléka keresztény tulajdonban volt, ez is mutatja, hogy a közösségek egykor milyen jólétben éltek. Mára ennek a jólétnek nyoma sem maradt. A második intifáda alatt a turisták elmaradásával, a zömében idegenforgalomból élő keresztények sorra veszítették el megélhetésüket, így sokuk az emigráció mellett döntött és dönt a mai napig. A pénzügyi válsággal küzdő egyház pedig sorra kényszerül lemondani birtokairól.

A szentföldi keresztények fogyása 1948-tól vált drasztikussá. Izrael megalakulásakor még 400 ezres, a lakosság 20 százalékát kitevő, virágzó közösségük volt, mely mára hatvanezerre apadt. Igaz, ez a szám 1991-től napjainkig húszezerrel gyarapodott. Ez azonban kizárólag a világ minden tájáról odaköltöző keresztényeknek tudható be. Az őslakosság továbbra is vészesen fogy. Mára Izrael lakosságának mindössze 1,8 százalékát teszik ki, és ha a folyamat tovább halad, egy-két generáció múlva csak a keresztény temetők fognak emlékeztetni arra, hogy a Szentföldön éltek valaha olyanok, akik megváltójukként tisztelték Jézust.

A drasztikus népességcsökkenés leginkább Jézus szülővárosában, Betlehemben szembetűnő, ahol a keresztények harmincöt évvel ezelőtti 95 százalékos aránya 15 százalékra fogyatkozott. A határvonalakkal elszeparált zónákra osztott város lakóira nehezedő izraeli nyomás igen nagy. Bár az izraeli csapatok formálisan 1995-ben kivonultak a szent városból, máig ellenőrzésük alatt tartják a telefonhálózatot, áramszolgáltatást, a Közel-Keleten mindennél fontosabb vízforrásokat, a város lakói pedig kizárólag engedéllyel utazhatnak Jeruzsálembe.

Nem csoda hát, hogy napjainkra több mint 40 ezer betlehemi keresztény család költözött Dél-Amerikába. A palesztin keresztények ugyanis nem illenek bele a szélsőséges cionisták koncepciójába, akik a befolyásuk alatt álló médiumokon keresztül arról kívánják meggyőzni a fejlett világot, hogy az arab világ nem más, mint sötét arcú, barbár vallást követő emberszabásúakból álló csürhe, akik ellen a Nyugatnak nemhogy joga, de kötelessége fellépnie.

Ilyenformán a palesztinok egyenlővé válnak az afgán tálibokkal. Az egyszerűsített képlet szerint a palesztinok muzulmánok, a muzulmánok pedig terroristák. És a terroristákkal le kell számolni. A „szent ügynek” pedig nem tenne jót, ha a Nyugat tisztában lenne azzal, hogy Palesztinában hozzájuk hasonló hitet valló emberek élnek. Az izraeli és annak befolyása alatt álló médiumok igyekeznek a muzulmánok összeférhetetlenségének számlájára írni a keresztények elvándorlását. Holott a két felekezet évszázadok alatt egy nagy közösséggé forrott össze, melynek tagjai egymás vallását tiszteletben tartva élnek.

A szentföldi egyház al-Liqa (Találkozás) néven napi kapcsolatot ápol a palesztin hatósággal, amely teljes mértékben szem előtt tartja Palesztina nemzetközi és részben keresztény jellegét. Vannak olyan keresztény városok, ahol bár a lakosság zöme már rég muzulmán, a hagyományok miatt továbbra is keresztény polgármestert választanak. Emellett még a radikálisnak mondott Hamasznak is vannak keresztény tagjai.

A keresztény palesztinok azok, akik talán a legtöbbet tettek hazájukért a történelem során. Közéjük tartozott Hadzs Amin al-Huszein, a brit gyarmatosítás ellen küzdők vezetőjének fő tanácsadója. Görög ortodox volt George Habash, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért alapítója, a Palesztin Felszabadítási Szervezet több prominense, vagy Edward Said, neves író is.

Az elhunyt Jasszer Arafat felesége is keresztény vallású, huszonhat örökbe fogadott gyermekével évente megünnepli a karácsonyt. Kétségtelen azonban, hogy a krisztusi üzenet hordozói az erőszak helyett inkább a békés ellenállást preferálják. Ahogy dr. Attallah Hanna, a jeruzsálemi ortodox egyház szóvivője is több ízben elmondta: a muszlim és keresztény palesztinok harca egy, és kizárólag az izraeli szélsőségesek célja azt elhitetni a világgal, hogy közöttük bármiféle viszály lenne. A szóvivő szavait idézve: „Viszály kizárólag az igazság és az izraeliek hazugsága között van.” Az izraeli lövedékek pedig nem válogatnak muszlimok és keresztények között.

Hogy a hírek olykor mégis áttörnek a blokádon, jelzi, hogy a világon több keresztény szervezet emelte fel hangját Szentföldön élő testvéreik érdekében. A keleti-ortodox egyház vezetősége, kálvinista és lutheránus szervezetek, de még a megboldogult II. János Pál pápa is a megbékélést sürgették. Egyesek cselekvésre is elszánták magukat. A hárommillió tagot számláló Amerikai Presbiteriánus Egyház tavaly támogatásának megvonásával fenyegette meg azon tagjait, akik egymillió dollárnál nagyobb izraeli beruházással rendelkeznek.

Van azonban egy mindenkinél hatalmasabb keresztény csoport, akinek hangja mindenki másét túlharsogja. Ők az amerikai neokonzervatívok, akiknek szent hite és meggyőződése, hogy a Messiás második eljövetele kizárólag akkor történhet meg, ha a választott nép újra uralkodni fog a szent földön. Ebben a koncepcióban pedig az Izraelben élő muszlimok és keresztények mind kigyomlálandó gaz. Az amerikai kormányzatra rátelepedett lobbicsoport így minden tőle telhetőt megtesz a szent cél érdekében.

A szigorú amerikai bevándorlási hivatal minden eszközzel segíti az Egyesült Államokba telepedni kívánó keresztény palesztinokat, akik általában kitűnő műveltségükkel és iskolázottságukkal könnyen be is illeszkednek új hazájukban. Bár hivatalos adat nincs, becslések szerint 100 és 300 ezer közöttire tehető az Amerikában élő keresztény palesztinok száma. Így, ahogy a San Franciscó-i közösség vezetője, Labib Kobti atya írta egy cikkében, mára több ramallahi keresztény él San Franciscóban, mint magában Ramallahban. A szentföldi keresztények segélykiáltása 2001-ben, egy püspöki küldöttség formájában Washingtonba is eljutott.

Colin Powell akkori külügyminiszter aggodalommal hallgatta végig a panaszokat, majd némi cinizmussal e szavakkal bocsátotta útjukra a küldötteket: „A templomtorony csúcsáról harsogjátok a közel-keleti béke iránti aggodalmaitokat.” Harsogják is, de hiába. A fejlett világban alig akadnak olyanok, akik hallottak volna arról, hogy az izraeli szélsőségesek még a legszentebb palesztinai keresztény kegyhelyeket sem tisztelik.

1948-tól napjainkig több ízben értek támadások keresztény szent helyeket. 1948. május 7-én cionista erők elfoglalták a Sion-hegyi Benedicte kolostort, és onnan lőtték a közelben lévő Örmény Ortodox patriarchát. Az akkori eseményeket talán betudhatnánk a „honfoglalással” járó fejetlenségnek.

A napjainkban történő kegyhelygyalázások azonban nehezen megbocsáthatók. 2002 áprilisában 200 muzulmán palesztin keresett menedéket a betlehemi Jézus Születése templomban az izraeli lövedékek elől. Az izraeli médiumok a világ szimpátiája elnyerése érdekében azt állították, hogy az emberek túszul ejtették a bent tartózkodó papokat. Később ezt a jeruzsálemi ortodox egyház szóvivője cáfolta, mondván, ők maguk ajánlottak fel menedéket a muszlim férfiaknak, akikre egyébként a halál várt volna. Később az izraeli osztagok ostrom alá vették a szent helyet, amihez hasonlóra a történelem kezdete óta nem volt példa.

A korábbi hódítók, perzsák, arabok és oszmánok mind tiszteletben tartották a keresztény kegyhelyeket. De a Szalézi Intézet egyik tagja, P. Bruno elmondása szerint a helyzet még az 1967-es háború alatt sem volt ilyen súlyos. A támadás során az épületben nagy anyagi és felbecsülhetetlen eszmei kár keletkezett.

A gazdag keresztény világ szégyene, hogy az amerikai vagy európai adakozók által a helyrehozatalra felajánlott anyagi segítség nem bizonyult elegendőnek, így azt részben katari muszlim adakozók pénzéből hozták helyre. A Dohány utcától Párizson át New Yorkig a keresztény kormányok olykor kész regimentekkel védik a zsidó kegyhelyeket és közösségeket.

A keresztény világ talán jogosan várhatná el cserébe, hogy az izraeli kormány se lövesse rommá a kereszténység legszentebb emlékhelyeit, és ne űzze el szülőföldjükről a krisztusi hit legősibb hordozóit. Mikor Saron 2000-ben az al-Aksza mecsethez vonult, a muszlim világ egy emberként emelte fel szavát szent helyük védelmében.

De mit tettek a keresztények, amikor 2002-ben izraeli tankok ostromolták a kereszténység legszentebb emlékhelyét? Hol marad a krisztusi szolidaritás, amikor a nyugati civilizáció kulturális gyökereit csapkodják a fejszék? Félő, hogy a kereszténység bölcsője első elveszített bástyája is lesz. Ez pedig a régi világ utolsó akkordjait jelentheti. Hiszen a fák is a gyökerüknél kezdenek száradni.