A böjt az egymás iránti szolidaritás próbatétele

Ramadán. A muszlimok egy hónapig tartó böjtje. A híveknek ilyenkor napkeltétől napnyugtáig tilos enni, inni és dohányozni. Ezt talán mindenki tudja. De hogyan nézki belülről a böjt? Körkép Damaszkuszból, ramadán idején.

Allah Akbar… Ashadu an lá iláha illá-alláh… Máskor a muszlimok erre a hangra ébrednek hajnalban, majd miután a müezzin befejezte mondókáját, leróják napi első kötelező imájukat. Most azonban a hívek már fél órával korábbra beállítják ébresztőóráikat. Ez az utolsó esélyük arra, hogy utoljára jól belakjanak, és elegendő folyadékot igyanak, esetleg elszívjanak pár szál cigarettát a napi böjt kezdete előtt.

A hagyomány szerint a böjt akkor kezdődik, amikor már elég világos van ahhoz, hogy az ember megkülönböztesse az egymás mellé feszített fekete és fehér fonalat, és addig tart, amíg újra egyszínűnek látszik a két fonal. A gyakorlatban a böjt kezdetét a hajnali, végét pedig az esti müezzin jelenti.

– Jómagam nem tartozom a böjtölők közé. A müezzin hangjára fordulok egyet ágyamban, majd tíz óra körül taxiba ülök, és nekivágok a városnak. Az egyébként nyüzsgő Damaszkusz ma sokkal nyugodtabb, mint máskor. Persze azok számára, akik először látogatnak ide, ez nem tűnik fel, mivel európai szemmel még így is erősen délies a város virtusa. A közlekedés kaotikus, az árusok pedig hangosan kínálják portékájukat az arra járóknak.

A ramadán már harmadik hete tart. A koplalás már szinte rutinná vált. A böjtölők egybehangzóan állítják, hogy az első három nap a legnehezebb. Utána az ember megszokja a naphosszat tartó szomjazást és éhezést.

– Az éhség szinte természetes dolog – elemzi a böjtöt Marwán, a belvárosi ruhaboltos. – A szomjúság ellen viszont tehetetlen az ember. Különösen ilyen időben.

Szavaival nehezen tudok vitatkozni. Bár már október van, a hőség igen nagy.

A ramadán a kilencedik holdhónap. Folyamatos csúszásban van a naphónapokhoz képest. Ez azt jelenti, hogy a ramadán eshet télre, tavaszra, nyárra vagy őszre is. Mondani sem kell, hogy a legnehezebb, amikor nyárra esik. Ilyenkor a tikkasztó hőség és a hosszú nappal miatt igencsak embert próbáló dolog muszlimnak lenni.

De miért rendelte el Mohamed próféta a ramadán havi böjtöt? A ramadán valódi célja, hogy növelje a szolidaritást a hívek között. Igazi ókori csapatjáték. A böjtölők között valóságos bajtársiasság alakul ki. Mindenki egyformán éhezik, szomjazik, de senki nem panaszkodik, hiszen tudja, hogy a másik ugyanúgy kínlódik, mint ő. Ilyenkor nehéz kihozni őket a sodrukból.

„Isten áldjon meg, böjtölök” – zárják rövidre a beszélgetést, mielőtt az még vitává fajulna. A ramadán nemcsak az emberek, hanem az ország hibáira is mentségül szolgál. A hivatali ügyek más napokon is nehézkesek, az utak egyébként is bedugulnak, az éttermek kínálata máskor sem mindig egyezik a menüben feltüntetettel. Ramadán idején azonban az emberek jóval elnézőbbek a hibákkal, mint a mindennapokban. A türelemre fokozottan szükség van. A böjt a bürokráciát is megbénítja. A hivatalok ilyenkor a szokásosnál két órával korábban zárnak. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha az ember nem kel hajnalban, nem tudja elintézni hivatalos ügyeit.

Damaszkuszt járva úgy döntöttem, rövid közvélemény-kutatást tartok arról, hogy milyen arányban tartják a helyiek a böjtöt.

– Tartod a böjtöt? – kérdezem egy buszra várakozó embertől.

A válasz megdöbbent arckifejezés, és egy határozott „Hála istennek”. A nap során még vagy harminc embert kérdezek meg, de a válasz mindenkinél egyértelmű igen. Rá kell jönnöm, hogy az arab világban nehéz felmérést készíteni bármilyen témáról is. Az arab lélek sajátossága, hogy hajlamos nem tudomást venni a számára terhelő dolgokról, és kizárólag ideálokban gondolkodik. Ezért a kérdésekre mindig olyan választ adnak, amivel a legkedvezőbb képet festik önmagukról. Akiket megkérdeztem, a tisztes öreguraktól a középkorú boltoson át a nyikhaj taxisofőrig, akinek oldalfiókjából kikandikált a kekszpapír, mind azt válaszolták, hogy betartják a böjtöt.

Amikor viszont azt kérdeztem tőlük, hogy szerintük az emberek hány százaléka böjtöl igazán, a válasz 70 és 85 százalék között mozgott. Ez talán már reálisabb, mint a kutatásom által prezentált 100 százalék. A gyorséttermek kirakatába kihelyezett, óriási nyársakra szúrt girosz (helyi nevén sawurma) ugyanis csak elfogy valahogyan estére. Nem is beszélve a ropogós, piros grillcsirkékről. Egy ilyen csirkéshez térek be, remélve, hogy talán itt találok valakit, aki nem tartja a böjtöt.

– Böjtölsz? – fordulok a negyvenes éveiben járó szakállas férfihoz, aki a csirkéket forgatja a nyárson.

– Hála istennek – válaszol mosolyogva.

– De nem nehéz úgy böjtölni, hogy közben egész nap a ropogós sült hús illatát kell szívnod? – akadékoskodom.

– Egyáltalán nem – feleli. – Hétéves korom óta böjtölök. A jó muszlimnak tűrnie kell a kísértést.

A kísértés tűrésében a boltos, mit oly sokan, a Koránhoz nyúl segítségül. A bolt étteremmé alakított részében kihelyezett televízió egész nap a Korán-csatornát mutatja. A taxisok és a boltosok nagy része is a Koránhoz menekül. A szent szöveg azonban nem nyomja el mindenki gyomra korgását.

Az egyik asztalnál bajszos ember tömi magába a ropogós húst. Udvariasan megszólítom. Semleges témákról beszélgetünk, majd amikor már nem érzem túl direktnek a dolgot, nekiszegezem a kérdést:

– Miért nem böjtölsz?

A férfi szemlátomást rosszul viseli a nyíltságot.

– Beteg vagyok – válaszol pár másodpercnyi szünet után, kissé kelletlenül.

A salátával, fokhagymakrémmel és kenyérrel tálalt szaftos sült csirke minden bizonnyal sok bajra orvosság, gondolom, és nekivágok az étteremsornak, hogy megismerjem a böjtöt nem tartók indítékait. Későbbi kérdeződéseim során a már hallott válasz bizonyult a nyerőnek. A másik kedvenc az „úton vagyok” volt. Az iszlám ugyanis férfiaknál ezt a két esetet ismeri felmentő okként. Nőknél ez kiegészül a menstruációval és a terhességgel.

Két óra magasságában a város bedugul, mivel ramadán miatt a csúcsforgalom áttevődik későről kora délutánra. Három órára a város önmagához képest kihal. A boltosok bezárnak vagy az üzletek elé kirakott székekről a légkondicionált boltjaikba húzódnak vissza.

Mikor elmúlik hat óra, a feszültség érezhető a levegőben. Az utcák kiürülnek. Az emberek szinte lélegzet-visszafojtva várják, hogy felcsendüljön a müezzin hangja, ami a napi böjt végét jelenti. Az ünnep alkalmából a kormány ingyenétkezést biztosít a szegényebb embereknek. A menü igen egyszerű: kenyér, olajbogyó, illetve főtt rizses hús. A szegényebbeknek azonban ez is igazi lakoma. A legnagyobb népi étkezde Damaszkusz nevezetessége az Omajjád mecset belső udvarában van kialakítva. Én is a mecsetnél várom a napi böjt végét.

Az Omajjád mecsetbe gyakorlatilag lehetetlen bejutni. A rendőrök kordonnal terelgetik az ingyenvacsorára váró tömeget. Többségük iraki, aki a háború elől menekült Szíriába.

Allah Akbar… Ashadu an lá iláha illá-alláh… töri meg végül a feszült csendet a müezzin. A böjt mára véget ért. A mecsetbe meg sem próbálok bejutni. Elindulok szállásom felé. Az egyik kihalt utcában hihetetlen kép fogad. Az aranyárus vacsorázni ment. Ami még hagyján, de őrizetlenül hagyta a boltját. Az egyszerű ablaküveg mögé pakolt 21 karátos arany fényesen világít a szürkületben. Csak egy fél tégla kellene hozzá, és az ember könnyen milliós értékkel lehetne gazdagabb. A kihalt utcán igen könnyű lenne eliszkolni… Itt azonban senkinek nem fordul meg a fejében ilyesmi. De nem csak a ramadán miatt. Szíriában a világon egyedülállóan jó a közbiztonság. Erre a magyarázat nem a megerősített rendőri jelenlétben, hanem a szoros társadalmi kötelékekben keresendő. Itt ugyanis az ember nem csupán önmagáért, hanem családjáért és annak nevéért is felelősséggel tartozik.

Ha valakit lopáson kapnak, az egész családjára szégyent hoz. Onnantól kezdve húgai és fiútestvérei nem tudnak jó családba házasodni. Senki nem akar rossz nevű párt magának. A számkivetettséget tehát senki nem meri megkockáztatni. Így az emberek betartják a társadalom írott és íratlan normáit.

Utam éttermek mellett vezet el, amelyek zsúfolásig megtelnek önfeledten falatozó családokkal. A boltok előtt az árusok jóízűen falják az otthonról vagy étteremből hozott vacsorájukat.

– Parancsolj, ülj le! – invitál ismeretlenül három árus, akik rizses húst, kenyeret és salátát falatoznak óriási tálcáról. Én mosolyogva, udvariasan utasítom vissza a nagylelkű ajánlatot. Nem érdemlem meg. Ez most az ő ünnepük.

A bőséges étel alkoholként bódítja el az embereket. A levegőben szinte harapni lehet a sűrű endorfint. A város örömmámorban úszik. Erőt gyűjt a holnapi naphoz. És hogy meddig tart pontosan a ramadán? Azt pontosan soha senki nem tudja. Bár az asztronómia mára varázslatos dolgokra képes, senki nem meri megjósolni, hogy a Hold járása szerint mikor kezdődik a böjtöt lezáró ünnep. Az emberek így nem tudnak előre tervezni. E miatt azonban senki nem panaszkodik, hiszen a tervezés és a dátumok pontos számontartása sokkal inkább nyugati, semmint keleti sajátosság.

Sayfo Omar / Damaszkusz, Szíria