A Szovjetunió harminc éve szűnt meg
Harminc éve, 1991. december 21-én jelentették be Almatiban a Szovjetunió megszűnését. A szocialista blokk vezető államának széthullásával végleg lezárult a hidegháború korszaka, és négy nappal később az első és egyben utolsó szovjet elnök, Mihail Gorbacsov is távozott hivatalából. Az MTVA Sajtóarchívumának anyaga.
A Szovjetunió 1922. december 30-án jött létre. Végleges berendezkedése változások hosszú sora és többszöri átszervezés nyomán 1961-re alakult ki: 15 szövetséges köztársaságból (Oroszországi Föderáció, Ukrajna, Fehéroroszország, Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország, Kazahsztán, Kirgízia, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Észtország, Lettország, Litvánia, Moldova), 20 autonóm köztársaságból, 7 autonóm területből és 10 nemzetiségi körzetből állt. A Szovjetunió a második világháborúból a két szuperhatalom egyikeként került ki, egyedüli vetélytársának hosszú évtizedekig az Egyesült Államok számított.
Az 1980-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmusnak hirdetett társadalmi formáció válságba került, a politikai és gazdasági viszonyok alapvető átalakítása nélkül bukásra van ítélve. A Leonyid Brezsnyev 18 éves uralma, a „pangás” időszaka után 1982-ben hatalomra került Jurij Andropov a kiutat négy pontban foglalta össze: a politikai és gazdasági irányítás demokratizálása, a nyugattal szembeni technikai, technológiai lemaradás csökkentése, alapvető reformok a gazdasági szektorban és a párt tekintélyének helyreállítása. Ennél többre nem maradt ideje, mert két év múlva meghalt, és egy évig a gerontokrácia egy újabb képviselője, Konsztantyin Csernyenko állt a Szovjetunió élén.
1985-ben aztán a szovjet viszonyok között feltűnően fiatal és módfelett agilis, 54 éves Mihail Gorbacsov lett a párt főtitkára, aki azonnal nekifogott a recsegő-ropogó rendszer megreformálásának. A hangzatos jelszavakat – „peresztrojka” (átalakítás), „glasznoszty” (nyíltság), „uszkorenyije” (gyorsítás) – azonban soha nem sikerült a gyakorlatba átültetni, jellemző módon elvi kidolgozásuk is három évig tartott. Az egyre reménytelenebb helyzet láttán Gorbacsov 1989-ben „elengedte” a szocialista tömb államait, majd 1990 márciusában elfogadtatta a kommunista párt hatalmi monopóliumának megszűnését, papíron megnyílt az út a többpártrendszer és a pluralizmus előtt.
A szocialista blokk országaiban elindult rendszerváltozás és a belső nyomás enyhülése azonban új életre keltette a nacionalizmusokat, felforrósította a befagyott konfliktusokat. 1989-től a tagköztársaságokban sorra születtek a szuverenitási nyilatkozatok, amelyek előbb csak a nagyobb politikai-gazdasági önállóság igényét, majd – először a három balti államban – a függetlenséget is deklarálták. Gorbacsov megkísérelte egy új szövetségi megállapodás elérését, amelyet 1991. március 17-én népszavazás szentesített.
A szerződés aláírása előtt egy nappal, 1991. augusztus 19-én a konzervatív erők puccsot kíséreltek meg, ennek bukása után gyökeresen megváltozott a politikai helyzet. Gorbacsov még visszatérhetett a hatalomba, de többé már nem irányította az eseményeket. A tagköztársaságok sorra nyilvánították ki elszakadásukat, s hiába fogadott el szeptember elején a szovjet szuperparlament tervezetet a Szuverén Államok Szövetsége létrehozásáról (immár a szovjet jelző nélkül), ezt megtorpedózta a Szovjetunió lakosságának, gazdaságának és katonai erejének túlnyomó többségét képviselő három szláv állam.
1991. december 8-án Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország vezetői közleményben tudatták a világgal, hogy „a Szovjetunió mint a nemzetközi jog alanya és mint geopolitikai realitás többé nem létezik”, egyben háromoldalú egyezményt írtak alá a Független Államok Közösségének (FÁK) megalakulásáról, amelyhez bármely volt tagköztársaság csatlakozhatott. A lavina maga alá temette a Szovjetuniót: december 21-én Almatiban a baltiak és Grúzia kivételével valamennyi volt szovjet köztársaság csatlakozott a minszki kezdeményezéshez, és aláírta a Független Államok Közösségének megalakításáról szóló dokumentumokat.
Az utolsó felvonásra 1991. december 25-én, este hét óra egy perckor került sor, amikor Gorbacsov tévébeszédben jelentette be: „A kialakult helyzet és a Független Köztársaságok Közösségének megalakulása miatt lemondok a szövetségi elnöki posztról. E lépésemet elvi okokból teszem.” A távozó államfő két órával korábban közölte George Bush amerikai elnökkel: lemondása után az atomfegyverek bevetésének jogát és az ehhez szükséges kódokat Borisz Jelcin oroszországi elnöknek adja át.
Gorbacsov a szovjet polgárokhoz intézett beszédében hangsúlyozta: szerinte az új államalakulattal kapcsolatban ki kellett volna kérni a nép véleményét. Ezzel együtt azt ígérte: mindent megtesz, hogy az Almatiban elfogadott egyezmények meghozzák a valódi egyetértést a társadalomban, és megkönnyítsék a válságból kivezető utat és a reformokat. Végigtekintve a hatalom csúcsán eltöltött csaknem hét évén hangsúlyozta: már főtitkárrá választásakor tisztában volt azzal, hogy nagy bajban van az ország, a társadalom fuldoklott a parancsuralmi rendszerben. A részleges reformkísérletek kudarcot vallottak, az ország elvesztette a távlatot, nyilvánvaló lett: gyökeres változások kellenek.
„Meggyőződésem, hogy történelmileg helyes az 1985-ben elindított demokratikus reformfolyamat” – mondta.
„A társadalom szabaddá vált, politikailag és lelkileg is felszabadult, kitört az iga alól. Meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb közös erőfeszítéseink meghozzák gyümölcsüket, népeink virágzó, demokratikus társadalomban élnek majd. Mindannyiuknak a legjobbakat kívánom” – ezekkel a szavakkal ért véget a Szovjetunió hét évtizedes története. Húsz perccel később a Kremlben levonták a Szovjetunió vörös zászlaját, helyébe az orosz trikolort húzták fel.
