A társadalom alapsejtje a család

– Franciaországban európai szinten igen magas, 1,87 az egy nőre jutó születési ráta. Mi a siker titka?

– A számok megtévesztőek. Egészen a közelmúltig nagyvonalú családpolitikánk volt, ami segítette a gyermekvállalókat. Ráadásul ma a Franciaországban született gyermekek egyharmadának legalább egy szülője külföldi származású, amiben nincsenek benne a harmadik vagy negyedik generációs bevándorlók. Sok város külső kerületeiben, beleértve az olyan közepes méretű tartományi városokat is, mint Rennes vagy Limoges, a bevándorlók gyermekeinek születési aránya sokkal magasabb, mint az őshonos franciáké. Laurent Obertone újságíró szerint – aki nyilvános adatok alapján végzett kutatást – ha ez a tendencia folytatódik, az őshonos franciák pár generáción belül kisebbségbe kerülnek. A demográfia kérdésköre Franciaország számára tehát nemcsak a népesség szinten tartásáról szól, hanem az identitás, a kultúra és a civilizáció szintjén is vizsgálandó.

– Ha már az identitás került szóba: Franciaországban az állami szekularizmus gyakorlatilag azt is lehetetlenné teszi, hogy a kereszténység társadalomban betöltött szerepéről beszéljünk.

– Tény, hogy mi vagyunk a második legkevésbé vallásos ország Európában, a gyakorló katolikusok kisebbséget alkotnak, valószínűleg kevesebben vannak, mint a gyakorló muszlimok. A templomok üresek, mivel a francia egyházba bevette magát a kommunista, az 1968-as és a progresszív ideológia, így megkopott a klérus hitele. Úgy vélem, hogy a közös keresztény örökség alakította intézményeinket, értékeinket, elveinket, tudatalattinkat, sőt, még a tájainkat is ez formálta. Meg kell hát védenünk örökségünket, a kereszténységnek pedig a köztereken is helye kell hogy legyen. Franciaországban azonban még arról is vita folyik, hogy az adventi időszakban ki szabad-e helyezni jászolokat a közterekre. Ezzel együtt magam is fontosnak tartom a francia szekularizmus hagyományait, bár elutasítom azt a kettős mércét, amellyel egyes képviselői az iszlámhoz és a kereszténységhez állnak. Úgy látom, hogy a kereszténység felvállalása az integrációhoz is elengedhetetlen. Nem gondolom, hogy a francia kormányok az ürességgel és mindannak megbánásával, tagadásával, ami nemzetté tett minket, vonzóvá tennék bárki számára a franciaságot.

– Itt, Magyarországon, akárcsak Nyugaton, maga a család fogalma is társadalmi viták tárgyát képezi.

– A napjainkban uralkodó nézet szerint a társadalom alapegysége az egyén. Az individualizmus az egyént önállónak, afféle prométheuszi lénynek tekinti, aki a saját sorsának a kovácsa, és aki visszautasíthatja minden örökségét, hiszen azt nem ő választotta. Ezt ők jognak és emancipációnak vélik. Mi azonban úgy látjuk, hogy a társadalom alapsejtje a család, és mint ilyen, közügy, mivel az államot és a teljes közösséget érinti. Ez pedig azt jelenti, hogy az államnak politikai szerepe van a sejt szervezésében és kívánatos modelljének kiválasztásában. Ha pragmatikusan közelítjük meg a kérdést, azt látjuk, hogy a család szolgáltatásokat nyújt a társadalom számára, és így a közjó első számú letéteményese. A család garantálja ugyanis a szaporodást, illetve asszisztál ahhoz a folyamathoz, mely során az egyén gyermekből felnőtté, vagyis fogyasztóból termelővé válik. Az állam egyedül nem képes megadni az egyénnek az ehhez szükséges szellemi és társas tulajdonságokat, képességeket. Elsősorban a családban tanuljuk meg a szolidaritást, hogy miképp éljünk együtt más generá­ciók­kal és az ellenkező nemmel, valamint azoknak az embereknek a tolerálását, akiknek társaságát nem mi választottuk, és akikkel nem feltétlenül értünk egyet. És akkor még nem is beszéltünk azokról az érzelmi szükségletekről, amelyeket az államnak nem feladata, és nem is áll szabadságában kielégíteni. A család pusztulása bizonytalanságot és magányt hoz. Az egyedülálló anyák mindenhol sokat szenvednek, Franciaországban az egyedülálló szülővel élő gyermekek egyharmada a szegénységi küszöb alatt tengődik. Vissza kell hát helyeznünk a családot a középpontba, és meg kell védenünk a keresztény kultúrát, amely a családi értékeinket és modellünket adta.

– Miben látja a magyar és a francia hozzáállás közti különbségek okát?

– Magyarország történelme, csakúgy, mint például Lengyelországé, gyötrelmekkel teli, mindketten gyakran váltak birodalmi csatározások színterévé, és voltak létükben fenyegetve. Franciaország nem tapasztalt ilyet, legalábbis nem folyamatosan és ilyen mértékben. A közép-európai országok tehát amikor küzdenek, az egzisztenciális kiszolgáltatottság érzésével teszik. Ezek az államok megtapasztalták a totalitarizmust, Orbán Viktor maga is harcos antikommunista volt, a múlt emléke pedig élénken él az emberek lelkében. Érthetőnek tartom tehát, hogy ezek az országok zsigerileg ragaszkodnak a szabadságukhoz és szuverenitásukhoz. Ezt személy szerint is tiszteletre méltónak tartom, hiszen magam is ragaszkodom az európai eszméhez, de annak sokszínűségével együtt. Úgy gondolom, hogy minden ország egyedi kultúráját, történelmét és a valláshoz való viszonyát tekintve. Figyelemre méltó, hogy ezek bár lakosságukat tekintve kisebbek, mint Franciaország, politikájukkal és a visegrádi csoportnak köszönhetően képesek hallatni a hangjukat európai szinten. Emellett szövetségeket létrehozva és felvállalva az Európai Bizottsággal folytatott harcokat meg tudják akadályozni a lakosság véleményével ellentétes és szuverenitásukat sértő döntéseket. Az Európai Unió az egykori kereszténydemokrata elképzelésből mára egy ideológiailag progresszív, radikális baloldali projektté vált, így harcban áll azokkal az országokkal, amelyek elutasítják ezt az ideológiát. Csakhogy – az EU bánatára – ezek a nem is olyan kicsi nemzetek nem hagyják magukat.