Hét és fél évvel a szíriai polgárháború kezdete után a megoldás végre körvonalazódni látszik: az ország gyakorlatilag egy orosz, egy török és egy amerikai befolyású övezetre szakadt szét. Szíria újjáépítésének és a menekültek hazatérésének kérdése azonban még nem lejátszott, Európa így nagy dilemma előtt áll.

Fotó: MTI

Fotó: MTI

Az orosz és iráni támogatásnak köszönhetően Bassár el-Aszad elnök visszafoglalta az ország sűrűn lakott és gazdaságilag értékes részeit. Moszkva augusztusban azt is felajánlotta, hogy segít helyreállítani az ENSZ ellenőrző pontjait a szíriai–izraeli határon. Északnyugaton a különböző felkelő frakciók kezén lévő Idleb megye, valamint a mellette lévő Afrin kanton török védelem alá került. Az ország északi és északkeleti részein a kurd vezetésű Szíriai Demokratikus Tanács formálja éppen saját kormányát, amely az amerikaiak által támogatott Szíriai Demokratikus Erők ernyője alatt fog működni.

Szeptember közepén Ankara és Moszkva gyakorlatilag Aszad elnök feje fölött állapodott meg a török határ menti, felkelők által uralt Idleb megye sorsáról, ahol a törökök az elmúlt évben tizenkét ellenőrző pontot állítottak fel. Noha a szír elnök az ország teljes visszafoglalását ígérte támogatóinak, és megkezdődtek az idlebi ostromot előkészítő bombázások is, Moszkva végül elfogadta Törökország ajánlatát, és megálljt parancsolt a szír kormányerőknek. Idlebben ugyanis hárommillió ember él – ebből másfél millió más megyékből menekült oda –, így a totális ostrom esetén százezrek özönlöttek volna a menekültektől egyébként is túlterhelt Törökországba, illetve a törökök által ellenőrzött Afrin kantonba, ahova Ankara épp a Dél-Törökországban lévő menekülteket készül visszatelepíteni, ezzel egyszerre könnyítve saját gazdaságán, és megváltoztatva a környék demográfiáját.

Moszkva és Ankara egy közös ellenőrzés alatt álló, 15-20 kilométeres demilitarizált övezetet hozott létre Idleb határán, amely elválasztja egymástól a szír kormányerőket és a felkelőket. A demilitarizált övezetben működő felkelők nehézfegyverzetét átadják a megye belső részein működő csoportoknak, Törökország pedig megígérte Moszkvának, hogy garantálja az Idleben áthaladó, Aleppót és Damaszkuszt összekötő autópálya forgalmának biztonságát.

A legnagyobb kérdés, hogy mi lesz az al-Kaida sokadik utódszervezetének, a Hajat Tahrir al-Sam (HTS) fegyvereseinek a sorsa, akik az Idlebben lévő hetvenezer milicista közül tizenötezret tesznek ki. Mivel a HTS tagjainak 90 százaléka szíriai, akik nem feltétlenül ideológiai, hanem stratégiai okokból csatlakoztak a szervezethez, Ankara azt reméli, hogy sikerül őket más, nemzetközileg elfogadott milíciákba olvasztani. Optimizmusát arra alapozza, hogy nyár óta már ötezren hagyták ott a HTS-t. Az elpártolás pedig várhatóan folytatódni fog, hiszen a renitenseket a törökök – ígéretük szerint – átadják a szír kormányerőknek. Az idlebi front tehát valószínűleg beáll, és egy olyan hamvadó konfliktussá alakul át, amelyek menedzselésében Moszkvának már évtizedes gyakorlata van.

Ennél valamivel bizonytalanabb a Szíria északkeleti részén lévő, az ország területének egyharmadát kitevő, kurd többségű, de arabok és türkmének által is lakott Szíriai Demokratikus Erők (SDF) által ellenőrzött területek sorsa. Noha ott az Egyesült Államok 25 bázissal és ötezer fegyveressel van jelen, Donald Trump nem kíván a jelenleginél jobban elköteleződni. Törökországnak azonban eltökélt célja, hogy megtörje az SDF pozícióját, mivel annak gerincét az Ankara által terrorszervezetnek minősített Kurd Népvédelmi Egységek (YPG) teszi ki. Ennek érdekében nem kizárt, hogy a török haderő és helyi szövetségesei az elkövetkezőkben megpróbálnak majd előrenyomulni az olyan arab többségű településeknél, mint Tell Abjad vagy Rász al-Ajn, ezzel felszabdalva az SDF által uralt területeket.

Hazai pályán ezt Recep Tayyip Erdogan elnök könnyen igazolhatná, hiszen a területek Iszlám Államtól való megszabadítása után számos hír keringett arról, hogy kurdok etnikai tisztogatást hajtanak végre az arab és türkmén lakosság körében. A török akció Moszkvának sem lenne ellenére, hiszen török nyomásra a kurdok várhatóan eltávolodnának az Egyesült Államoktól, és kompromisszumokra kényszerülnének a szíriai kormánnyal.

Szíria kvázi felosztását megpecsételendő, szeptember második felében Moszkva megkezdte modern S-300-as légvédelmi rendszerének az országba telepítését is. A lépés apropóját egy szeptember 18-i baleset adta, amelyben a szíriai légvédelem tévedésből lelőtt egy tizenöt embert szállító orosz Il-20 repülőgépet, amelyet észak-szíriai küldetésen lévő izraeli harcigépek pajzsként használtak. Izrael, mely az elmúlt két évben hozzávetőleg kétszáz légitámadást hajtott végre Szíriában a szír rezsimmel szövetséges Irán és libanoni Hezbollah egységei ellen, a jövőben már csak korlátozottan fog tudni fellépni, és a jelenleginél is jobban rá lesz szorulva a Moszkvával való együttműködésre.

A háború tehát eldőlt, de kérdés, hogy miként alakul az újjáépítés, és mi lesz a menekültek sorsa. 2011 és 2016 között a szír állam GDP-je 80 százalékát vesztette el. Az ENSZ szíriai megbízottja, Staffan de Mistura szerint az újjáépítés költségei 250 milliárd dollárra fognak rúgni, de egyes becslések szerint akár az ezermilliárd dollárt is elérhetik.

Az Aszad-ellenes nyugati országok nagy dilemma előtt állnak. Ahogy a háborúk után lenni szokott, az újjáépítések Szíriában is a forrásokat osztogató kormányzat pozícióját fogják erősíteni. Ha a Nyugat pénzt ad Damaszkusznak, az szükségszerűen rezsimközeli pénzemberekhez, valamint iráni, orosz és kínai befektetőkhöz fog vándorolni. Ha viszont Európa kimarad az újjáépítésből, azzal megfosztja magát a lehetőségtől, hogy befolyást szerezzen Szíriában, és rávegye Damaszkuszt a menekültek visszafogadására. Különösen, hogy a szomszédos országokban élő 5,6 millió, valamint az Európában tartózkodó több mint félmillió szíriai menekült túlnyomó többsége Aszad-ellenes, így a szír kormány számára aligha kívánatos a hazatérésük. Damaszkusz pedig mindent megtesz azért, hogy ne is térjenek haza.

Az áprilisban elfogadott és azóta életbe lépett tízes törvény értelmében az állam kisajátíthatja a magukra hagyott ingatlanokat, amennyiben egykori lakóik nem igazolják időben tulajdonjogukat. Ez pedig szinte lehetetlen az Európában és a környező országokban élő szír menekültek számára. A norvég menekültbizottság felmérése például azt mutatja, hogy a Jordániában élő menekültek csupán ötödének van dokumentuma hátrahagyott ingatlanáról.

Tudni kell azt is, hogy a bürokrácia diszfunkcionalitása miatt 2010-ben, a felkelés kitörésének évében a szíriai otthonok közel 40 százaléka nem volt megfelelően dokumentálva, ami azt jelenti, hogy az ország 23 millió lakójából nyolc-tízmillióan éltek dokumentálatlan otthonokban. Ezek jelentős része a felkelők társadalmi bázisával, valamint az országból elmenekülők lakhelyeivel esik egybe. A szír rezsim tehát nem várja vissza a régi lakókat: a 2012-es 66-os rendelet értelmében a dokumentálatlan épületeknek helyt adó területek bármikor kisajátíthatók, a 63. számú rendelet értelmében pedig az állam elkobozhatja a terroristának minősített emberek ingatlanait. És a szír kormány értelmezésében minden felkelő – vagy akár ellenzéki – terroristának számít.

Noha tehát a tízes törvény hivatalosan a lerombolt városrészek újjáépítést szolgálja, számos jel utal arra, hogy a szír kormány azt az ország demográfiájának újrarajzolására, és támogatóinak megjutalmazására használja majd fel. Aligha véletlen, hogy a törvény nevében éppen a Damaszkusz körül lévő, lázadóktól visszafoglalt városrészek „rehabilitációját” kezdték meg. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a tízes törvény ellen leghangosabban eddig Németország, Görögország és Libanon tiltakozott, mely országokban nagy számban vannak a rehabilitációra kijelölt területekről származó menekültek.

Európa az újjáépítések finanszírozásával és az Aszad-rezsim nemzetközi konszolidációjának ígéretével jelentős tárgyalási alappal bír ahhoz, hogy elérje a menekültek visszafogadását. Ehhez azonban szüksége lesz Oroszország és Irán közbenjárására is, akik immár gyakorlatilag döntő szóval bírnak Szíriában.