Könnyen lehet, hogy az iszlamisták minden esetben nyernek, a hadsereg pedig veszít

Talán nincs is olyan európai, akiből ne váltana ki valamilyen érzelmet Törökország európai uniós csatlakozásának gondolata. Kevesen támogatják, többen pedig hevesen ellenzik a dolgot. Európai nacionalisták, és olykor egyes iszlamisták is úgy tekintenek Törökországra, mint az iszlám trójai falovára. Mások szerint Törökország inkább az amerikai érdekek trójai falova az unión belül. Van azonban egy forgatókönyv, amire senki nem gondol. Mi van, ha mindenki téved, és valójában éppen fordított a helyzet? Mi van, ha az Európai Unió a trójai faló a török iszlamisták számára? Mi van, ha a törökök valójában nem is akarnak csatlakozni az EU-hoz, és mindenkivel a bolondját járatják? Mi van, ha nekik csak Törökország kell?

A török belpolitika számos momentumában különbözik az Európában megszokott modellektől. A világon egyedülálló módon a török hadsereg kormánytól független intézményként működik, és az 1930-as évek, vagyis Kemál Atatürk uralma óta a török világiság védelmezőjének tekinti magát. Feladatát igen komolyan veszi. 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban és 1997-ben a hadsereg puccsal avatkozott be, amikor veszélyben érezte a világi török állam létét. A hadsereg ellenségének tekint mindenkit, aki szerinte veszélyezteti az ország szekuláris és török mivoltát, legyen az kurd, kommunista vagy éppen iszlamista.

Különösen az utóbbiakra pikkelnek. Törökországban az iszlamisták hagyományosan a Jólét párt nevű szervezetbe tömörültek. A politika perifériáján tengődő csoport egykor úgy beszélt a demokráciáról, mint a hatalom megszerzésének eszközéről, amely az iszlám állam megalalkulásának első lépcsőfoka. A szekuláris Törökor­szág­ban ennek az ideának azonban, már csak a hadsereg hatalma miatt is, nemigen volt táptalaja. 2001-ben az iszlamista pártból kivált egy csoport, és Igazság és Fejlődés Pártja (AK Párt) néven új pártot alapított. Képviselői a turbánt nyakkendőre váltották, szakállukat leborotválták és fatvák helyett európai értékekről és uniós integrációról kezdtek beszélni. Az AK Párt hamarosan kormánypárt lett. Nép­sze­rűs­é­ge és elismertsége pedig egyre felfelé ível. Nemcsak belföldön, hanem külföldön is. Az iszlamista gyökerű kormánypárt ugyanis olyan komoly erőfeszítéseket tesz hazája uniós csatlakozásáért, mint előtte még soha semelyik kormány. A hadsereg persze továbbra is gyanakodva nézte az iszlamista gyökerű kormány ténykedését.

Idén áprilisban a török kormány Abdullah Gült jelölte az elnöki posztra. A döntés kemény tiltakozást váltott ki a világi törökök és a hadsereg köreiben, Gül ugyanis régi motoros, vérbeli iszlamista, akinek felesége még muszlim fejkendőt hord. A hadsereg fegyveres beavatkozással fenyegette meg Recep Tayyip Erdogan miniszterelnököt és kormányát. A belpolitikai válságnak csak az előrehozott választások tudtak véget vetni. A választást ismét a kormányzó AK Párt nyerte. Ráadásul nem is akárhogyan, hanem 47 százalékkal, ami 13 százalékos javulást jelentett a korábbi eredményhez képest. Innentől kezdve nem volt visszaút, az AK Párt ismét Gült jelölte az elnöki posztra, aki az első két fordulóban nem tudta megszerezni a győzelemhez szükséges kétharmados parlamenti többséget, a harmadik fordulóban viszont, amikor már a parlament abszolút többségének a támogatása is elegendő volt, sikerrel járt (ez azonos a magyarországi metódussal). A hadsereg kénytelen-kelletlen elfogadta az eredményt. A tábornokok tüntetőleg távol maradtak Gül beiktatásáról.

A hadsereg tehát továbbra is fenntartással kezeli az iszlamisták ténykedését. Persze elképzelhető, hogy a török iszlamisták valóban száznyolcvan fokos fordulaton mentek keresztül, és igazi européerekké váltak. Az ember elvégre mindig változhat, egy esélyt pedig adni kell mindenkinek. De mi van akkor, ha valójában ugyanazok maradtak, akik egykor voltak, csak éppen eszközt váltottak céljaik elérése érdekében? Mi van, ha mindaz, amit látunk, csak egy jól kidolgozott stratégia része? Mi van, ha a török kormány a bolondját járatja mindenkivel, és valójában nem is kíván csatlakozni az Európai Unióhoz? Hogy az AK Párt mennyire européer, azt külföldről nehéz megítélni. Vannak különféle híresztelések, amik ennek ellenkezőjét állítják. Egyes vádak szerint a török kormány közvetett módon, alapítványokon keresztül pénzjutalommal buzdítja az egyetemi diáklányokat a fejkendő viseletére. Olyan mendemondák is keringenek a nyugati sajtóban, hogy Ankara arra hivatkozva, hogy a szekuláris Törökországban az egyházak csak civil szervezetekként működnek – és mivel a civil szervezetek kizárólag törvényben lefektetett szabályok szerint tevékenykedhetnek -, különféle bürokratikus ürügyekkel folyamatosan támadja a török keresztény egyházakat, és államosítja ingatlanaikat. A fentiekre azonban nincs hiteles bizonyíték, így lehet, hogy a diáklányokról és keresztény egyházakról szóló történetek nem jelentenek többet törökellenes fantazmagóriánál.

Vannak azonban más árulkodó jelek. Itt van mindjárt a tény, hogy a frissen beiktatott elnök, Abdullah Gül felesége a muszlim nőkre jellemző fejkendőt visel. Szögezzük le, nem a fejkendővel van a baj. Az teljes egészében magánügy. Az ország alkotmánya mindenki számára lehetővé teszi, hogy úgy öltözzön, ahogy kedve tartja. A mindenkibe pedig az elnök felesége is beletartozik. Egy felmérés szerint mellesleg a törököknek mindössze 19 százaléka sérelmezi, hogy elnökük felesége muszlim viseletbe burkolózik. Ennek ellenére a fejkendő intő jel. A török first lady fejkendője láttán joggal feltételezheti bárki, hogy Gül elnök bár szekuláris értékeket hangoztat, belül továbbra is hívő muszlim. Ami egyébként – stílusosan mondva – a legszentebb joga. Az iszlám azonban sajnos – és most helyhiány miatt nem kívánunk mélyebb teológiai fejtegetésekbe bocsátkozni – nehezen egyeztethető össze a világisággal.

A Gült övező kételyeket látva, jogosan merül fel a kérdés, hogy miért pont rá esett Erdoganék választása. A válasz viszonylag egyszerű: Gül régi harcostárs, akinek pártja iránti elkötelezettségéhez nem férhet kétség. Emellett – szó szerint – ő az egyetlen olyan iszlamista, akit sikerrel ültethettek az elnöki székbe. Gül személye ugyanis a Nyugat maximális támogatását élvezi. Török külügyminiszterként ő volt az uniós csatlakozási tárgyalások vezetője. Ilyen minőségében elnyerte az európai vezetők bizalmát, és biztosak lehetünk benne, hogy esetenként barátságát is. Gül első jelölését követően a török hadsereg kizárólag azért nem avatkozott be fegyveresen, mert Brüsszel virágnyelven jelezte: ha megteszik, a török integráció örökre álom marad.

A török kormány mindent meg is tesz, hogy rászolgáljon a Nyugat bizalmára. Külföldi cégeket invitálnak be, hatcsillagos szállodákban hizlalják az európai delegációk tagjait, és szinte minden téren végtelenül kompromisszumkésznek mutatkoznak. No és ott van a külföldön sokat bírált ügy: a kurdkérdés. A hadsereg 1980-as puccsa óta a török alkotmány, hogy finoman mondjuk, cseppet sem EU-konform. Törökországban gyakorlatilag csak a törököt ismerik el etnikumként. A kurdokat például nemes egyszerűséggel „hegyi törökökként” definiálják. Az iskolákban pedig egységes türkofil történelmet oktatnak. A kurdoknak persze nem tetszik a dolog. Mint minden nép, ők is a maguk urai szeretnének lenni. Lázadnának is, ha volna merszük. Ez azonban hiú álom, mivel a hadsereg – mint a szekuláris, de ez esetben inkább mint a török állam védője – a legap­róbb gyanús jelre kivonulna és szétcsapna az elégedetlenkedők között.

A kurdok gyűlölik is a hadsereget. Erdoganhoz azonban már máshogy viszonyulnak. A kormányfő rendszeres látogatásokat tesz a kurd vidékeken, és jóban van a helyi vezetőkkel. Politikájának sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legutóbbi, elnökválasztás előtti választásokon az AK Párt képviselői a független kurd jelölteknél is jobban szerepeltek. Az Európai Unió pedig elismerően bólogat és barátságosan hátba veregeti Erdogant, amiért látványos lépéseket tesz a kisebbségek helyzetének javítása érdekében. Más kérdés persze, hogy Erdogannak nem okoz olyan lelkiismereti problémát a kurdkérdés, mint a soviniszta tábornokoknak. Ha a miniszterelnök tényleg européer, akkor azért nem, ha pedig még mindig iszlamista, akkor azért nem, mert az iszlám nem ismer etnikai alapú megkülönböztetést. Szá­mára kizárólag muszlimok és nem muszlimok léteznek. A kurdok muszlimok, így iszlamista szemszögből a muszlim törökökkel egyenrangúak.

Erdogannak a kurd autonóm törekvések miatt sem kell aggódnia. Ha elég hatásosan terjeszti az iszlamista ideákat a kurdok körében, akkor azok nem akarnak majd elszakadni egy iszlámista vezetésű, és mellesleg erős Törökországtól, hogy cserébe egy világi és szegény kurd államban éljenek. Esély ugyanis csak erre lenne, mivel az iraki, szíriai és iráni kurdok között leg­inkább baloldali eszmék uralkodnak, így egy esetlegesen megalakuló Kurdisztán is csak elvtársi alapon szerveződhetne meg.

Európa tehát elégedett Erdogannal. Csakúgy, mint az Egyesült Államok, amely legfőbb támogatója a török integrációnak. Törökország képében Washington tekintélyes bástyát tudhat magáénak a térségben. Ankara pedig amellett, hogy a szuperhatalom barátságával járó előnyöket élvezi, végképp lemoshatja magáról az iszlamista jelzőt, hiszen egy igazi muszlim nem barátkozna olyannal, aki testvéreivel háborúzik a szomszédban.

Az erős nemzetközi hátszél belpolitikai tőkét is jelent Erdogan és pártja számára. Ha az iszlamisták pár éve próbálták volna megszerezni az elnöki posztot, a hadsereg szétkergette volna az egész társaságot. Most azonban Brüsszel parancsára a tábornokok behúzták fülüket-farkukat. Ez pedig egyértelműen mutatja, hogy a hadsereg a belpolitikában betöltött szerepét tekintve már nem olyan erős, mint a török uniós integráció megindulásakor volt. És a leépülés folytatódik, mivel az unió aligha venne fel soraiba olyan országot, ahol a hadsereg államként működik az államban. A török hadsereg patthelyzetbe került: vagy beadja a derekát és engedi, hogy átszervezzék, vagy pedig éppen ő, a nyugatiság és szekularitás zászlóvivője lesz az európai integráció legfőbb kerékkötője. Ezt pedig nehéz lenne elfogadtatni a török néppel.

Az AK Párt egyre növekvő népszerűségét tekintve az előbbi tűnik esélyesebbnek. Így mire eljön 2025, vagyis a török csatlakozás tervezett időpontja, a hadsereg már nem lesz több bármely európai ország hadseregénél, vagyis egyszerű, az elnök alá rendelt szervnél. Addigra már az 1971-es, 1980-as és 1997-es puccsokban részt vevő tábornokok is nyugdíjba vonulnak. Az EU-konformitás jegyében született reformok miatt pedig új, másként gondolkodó fiatalok kerülnek a helyükre…

…És ekkor a török világiság védelmező nélkül marad. Ez önmagában persze még nem jelentené azt, hogy Törökországban iszlamista állam jön létre, hiszen Török­ország demokratikus állam, és a nép szava szent. Iszlám állam pedig kizárólag konszenzusos alapon jöhet létre. Ha nem így történik, az iszlám jogi alapon már nem nevezhető iszlám államnak. Csak­hogy az össznépi támogatás megszerzése talán a legkisebb kihívás az iszlamisták számára. Az szinte magától fog az ölükbe pottyanni.

Hogyan? Egyszerű. A török kormány nem gyerekekből áll. Tudják jól, hogy uniós csatlakozásuk esélye a nullához közelít. Felelős politikus pedig nem építi ingoványra népe jövőjét. Tehát ha nem feltételezzük, hogy a mai török vezetés csökkent szellemi képességű egyénekből áll, azt kell hinnünk, arra építenek, hogy Európa végül nemet mond.

Ez a verzió igen valószínű. A francia, holland és osztrák szavazók – mert hát ezekben az országokban népszavazás dönt a törökök felvételéről – 2025-re sem lesznek inkább törökbarátok, mint most. Pláne, hogy sok helyen a bevándorlásellenes szélsőjobb feljövőben van, ami pár évtizeden belül akaratlanul is a belpolitikai feszültségek növekedéséhez fog vezetni. Az európaiak tehát nemet mondanak majd a török csatlakozásra.

És hogyan reagál majd a török utcák népe arra, hogy egy évszázados álmot lát darabokra hullani? Pontosan úgy, ahogy minden önérzetes nép tenné: visszatér a saját gyökereihez. Ez pedig az iszlám lesz, mert nem lehet más. Biztosak lehetünk benne, hogy az iszlamista vezetés boldogan fog asszisztálni a szellemi megújuláshoz. A szekuláris török állam pedig eltűnik a történelem süllyesztőjében.

De mi van, ha valami csoda folytán Tö­rök­ország mégis csatlakozik az unióhoz? Az iszlamistáknak annál jobb. Török­országban a születések száma az európai országokkal ellentétben meredeken ível felfelé. 2025-re Törökország lélekszáma átlépi a 80 milliót, ami nagyobb lesz, mint bármelyik uniós tagországé. Európa tehát, kis túlzással, nem új tagot, hanem új főnököt fogad soraiba, hiszen több európai döntéshozó testületben az országok súlya a lélekszámukkal arányos. Olyan játék ez, amin a török iszlamisták csak nyerhetnek: igazi csiki-csuki malom.

Sayfo Omar