Hirdetés

– Mi az AfriForum küldetése?

– Az AfriForum egy 2016-ban létrehozott dél-afrikai emberi jogi szervezet, amelyet az országban egyre fokozódó válság hívott életre. Nem csupán a gazdák legyilkolásának borzalmai, de általában az állami vezetés teljes csődje is szerepet játszott az AfriForum megszületésében. Küldetésünk fontos része a különféle dél-afrikai csoportok közötti megbékélés és tisztelet előmozdítása, ezen felül pedig az afrikáner – más néven búr – nép megmaradásának biztosítása szülőföldünkön, a kontinens legdélibb részén.

– Mit kell tudnunk az afrikánerekről?

– Egy Dél-Afrikában megszületett nép vagyunk. Őseink elsősorban Hollandiából, Németországból és Franciaországból érkeztek ide. Az első telepesek 1652-ben jöttek Dél-Afrikába azzal a céllal, hogy a partok közelében elhaladó hajókon utazók számára olyan megállóhelyeket létesítsenek, ahol egy kicsit fel tudnak frissülni: ehetnek, ihatnak, megpihenhetnek. A közösség aztán idővel egyre nőtt, kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki a helyben élő csoportokkal, voltak persze egyet nem értések is, de végül itt találták meg a hazájukat: többé már nem tekintették magukat hollandnak, németnek vagy franciának, helyette megszületett az afrikáner nemzet. Tudom, hogy a magyaroknak sokkal régebbre és mélyebbre visszanyúló történelmük van, de olyan szempontból mégiscsak hasonlónak érzem, hogy akárhány különféle csoportból érkeztek is az önök ősei, idővel mindannyian magyarok lettek.

Korábban írtuk

– Az AfriForum a nemzetközi közvélemény figyelmét elsősorban az afrikáner farmokon elkövetett brutális gyilkosságok elleni harccal hívta fel. Az afrikánerek többsége a mezőgazdaságban dolgozik?

– Nem, a legtöbben városban élünk, de a mezőgazdaság nagyon is a DNS-ünk része. Én Pretoriában lakom, de sokkal inkább érzem magam falusi fiúnak, mintsem városlakónak, hiszen én is egy farmon nőttem fel. Az afrikánerek szívéhez nagyon közel áll a gazdálkodó lét; nem csupán azért, mert keresztény, konzervatív nép vagyunk, de azért is, mert kifejezetten jó gazdaként tartanak számon bennünket. Az afrikáner gazdák ellen elkövetett brutális gyilkosságok ezért is érintenek meg minket ennyire még akkor is, ha sokan a városokban élünk. Az úgynevezett farmgyilkosságok sok mindent jelképeznek. Önök talán el sem tudják képzelni, de hazánkban vezető politikusok kántálják, hogy „Halál a gazdákra!” és „Halál a búrokra!” Ez pedig mélyebb üzenetet hordoz, nem csak a farmon dolgozó gazdára vonatkozik. Egy konkrét kulturális, etnikai közösséget vesznek célba.

– Mi a legnagyobb veszély, amellyel az afrikáner közösségnek ma szembe kell néznie Dél-Afrikában?

– Sajnos több ilyen is van. Az egyik mindenképpen a farmgyilkosságok, az, hogy milyen nagy arányban ölnek meg olyanokat közülünk, akik vidéki területeken élnek és gazdálkodnak. Persze a városokban is sok veszély leselkedik ránk, bár ezeket a gyilkosságokat nem kíséri a brutalitásnak, a kínzásoknak az a foka, amelyet a farmgyilkosság esetében tapasztalunk. Ezenfelül gondot jelent az afrikánereket érő rasszista kirekesztés is; lényegében ma is léteznek – hívjuk így – apartheid-törvények Dél-Afrikában, amelyek bőrszín szerint kategorizálják az embereket. Mindeközben a kormány szocialista, és ebből következően minden felett hatalmat akar gyakorolni, ám végletesen inkompetens; egyrészről megpróbál túlterjeszkedni, másrészről viszont semmi olyasmit nem tesz, ami egy kormánynak valójában a feladata volna. Mindebből pedig következik egy másik nagy gondunk: a szülőföld elhagyása. Nagyon sok afrikáner költözik külföldre, ami egy kollektív problémára adott egyéni megoldás. Az elvándorló családnak jó lehet, ha Magyarországra vagy Ausztráliába költözik, de a dél-afrikai afrikáner közösségnek ez kifejezetten rossz.

– Milyen jövőt jósol Dél-Afrikának és azon belül is az afrikáner nemzetnek az elkövetkező években?

– Azt gondolom, a dél-afrikai kormány még lejjebb süllyed majd. Valamiféle politikai változásra számítok, hiszen a kormányzó erő kifejezetten népszerűtlen, és elsősorban azért szavaznak rájuk, mert Nelson Mandela pártjáról van szó, így hát egyfajta történelmi lojalitásról beszélhetünk. Viszont az ellenzéki pártok egyike sem elég erős ahhoz, hogy megszerezze a szavazatok többségét. Meg­győződésem szerint politikai vákuum alakulhat ki, ami attól függően lehet jó vagy rossz, hogy mi tölti majd be ezt a vákuumot. Szerintem az állam egyre több területről húzódik majd vissza a közeljövőben, így az olyan szervezetek, mint az AfriForum vagy a Szolidaritás Szakszervezet, amelynek mi is tagjai vagyunk, nagyobb szerepet kapnak: amikor az állam nem tudja ellátni az alapvető feladatokat az oktatástól kezdve a rendfenntartásig, akkor nekünk kell felépítenünk a saját iskoláinkat és megszerveznünk saját magunk védelmét. Ez első hallásra egyfajta anarchista utópiának tűnhet, de mi nem így látjuk. Mi nem olyan értelemben vagyunk individualisták, hogy azt valljuk, mindenki csinálhat, amit akar. Nálunk közösségi szemlélet uralkodik: azt valljuk, hogy az ember kizárólag a saját közösségén keresztül lehet szabad. A közösségnek pedig fel kell építenie a saját intézményeit ahhoz, hogy tudjon gondoskodni a tagjairól.

– Ez az intézményépítés az AfriForum elsődleges fókusza?

– Kettős stratégiát építünk ki, nevezhetjük ezt a harc és építkezés stratégiájának. Harcolunk a kritikán aluli kormányzati döntések ellen, harcolunk azért, hogy kezeljék első helyen a farmgyilkosságok problémáját, harcolunk a tulajdonjogokért. Másrészről pedig olyan intézményeket építünk ki, amelyekkel gondoskodni tudunk saját magunkról. A kettő csak párhuzamosan működik.

– Mit tehet az afrikánerekért a nemzetközi közösség?

– Fontos leszögezni, hogy mi nem másoktól várjuk, hogy megoldják a problémáinkat. A világ más részein az a hamis narratíva él, hogy Dél-Afrika felszabadult, és az apartheid eltörlése óta rendben mennek a dolgok. Nem így van, és első lépésben el kell mondanunk, mi a valóság. El kell mondanunk, hogy súlyos gondokkal küzdünk, és a kisebbségi jogok nem érvényesülnek az országban. Az a legfontosabb, hogy mások, másutt is értesüljenek róla, mi történik valójában Dél-Afrikában. Tudom, hogy gyakorlati szempontból ennek kivitelezése nem mindig egyszerű, de egy-egy kormány is tud segíteni akár azzal is, ha egyes kereskedelmi megállapodások megkötését bizonyos feltételekhez köti. De nagyon sokat számítanak például a cserediákprogramok vagy az egyes üzleti megállapodások is.

– A túlélésért küzdenek?

– Akadnak, akik meg vannak róla győződve, hogy már így is késő. Ahogy említettem, a kormány egyszerűen alkalmatlan a feladatára, és azt hiszik, a szocializmus a válasz mindenre. Kudarcot kudarcra halmoznak, ezt pedig mindenki látja, úgyhogy kellett találniuk egy bűnbakot. Ez lett az akfrikaner közösség. Minket hibáztatnak mindenért. Mi vagyunk a céltáblájukon. Miközben beszélgetünk, éppen elhatározták, hogy elveszik tőlünk a saját nyelvünk, az afrikaans tiszteletére emelt, hatalmas és híres emlékművünket. Nem tudni, mit akarnak vele csinálni, csak az a lényeg, hogy elvegyék tőlünk a kultúránk egy rendkívül fontos darabját.

– Most a budapesti CPAC-en beszélgetünk, ahol ön is felszólalt, de már korábban is járt Magyarországon, sőt elárulta, hogy a családját is el akarja hozni, hogy láthassák az országunkat. Honnan ez a vonzalom?

– Először azért jártam önöknél, mert megalapítottuk a Magyar–Dél-afrikai Barátság Egyesületet. Bár egymástól nagyon messze születtek meg a nemzeteink – az önöké Európa közepén, a miénk Afrika déli végében –, kulturális értelemben mégis rengeteg közös van bennünk. Nagyon hasonlóak az ételeink, nagyon hasonló módon közelítünk más emberekhez, és ami a legfontosabb: kifejezetten konzervatív, keresztény népek vagyunk. Számtalan hasonlóság van köztünk és a magyarok közt, és az én véleményem szerint kifejezetten hasznos lenne mindannyiunknak, ha szorosabbra fűznénk a kapcsolatunkat.