A vég kezdete

Kritikus pillanathoz érkezett a világ, és ilyenkor komolyan el kell gondolkodni a teljes globális biztonsági struktúrán. Észszerű egyensúlyt kell találni a világban a nemzetek érdekei között. Különösen fontos ez olyan pillanatban, amikor számos állam és régió dinamikus fejlődése miatt a nemzetközi környezet, az erőegyensúly látványosan átalakul. Erre figyelmeztetett beszédében a müncheni biztonságpolitikai fórumon Vlagyimir Putyin. Amikor a beszéd elhangzott, 2007-et írtunk.

Az európai rakétatelepítési tervekre utalva az orosz elnök felhívta a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok, mint fogalmazott, a konfrontáció útjára lépett és katonai kalandorságba kezdett. Hangsúlyozta, hogy országa szükség esetén megteszi a válaszlépéseket, és birtokában vannak azok a fegyverek, amelyek képesek legyőzni az amerikai rendszereket. Putyin nem kímélte a NATO-t sem, amely, mint mondta, az amerikai külpolitika eszközévé vált. Bírálta az Észak-atlanti Szövetség kibővítését, felróva a Nyugatnak, hogy a korábbi ígéretek ellenére a szövetség a volt Szovjetunió területére terjeszkedik. A nyugati politikusokat egyenrangú, demokratikus párbeszédre, leszerelésre, egyenlő piaci kapcsolatokra szólította fel. Emellett élesen bírálta azokat a kísérleteket, amelyek az ENSZ alapokmányát az egyes országok saját szabályaival kívánják felváltani. Rámutatott arra is, hogy nem lehet az emberi jogok kérdését politikai nyomásgyakorlásra felhasználni.

A korábbiakhoz képest szokatlanul kemény szavak akkor meglepték a nyugati világot, amely azonnal a hidegháború visszahozásával vádolva támadta vissza az orosz elnököt. Washington azonban mindössze csalódottságának adott hangot, és nem vette komolyan Putyin szavait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Nyugat alapvetően félreértette, de egyáltalán nem kizárt, hogy felsőbbrendűségének tudatában félre akarta érteni az orosz vezetőt. A hidegháborús győzelem és a „történelem végének” mámorában Oroszországot nem tekintették olyan szereplőnek, akinek a véleményét figyelembe kellene venni. Így valójában meg sem hallgatták, ebből következően meg sem érthették Putyin figyelmeztetését. Az orosz elnök fellépésének keménysége, az egypólusú világgal szembeni kirohanása egyrészt nyíltan megkérdőjelezte az amerikai dominanciát, másrészt felvázolta, hogy az Egyesült Államok és Európa minden más érdeket figyelmen kívül hagyó, arrogánsan felsőbbrendűséget sugárzó politika súlyos konfliktusokba sodorhatja a világot. Azóta eltelt hét év és az orosz elnök szavai mindenki számára értelmet nyertek.

Az Ukrajnában három évvel ezelőtt kitört háború felgyorsította a világrend átalakulását, az úgynevezett globális Dél önszerveződését, miközben Amerika is felsorakoztatta maga mögé a nyugati blokk országait. Időközben kiderült, hogy a félproxyháború minden érdekeltje túlságosan magasra emelte a tétet. A Nyugat csak gyengíteni tudta Oroszországot, megtörni azonban nem, miközben Európa megroppant. Amerika ugyan eddig talán az egyetlen nyertese ennek a háborúnak, ám közben az is kiderült, hogy ő sem olyan erős, mint azt talán maga is hitte. Az Oroszország mögött álló vagy a konfliktushoz minimum semlegesen viszonyuló globális Dél sem érdekelt a háború túlságos elhúzódásában. Így három év után minden közvetlenül vagy közvetve érintett fél érzi, hogy a konfliktus valahol zsákutcába jutott, így jó lenne valahogy kiszállni belőle. Persze nem vereséggel. Mindenkinek jót tenne azonban, ha egy kicsit fellélegezhetne.

Ebben a patthelyzetben tért vissza Donald Trump, és ez felpörgette az eseményeket a világrend átalakulása körüli pozícióharcban. A Fehér Ház régi-új ura számára már inkább teher az Ukrajnában dúló háború, így jó üzletemberként megszabadulna a profiljába jelenleg nem illő portfóliótól. Trump tisztában van azzal, hogy vége az egypólusú világrendnek – ezt Marco Rubio külügyminiszter ki is mondta –, és talán éppen Amerika globális hegemóniájának ezt a gyengülését akarja leplezni valahol a nagy hangoskodással, a világban keltett zűrzavarral. Az „amerikai világra” koncentrálva befolyási övezetekben gondolkodik, a világ többi részével pedig üzletet kötne. Most azonban úgy érzi, előbb magát Amerikát kell rendbe tenni, ehhez időre van szüksége, majd megerősödve aktivizálhatja magát újra a globális porondon. Így a lezárás sebességére, nem pedig a minőségére koncentrálva kicsit hátrább kell lépve befagyasztaná az ukrajnai konfliktust is, ezzel az elköteleződést csökkentve még mindig nyomás alatt tartaná mind Oroszországot, mind pedig Európát. Így jobban tudna Kínára koncentrálni, mert a globális verseny azért a befelé fordulás közben is folytatódik. Eközben üzletemberként nem feledkezik el arról sem, hogy az Ukrajnába eddig befektetett pénzt Amerikának kamatostól visszaszerezze, ezért Washington igyekszik koncessziót szerezni a ritkaföldfémkészletek kitermelésében, és szemet vetett a Naftohazra is.

Nagyjából ezeket az érdekeket szem előtt tartva zárná le vagy fagyasztaná be Trump az orosz–ukrán háborút, méghozzá minél gyorsabban. A legrövidebb út pedig idáig egy orosz–amerikai alkun át vezet, ezért volt olyan sietős nyitni Oroszország felé és felvenni a kapcsolatot Vlagyimir Putyinnal, aki bele sem akart keveredni ilyen kiterjedt háborúba, így aztán nem lenne talán ellenére a konfliktus lezárása. Nem egészen úgy képzeli azt a lezárást, mint amerikai kollégája, ám mindent mérlegre téve akár még jól is kijöhet a helyzetből. Stratégiai célját ugyanis olyan értelemben elérte, hogy Ukrajnának lényegében vége, olyan súlyú ellen-Oroszország, ellenfél már nem lehet, mint amilyen potenciál volt ebben. S ha ehhez még hozzávesszük az eddig megszerzett területeket, a szankciók feloldásának megkezdését, az orosz vagyon zárolásának feloldását, a legalább részleges demilitarizációt, Volodimir Zelenszkij ejtését/levételét, valamint a háború túlságos elhúzódásában rejlő kockázatot, akkor Putyinnak igencsak érdemes elgondolkozni egy ehhez hasonló ajánlaton. Közben persze nem kell sietnie – ez egyébként is azt a látszatot keltené, hogy Trump diktálja a tempót –, és az amerikai elnök dörzsöltségét ismerve folyamatosan el kell kerülnie a neki állított csapdákat. Mert azok lesznek.

Ebben a képletben két győztes van, miközben Ukrajna és Európa egyértelmű vesztesként jöhet ki a játszmából. Kijevnek nincs nagyon más választása, mint hogy e a meccsben az Oroszország megrogyasztását vagy minimum Ukrajna tűzszünet előtti lehető legjobb helyzetbe hozását, megerősítését fő szempontként kezelő, így voksát a háború folytatása mellett letevő Európa oldalára áll. Persze úgy, hogy a biztonsági garanciákért közben folyamatosan üzleti alapú alkukat kínálva nem esik ki teljesen Trump kegyeiből. Nem tűnik egyszerű mutatványnak, de apellálhat az európai fősodor sértett büszkeségére. Ez az elit ugyanis most nehezen viseli, hogy Trump keresztülnéz rajta, ráadásul még ideológiai értelemben is szemben állnak, élet-halál harcot vívnak.

Ebben a helyzetben került sor a 61. Müncheni Biztonságpolitikai Konferenciára, ahol az amerikai küldöttség egész pályás letámadással ment neki a „müncheni elitnek” és élezte ki ezzel a transzatlanti viszonyt. Ebben a helyzetben paradox módon az eddigi atlantisták fordultak szembe Trumppal, míg a szuverenisták állnak ki mellette. Münchenben az ukrajnai rendezés módjairól a Fehér Ház nem kívánt érdemi vitát nyitni. Mint ahogy magyarázkodni sem, ehelyett egy másik fronton támadott, és az európai progresszív globalista elit értésére adta, hogy a világ változik, és már egyre inkább másként gondolkodik. Nem egyéb ez, mint frontális támadás a brüsszelinek nevezett európai fősodor ellen. De itt már sokkal többről van szó, mint az ukrajnai konfliktus rendezése. Az amerikai belső változásokkal megerősített, globális szinten zajló paradigmaváltásról, amelynek éppúgy része a világ politikai gondolkodásának és geopolitikai erőviszonyainak, rendszerének az átalakulása. Az egyik fronton ideológiák, a globalisták és a szuverenisták, míg a másikon nagyhatalmak vezette blokkok, amelyek a formálódó multipoláris világrendben a pozícióikért, a befolyási övezeteikért feszülnek egymásnak. Más szóval, alakul a világ újrafelosztása, nevezhetjük Jalta 2-nek, amelyben Európának már egyre rosszabb lapjai vannak. Mert München ezen belül most alapvetően a nyugati világban betöltött vezető szerepről, ebből fakadóan az ezen a blokkon belül is megnövekedett feszültségről szólt. Arról, hogy az új amerikai adminisztráció be akarja állítani Európát a sorba.

Hogy sikerül-e, az még nem dőlt el, az azonban már egyértelműen látszik, hogy Míg Donald Trump Amerikája kezdi megérteni Putyin 2007-es mondanivalóját – ez persze még nem jelenti azt, hogy Amerika irányt váltott és letett volna hegemón törekvéseiről, de azért alkalmazkodik az új helyzethez –, addig az európai fősodor továbbra sem akar hallani róla.