Az amerikai közvélemény elfordult a katonáktól

November 11. Ezen a napon ért véget az első világháború 1919-ben. Woodrow Wilson amerikai elnök a háború lezárásának dátumát nemzeti ünneppé nyilvánította. A veteránok napja azóta munkaszüneti nap az Egyesült Államokban. A rendes amerikai családok ilyenkor ünnepségekre, vagy vásárolni járnak, esetleg családi összejöveteleken vesznek részt. Az egykor dicső dátum emléke azonban egyre haloványabbá vált. Az Egyesült Államok nagyhatalmi jellegéből adódóan egyre több háborúból vette ki a részét. A béke őrangyalából hivatásos agresszor lett. Sok háború, sok katona, sok veterán. Nagyüzem.

A veteránokat övező tisztelet megkopott. Több millióra tehető azon Rambók száma, akik arra értek haza, hogy semmijük sincs. Hazájuk és mindenki, akiért harcoltak, magukra hagyta őket. Az Egyesült Államokban napjainkban 26 millió veterán él, sokuk méltatlan körülmények között. A Harvard Egyetem egyik tanulmánya szerint 1,7 millió veteránnak nincs egészségügyi biztosítása. A 25 éven aluli veteránok körében háromból egy nem jogosult egészségügyi ellátásra. Szomorú igazság, hogy amíg az amerikai kormányzat havonta 5,8 milliárd dollárt költ az iraki hadjáratra, saját katonái ellátásával nem törődik.

Az általános szemlélet szerint Amerika mentette meg Európát a nácizmustól. A hazatérő katonákat hősöknek kijáró tisztelet övezte és övezi a mai napig. Truman elnök annak idején meghirdette a „G. I. Bill” nevű szociális programot, melynek keretében a katonák ingyen tanulhattak az egyetemen, és anyagi támogatást kaptak otthon vásárlásához. A veteránok így a harcok végeztével teljes értékű emberekként térhettek vissza a társadalomba. Teltek-múltak az évtizedek, és az időközben egyre erősebbé váló Egyesült Államok újabb háborúkat indított. Jött Korea, majd Vietnam. Ezek azonban már korántsem voltak a világháborúkhoz hasonló diadalmenetek az amerikaiak számára. Ráadásul a vietnami háború szükségességét illetően sem volt olyan egységes nemzeti konszenzus, mint a nemzeti szocializmus elleni harc idején. Sokak szemében az amerikai katonák a béke és szabadság őrangyalaiból egyszerű gyermekgyilkosokká süllyedtek le.. Az amerikai nagyvárosok utcáin százezrek tüntettek a háború ellen. A hazatérő katonákat pedig nem várta ünnepély és tűzijáték. A veteránoknak a részleges tisztelet mellett a mélységes megvetéssel is szembesülniük kellett. Pedig a kato­náknak minden korábbinál nagyobb szükségük lett volna honfitársaik támogatására. Míg a II. világháborús veteránok közül csak minden huszadik szenvedett olyan mentális zavarokban, mint rossz álmok és visszatérő látomások, a koreai és vietnami háborúk veteránjai esetében ez 30 százalékra nőtt.

A vietnami háború hatásai ma is érezhetőek. Az Amerikai Veteránok Egészségbiztosítója (VA) a 26 millió amerikai veteránból összesen ötmilliónak nyújt rendszeres segítséget. A szervezet adatai szerint esténként 200 ezer, háborút megjárt férfi hajtja álomra fejét Amerika utcáin. Többségük Vietnamban szolgált. További félmillió pedig a hajléktalanná válás kapujában áll. A hajléktalanok ügyeit felügyelő hivatalok 1999-es adatai szerint a hajléktalan veteránok 76 százaléka alkohol- és mentális problémákkal küzd. De még ennél is riasztóbb a másik adat, miszerint a vietnami háború lezárása óta 75 és 110 ezer közöttire tehető az öngyilkosságot elkövető veteránok száma. Az 1991-es öbölháború csak tovább növelte a traumákkal küzdő veteránok számát. A legtöbben az „öbölháború-szindróma” tüneteivel küzdöttek, ami sokak szerint az amerikaiak által használt uránt tartalmazó fegyverek utóhatása. Az egyetlen dolog, ami javult, a katonák megítélése volt. Mivel Szaddám Huszein volt az agresszor, aki lerohanta Kuvaitot, az amerikai közvélemény számára az amerikai katonák ismét a béke harcosainak gúnyáját ölthették magukra. Az első öbölháború azonban csak egy lábjegyzet, mivel hosszát és a mozgósított egységek számát tekintve messze elmaradt az Egyesült Államok korábbi háborúitól.

A 2001. szeptember 11-i robbanások megrázták az amerikaiakat. A nemzetet Pearl Harbor óta először érte támadás a saját földjén. A világháború idején tapasztalt nácizmus elleni harc tüze újjáéledni látszott a nép körében. Az ellenség azonban ezúttal ismeretlennek bizonyult. Fedőneve a terrorizmus lett. Mindenki ellenséggé vált, akire az amerikai mainstream kimondta: terrorista. Amikor az első repülők megindultak az afgán tálibok rejtekhelyei felé, az amerikaiak döntő többsége meg volt győződve az Afganisztán elleni háború szükségességéről. Különösen, hogy a hadjáratba idővel a NATO is beszállt, ezzel mintegy igazolva Wa­shington döntésének helyességét. Az afganisztáni katonákat, a későbbi veteránokat így eleinte világháborús elődjeikhez hasonló tisztelet övezte az amerikai nép körében.

A tisztelet azonban rövid életű maradt. Az amerikai republikánusok egyre gyakrabban hozták szóba az iraki vegyi és tömegpusztító fegyverek ügyét, majd 2003-ban megindult az Irak elleni második háború. A Fehér Ház döntését a vietnami háború idejét idéző indulatok kísérték Amerika-szerte. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a nemzet háborúpárti és háborúellenes táborra oszlott. Később utóbbiak aránya alaposan megnőtt, miután kiderült, hogy Szaddám Huszeinnek valójában nem is voltak vegyi fegyverei, és a háború teljes egészében hamis vádakra épült. A hazatérő iraki veteránok így még a vietnamiaknál is csekélyebb megbecsülést kapnak, azért is, mert míg azokat sokszor kényszerrel sorozták be, a mostaniak önszántukból csatlakoztak a hadjárathoz. Az iraki háború és annak kudarca miatt az afganisztáni veteránok megítélése is romlott az amerikaiak körében, hol­ott az új évezred háborúinak katonái talán még a vietnami veteránoknál is jobban szenvednek a harcok egészségügyi és mentális utóhatásaitól.

A probléma nem kevés embert érint. 2001-től 2007 januárjáig több mint 1,6 millió amerikai katona szolgált Afganisztánban vagy Irakban. A Journal of the American Medical Association adatai szerint az Irakban szolgáló veteránoknak eddig mintegy 35 százaléka kért orvosi segítséget a VA-tól mentális problémák miatt. 55 százalékuknál a poszttraumatikus stressz tüneteit fedezték fel. Az efféle problémák többnyire azon 18-24 éves katonák körében voltak jelen, akik a frontvonalban teljesítettek szolgálatot. A gondokkal küszködők száma azonban ennél bizonyára magasabb.

Az Archives of Internal Medicine kutatói 56 iraki és afganisztáni veteránt vizsgáltak 2007 júliusában. A vizsgált személyek átlagéletkora 28 év, átlagos bevetési ideje 8-15 hónap volt. A vizsgálatok szerint a veteránok közt nagy százalékban fordultak elő csont- és izomproblémák, a fül, orr és torok megbetegedései, valamint gyomor- és bélrendszeri panaszok. Ez az arány azonban szakértők szerint tovább nőhet, mivel a szemét és emberi hulladék égetésével keletkező füst belélegzésének, valamint az oltóanyagoknak a mellékhatásai csak hosszú évek után jelentkeznek.

A Time magazin számításai szerint eddig több mint 500 katonán kellett végtag-amputációt végrehajtani. A Discover magazin 2007 februári számában megjelent tanulmány szerint pedig több mint 7500-ra tehető az agysérülést szenvedett katonák száma. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy a vizsgált személyeknek több mint harmada szenvedett mentális problémákkal.

A háború sebei azonban nemcsak a katonákra, hanem azok családjaira is kihatással vannak. Az USA Today 2005. június 8-i számában megjelent cikk szerint a katonák körében a háború előtti számokhoz képest háromszorosára nőtt a válások aránya. Csupán 2005-ben 7152 katona házassága végződött válással.

A veteránok körében súlyos probléma a drogfüggőség is. A VA adatai szerint közel 350 ezren küzdenek drog- vagy alkoholfüggőségi problémákkal. Többségük még az 1991-es öbölháborúban szolgált, közel tíz­ezer pedig iraki és afganisztáni veterán. Utóbbit a harctér jellege magyarázza. A vietnami háború idején például szakértői becslések szerint minden hatodik katona kipróbálta a heroint, s a katonák 4,5 százaléka drogfüggőként tért haza. Az arány az Afganisztánban szolgálók között még rosszabb. A témáról Shaun McCanna amerikai rendező készített dokumentumfilmet. McCanna egy 2004-ben rejtélyes módon lelőtt katonáról, John Torresről forgatott filmet. Kutatásai közben figyelt fel az amerikai katonák körében nagymértékben elterjedt heroinhasználatra, így azt is beleszőtte filmjébe, amelyben bemutat egy boltot, ahol 30 dollár értékben vásárolt olyan mennyiségű heroint, aminek otthon az ára ezer dollár lenne. A boltban emellett amerikai katonai felszereléseket is árultak. McCanna ebből arra következtetett, hogy a katonák közül sokan drogra cserélik tárgyaikat. A filmben megszólaltatott katonák beszámoltak arról, hogy az Afganisztánban szolgálók körében igen sokan használnak heroint. A legtöbben az unalmat jelölték meg a drogfogyasztás legfőbb okaként, illetve azt a tényt, hogy tizenkét órás munkaidejüknek alig felét töltik aktív munkával.

A mentális problémák és a drogfüggőség hosszú távon más problémákat is maga után von. Hogy a fentebb említett 200 ezer hajléktalan veterán közül hányan vannak, akik Afganisztánban vagy Irakban szolgáltak, nem tudni. A The National Coalition for Homeless Veterans adatai szerint egyedül az iraki háború megkezdése évében 67 hajléktalan veteránt regisztráltak. Bár a szám nem tűnik ijesztőnek, biztosak lehetünk abban, hogy a probléma jóval nagyobb, mint elsőre látszik. A ma számon tartott hajléktalan vietnami veteránok például átlagosan 12-15 évvel hazatérésük után váltak hontalanná.

„Ne csak az ünnepségeken viseljétek kitüntetéseiteket, hanem akkor is, amikor golfozni vagy bevásárolni mentek. Tudja meg Amerika, hogy érte harcoltatok” – szólította fel a kiszolgált katonákat a 2006-os veteránnapi ünnepi beszédében Jim Nicholson, a VA főtitkára. Kérdés, hogy az utcán guberálva van-e kedvük ehhez.

Sayfo Omar