A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint, amennyiben a napokban tartanák a választásokat, az amerikaiak 53 százaléka a republikánus jelöltet választaná Bush ellenében. A választók nehezen emésztik meg az Irakból jövő, egyre gyászosabb jelentéseket, illetve hogy kormányuk a terrorizmus szellemképére hivatkozva arrogáns politikájával napról napra jobban korlátozza szabadságukat. A tereket és metrókat fegyveres katonákkal töltötték meg, és hatalmas riadókat csaptak – és csapnak a mai napig –, ha egy eltévedt magánrepülő túl alacsonyra találna szállni. Emellett folyamatosan növekszik azon országok száma, ahova az amerikai hatóságok nem tanácsolják az utazást a polgároknak. Szinte már az egész harmadik világ ide tartozik, és ha a kormány nem vigyáz, szép lassan kitiltatja polgárait a Föld országainak többségéből.

Még a barátinak mondott országokban is egyre növekszik az Amerika-ellenesség. A brit és amerikai követségek valóságos erődökké változtak világszerte. Mindenhol kisebb hadseregek vigyáznak biztonságukra, és – mint hazánkban is – barikádokkal teszik lehetetlenné megközelítésüket.

Bush, annak ellenére, hogy még saját népét sem képes meggyőzni igazáról, az arab emberek befolyásolását is kitűzte céljául. Ellensúlyozandó az al-Dzsazíra vezető szerepét az arab nyelvű hírcsatornák közt: al-Hurrah (A Szabad) néven arab nyelvű, de amerikai székhelyű műholdas csatornát kíván létrehozni. A nyíltan Amerika- és Izrael-barát adó vezetésével Muwaffaq Harbot bízták meg, aki korábban a CNN-nél tevékenykedett, és elkötelezett háborúpártiságáról vált ismertté.

Bush állítása szerint az adó „valósághűen” fog tudósítani az olyan sarkalatos kérdésekről, mint a palesztin helyzet vagy az iraki konfliktus és ezzel reményei szerint rövid idő alatt komoly népszerűségre tesz szert az arab országokban. Ez azonban kérdésesnek látszik, különösen az al-Arabijja műholdas csatorna Harbbal készített interjúja fényében. Ismeretes, hogy az arab adókon – amerikai társaikkal ellentétben – a közel-keleti eseményekben nem ismernek tabut, így amit azok „öngyilkos merényletként” emlegetnek, azt az arab bemondók „hősi halotti cselekménynek” nevezik. Az izraeli területekről tudósítók az Izrael szót egy esetben sem ejtik ki szájukon, kizárólag városneveket vagy „Megszállt Palesztinát” mondanak. Olyan radikálisabb tévécsatornák, mint a Hezbollah tulajdonában lévő al-Manar, még ennél is tovább mennek. ők az izraelieket jobb napjaikon csupán „az ellenségnek” nevezik, nem ritka azonban a „cionista ellenség” definíció sem. Az al-Arabijja riporterének kérdésére, hogy az al-Hurra adó tartani fogja-e magát a fent említett hagyományhoz, Harb némi hümmögés és mellébeszélés után kifejtette, hogy eljött az ideje a kifejezések megreformálásának, ezért az arab adókon bevett „Megszállt Palesztina” helyett „Palesztin hatóságok által felügyelt területeket” fognak mondani. A hatás előre borítékolható.

Az Amerikában élő araboknak azonban sajnos nem nyílik lehetőségük az anyanyelvükön történő „elfogulatlan” tájékozódásra, mivel az Amerikában hatályos törvények szerint politikai céllal nyíltan manipuláló adó nem sugározhat adást az államok területén.

Bush egyébként igen költséges módon próbálja politikáját népszerűsíteni az arab országokban. A csatorna üzemeltetése, az indító tőke mellett, havi 60 millió dollárral fogja terhelni az amerikai államkasszát, holott finoman szólva, kétséges a várható hatékonysága. Olcsóbb, de garantáltan hatékonyabb lenne az afganisztáni és iraki hadjáratok leállítása, melyek közül előbbi havi, utóbbi heti egymilliárd (!) dollárral terheli a büdzsét. Izraelnek az évi hétmilliárd dollár folyósítása és évi négymilliárd dollár értékű fegyverrel való ellátásának felfüggesztése is jelentősen javítaná Washington megítélését az arab világban. A költői kérdéseknél nyersebb a valóság: beszédes adat, hogy Bush a hadügyekre fordítandó összeg további 7 százalékos emelését kérte a szenátustól.

Nem áll rózsásan az izraeli kormány helyzete sem. Ariel Saron egyébként is lefele tendáló népszerűsége az elmúlt héten kirobbant korrupciós botránya miatt mélypontra zuhant. Napvilágot látott ugyanis a tény, hogy egy bizonyos David Appel nevű izraeli üzletember hárommillió dollárt fizetett Saron fiának, annak fejében, hogy vegye rá apját a vállalkozó érdekében történő közbenjárásra a görög kormánynál. Appel, mint Izraelben elismert építési vállalkozó, így próbált előnyhöz jutni egy tenderben, melyet az egyik görög szigeten történő luxusingatlanok felépítésére írtak ki. Nyilvánosságra került továbbá, hogy Appel évekig havi rendszerességgel utalt át járadékot, alkalmanként közel százezer dollárt Saron fiának, melynek köszönhetően ő nyerte el számos tel-avivi ingatlan felépítésének jogát. Hiába Saron minden figyelemelterelő hadművelete, egy elmúlt pénteki felmérés szerint az izraeliek 53 százaléka voksol így is azonnali lemondására, míg 67 százalék szerint kellene lemondania, amennyiben minden kétséget kizáróan beigazolódnának a vádak.

Pedig Saron az utóbbi időben mindent megtett, bizonyítandó államférfiúi nagyságát. Bejelentette, hogy országa hajlandó lenne béketárgyalásokat folytatni Szíriával, majd miután az arab ország komolytalannak minősítette az ajánlatot, teleharsogta a világot, hogy nem is lenne hajlandó tárgyalni, mivel az egyet jelentene azzal, hogy országának vissza kellene vonulnia a megszállt Golán-fennsíkról. Pedig pusztán annyi történt, hogy Izrael ajánlatában figyelmen kívül kívánt hagyni minden eddigi nemzetközi megállapodást, és a nulláról akarta kezdeni a tárgyalásokat, melyeknek valódi célja nem a béke, hanem az idő húzása lett volna.

Jól jött továbbá Saronnak, hogy az elmúlt héten a Hezbollah fegyveresei lelőttek egy izraeli páncélos kocsit, miután az 20 méterrel átlépte a libanoni határt. A Libanonba kiküldött amerikai nagykövet rögtön igyekezett főnökei kedvében járni, és elítélte a „terrorista” akciót, valamint kijelentette, hogy a Hezbollah egy külföldi tagokat tömörítő terrorista szervezet. Egy amerikai átlagpolitikus szájából talán nem, de egy, az országot – nyilván – jól ismerő diplomatától szokatlan tájékozatlanságra (vagy felülről vezérelt elfogult vakságra) utalnak a szavak. A Hezbollah a libanoni parlamentben 10 tagot számláló, legálisan működő párt, mely a déli határok védelmét is ellátja. A nagykövet bizonyára nagyszerűen megértené magát a svédországi izraeli nagykövettel, aki elmúlt héten nemtetszésének hangot adva megrongálta egy stockholmi kiállítás egyik darabját, majd feldúltan elhagyta a helyszínt. A mű egy kivilágított medence volt, melynek vérszínűre festett vizében egy hajó úszott Rím al-Rayasi, palesztin lány képével, aki közel egy hónapja robbantotta fel magát, ezzel négy izraeli katonát küldve a másvilágra. A dühöngő nagykövet állítását, miszerint a lány terrorista volt, pár nappal később maga Richard Murphy, amerikai szakértő, korábbi elnöki tanácsadó cáfolta meg: elmondta, Rím a Palesztin Helyhatóság területén követte el tettét megszálló katonák ellen, ezáltal a nemzetközi törvények értelmében nem minősíthető terroristának.

A múlt hét folyamán elkészült annak a 12 méter magas falnak az első szakasza, mely a palesztin lakosokat hivatott gettósítani, biztonsági okokra hivatkozva. A szakasz Karkila városán halad át, ezzel hermetikusan elzárva a várost a vidéktől, ami teljesen megbénítja annak gazdasági és mindennapi életét. A fal, becslések szerint, 4000 családot választ szét Karkilában.

Saron korrupciós botrányát valószínűleg a palesztinok fogják a legjobban megsínyleni. Amennyiben ugyanis nem kerül elő újabb konfliktus Izrael és valamely szomszédos ország közt, Saron kénytelen lesz az eddiginél is több palesztin lakóházat földbe dózeroltatni, hogy a palesztinok elkeseredett válaszlépései eltereljék az izraeliek figyelmét vezetőjük sötét ügyleteiről. Ismerős módszer.

Nagy visszhangot váltott ki Nagy-Britanniában Jenny Thank képviselőasszony azon kijelentése, hogy megérti a palesztinokat, amennyiben önmaguk feláldozását választják elkeseredésükben. A botrány hasonlatos ahhoz, amikor két évvel ezelőtt Charryl Blair, Tony Blair felesége tett hasonló kijelentést. A Thank képviselőasszony által mondottak ellen a londoni izraeli nagykövetség azonnal tiltakozott, így a képviselőasszonytól pártja azonnal elhatárolódott, és félő, hogy felelőtlen kijelentéséért elveszíti a Gyermekügyi Bizottságban betöltött pozícióját is. A Harz című tel-avivi napilap az esetet egy mondatban summázta: „Az egész világ ellenünk van”. Egyik palesztin szóvivő nyilatkozata szerint az eset ékes bizonyíték az izraeli befolyásolásra az európai országokban, illetve nyilvánvalóvá vált, hogy az az európai politikus, aki bírálni meri Izrael politikáját, a karrierjével játszadozik. A szóvivő a Harz kijelentésére reagálva elmondta: „Nem a világ van ellenük. ők vannak a világ ellen.”