Hirdetés

„Ha a farkas a báránnyal együtt béget, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha, és a kígyónak por lesz a kenyere, akkor nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki” – mondta az Úr. (Idézet Ézsaiás júdeai próféta könyvéből, aki Kr. e. 730-ban hirdette Isten szavát Jeruzsálemben.)

Nem lehet olyan korán érkezni az olasz gótika világhírű csodájához, a milánói dómhoz, hogy a tér előtt fegyveres egyenruhásokba ne botlanánk. A város talán legrégebbi, a katedrálistól nyugatra eső tere, a Piazza dei Mercanti felől közelítve horganyzott kordonokkal elkerített sátor mellett haladunk el, közelében harcászati terepjáró, előtte pedig két állig felfegyverzett katona látványa fogad. Géppisztollyal várni a Jézuskát? Ehhez mi nem vagyunk hozzászokva.

Nem úgy Matteo Piantedosi belügyminiszter, aki bizonyára nem jókedvében jelentette be a karácsony előtti általános biztonsági készültséget, hiszen csak idén eddig 14 bevándorlót tartóztattak le terrorizmus vádjával, miközben 67 gyanússá vált migránst utasítottak ki az országból.

Minden bevethető rendőrön, csendőrön és pénzügyőrön kívül több mint húszezer hivatásos katona járőröz az utcákon, valamint egész Itália 28 ezer látogatott helyszínén, amelyek közül 205 zsidó intézmény és katolikus templom esetében kiemelt védelmet is elrendeltek. Utóbbiak közé tartozik Európa legnagyobb operaháza, a világhírű milánói Scala is, ahol a december 7-én tartották az idénynyitót, Verdi Don Carlosának 1884-es korhű bemutatójával. A nagyszámú és soknemzetiségű résztvevő biztonsága érdekében még december 10-én is érvényben volt a fegyveres készültség, pedig már túl volt a város a szeplőtelen fogantatás 8-ai egyházi ünnepén, de az ördög nem alszik.

Korábban írtuk

Kora délután sült gesztenye illata lengi be az opera előtti terecskét. A könnyfakasztóan szeles idő ellenére is nagy számban gyülekeznek a csipkeharisnyás, tűsarkú cipős hölgyek és fekete frakkos urak, némelyikük elektromos cigarettát markol dideregve. Nevetgélő csoportjaikat két kiskatona figyeli. Az ajtónyitást követő nagy nyomulással mi is bejutunk az aulába, de onnan a szigorú ellenőrök egy tapodtat sem engednek beljebb, bámészkodni sem.

Visszaindulunk hát az üvegkupolás Viktor Emánuel passzázs pazar díszítésű mozaikpadlózatán a Gucci-, a Prada-, a Vuitton és Dutti-márkaüzletek, az elegáns és drága kávézók, éttermek sora között a Dóm tér felé, ahol a horgolt csipkés ruhakölteményeket és parfümillatú angolgyapjú felöltőket elnyűtt, lyukas sportcipők, olykor műanyag strandpapucsok, kidobott, szakadt dzsekik vagy vállon átvetett kopott pokrócok váltják fel, a hideg lépcsőkön ülő, zacskóból evő szerencsétlenek öltözékei.

A nagy tömegből agresszív alakok térképet, kulcstartót, hűtőmágnest vagy piros rózsát akarnak ránk tukmálni, pillanatok alatt olyan feszült hangulatot szítva, hogy az amúgy békés galambok sem mernek közénk telepedni, inkább csak köröznek fölöttünk. Aki pedig túl önérzetes ahhoz, hogy felesleges kacatokat kínálgasson, az a fal tövében hasal a járdán, és kezében szorongatott papundeklipohárral kéreget. Más fekete bőrűek reklámszatyrokba gyűjtik a fém szemeteskosarakban felgyülemlett pizza- és gyümölcsdarabokat meg szivarcsonkokat.

Az erőszakos tukmálás más módját választó bevándorlók királyi palástot vagy angyalszárnyakat barkácsoltak, és miután így beöltözve átölelik a gyanútlan turistákat egy fotó erejéig, euróért tartják a markukat. A legkreatívabbnak az a szomáliai fiatalember tűnik, aki az állatoktól félő városi gyerekek kedvéért kinyújtott karjára csalogatja a galambokat. Aki megérinti, annak perkálnia kell.

A fényes mulatók és a katedrális körül felépített karácsonyi bódék között sodródó tömegen némi feszültség, ideges figyelem érződik. Hátizsákját mindenki elöl, a nyakában hordja, és csak csendesen beszélget, mintha attól tartana, lehallgatják.

Figyelni persze figyelnek bennünket az utcatorkolatokban meg a vásár elején és végén fagyoskodó rendőrök, katonák, akik ha kell, udvariasan eligazítják, ha kell, szigorúan igazoltatják a jónépet, miközben nagyokat nyelnek az édes sütemény és forralt bor illatával bódító levegőből. Az egyik, a Ponti bank előtt felállított ellenőrző ponton átjutva az ipari Milánó egyik peremkerületébe, a művészi síremlékeiről híres városi temető felé vesszük utunkat.

A mogorva kékre mázolt öreg villamoson a Dóm térnél is feltűnőbb számban utaznak bevándorló külsejű fiatalok. A helyiekkel ellentétben zajosak, lökdösődnek és valamennyi ülést elfoglalva hangosan telefonálnak vagy kiabálnak egymással. Néhány idősebb utas érezhető félelemmel, ugyanakkor néma megvetéssel figyeli őket, hol a kézitáskájába, hol a fogantyúba kapaszkodva.

Erre hivatkozva nyilatkozta azt a város szülötte, a Liga párti Silvia Sardone uniós képviselő asszony, hogy a „rémület és törvénytelenség központja lett Milánó”. Három éve csak mert ellenezni merészelte a város Via Novara térségében tervezett mecset felépítését, számos szexuális és halálos fenyegetést kapott. Azt is mondta, hogy vészesen terjed a kosz, a fertőzés, a bűnözés és a heroin. Például a repülőtéren már cipősarkak átvilágítására is képes szerkentyűket üzemeltetnek a vámosok, így aztán naponta buknak le a dílerek…

A mogorva kék villamosról leszállva italosdobozokat, üvegeket és kutyaürülék-kupacokat kerülgetve indulunk a temető felé, miközben kísérőnk egy másik északi kisváros, Monfalcone esetét meséli, ahol a polgármester asszony, aki szintén számos halálos fenyegetést kapott, betiltotta a 30 ezer lakosú település egyik közterére szervezett pénteki közös imát, mondván: „Nem bírjuk tovább az iszlám megszállást!” A nyilvánosságra került tudósítás szerint Anna Maria Cisint városvezető azt állítja, a bevándorlók és migránsok száma már elérte a hétezret, az iskolások több mint fele nem állandó városi lakos, ezért kénytelen harcot hirdetni az iszlamista invázió ellen. Félő, hogy oda jutnak, mint mondta, hogy tíz esztendőn belül elveszítik az identitásukat, és kicserélődik a lakosság. Erre a helyi muszlimok vezetője, a szenegáli Bou Konate kijelentette, mivel meghiúsították vallásuk szabad gyakorlását, következményekre számíthatnak.

A milánóiak szerint náluk ötvenszer nagyobb a baj, hiszen nem 30 ezer, hanem 1,5 millió ember lakik a Torinóval és Genovával együtt az ország ipari központjának számító metropoliszban, ahol az agglomerációval együtt az össznépesség eléri a 4,6 milliót. Közülük becslések szerint mintegy 700 ezren (15 százalék) bevándorlók vagy migránshátterűek. Legtöbben Peruból, Szomáliából, Kínából, Kolumbiából, Tunéziából, Marokkóból és Romániából jöttek. Erre és a bevándorlás következményeként megjelent nyomornegyedekre utalva mondta azt Sardone képviselő asszony, hogy „a baloldal annyira szereti ezeket az embereket, hogy hajlandók lennének átadni nekik az egész országot”.

Szent Ambrus püspök joggal forog a sírjában, mivé is lett az ő városa, a világ divatközpontja, az opera szentélye márványból épített templomával és annak több mint 3100 faragott szobrával együtt. Ráadásul a Cimitero Monumentalét, a központi temetőt, a messze földön híres képzőművészeti alkotásokkal teli szoborparkot is zárva találjuk, amire kísérőnk szerint még sohasem volt példa. A hatalmas felhőkarcolókra néző főbejárat mellett rendőrségi autók villognak, miközben sietős alakok futkosnak ki-be a kapun, de érdeklődésünkre még a biztonsági őr is vállát rándítva csak annyit mond: ma nem látogatható.

Visszaindulunk a szigorúan őrzött adventi forgatagba, de már kora délután olyan hosszú sorok kígyóznak a katedrális előtt, hogy nem adnak ki több belépőt, jöjjünk vissza holnap. Beülünk hát a híres Motta Milano 1928 nevű étterembe, ahol egyetlen üveg silányabb bor átszámítva 31 ezer, egy szelet pizza 6400, az olasz hamburger 12 ezer, míg egy adag darált húsos makaróni pohár sörrel 21 ezer forintba kerül. Nem csoda, ha a legtöbben, közöttük a migránsok is csak a csillogó utcai üvegportálok mögül sóvárognak befelé. Nekik, már amelyikük dolgozni is akar, az éttermi konyhákból, a szemétszállításból, a takarításból, a felszolgálásból vagy a nyilvános wc-k üzemeltetéséből jut vékonyka kenyér, de az is csak azért, mert az olasz fiataloknak is büdös az efféle munka.

Estére mégis megtelnek a kávézók, az italmérések és a vendéglők, mintha advent beköszöntével vesztét érezné a milánói nép. Mintha mindent még ma akarna meg- és kiélni, mert holnap már késő lesz, miközben az északi lenézi a nápolyit vagy az otrantóit, mert szegény és kitartott, viszonzásul a déli ócsárolja a puccos és öntelt északit, aztán mindketten a migránsokat, akik azt a keveset is el akarják venni tőlük, ami Itáliában olasz maradt…

Másnap reggel már régi ismerősként köszöntjük a Kereskedők tere sarkán posztoló géppisztolyos katonákat, aztán sorban állunk a katedrális előtt, ahol ellenőrzik a jegyünket, majd fémvizsgálóval végigtapogatnak bennünket, végül kirámolják kézitáskánkat.

Miután elcsendesülve kilépünk az olasz gótika szentélyéből, a Duomo di Milanóból, a tér már jócskán megtelik látogatóval, turistával, migránssal, rendőrrel és csendőrrel. Az adventi tömeg hangulatából kiszűrődő frusztráltság, ellenszenv és félelem érzete mellett számomra az a legszomorúbb felfedezés, hogy sokkal több kutyát látni a felnőttek karjaiban, mint kisgyereket.

Európa jövője a szemünk előtt folyik szét a flaszteron.