„Afganisztáni Iszlám Emirátus” néven nyitották meg a tálibok első külföldi irodájukat Katarban. A provokatív név mellett – mely az egykor tálib uralom alatt álló Afganisztán neve – az iszlamisták az egykori emirátus zászlaját is kitűzték a képviselet falára. Az iroda megnyitását hosszas nemzetközi tárgyalások előzték meg.

Januárban Hamid Karzai afgán elnök találkozott Barack Obamával, februárban David Cameron brit miniszterelnök tárgyalt Karzaijal, valamint Asif Ali Zardari pakisztáni államfővel, áprilisban pedig John Kerry amerikai külügyminiszter tartott megbeszélést az afgán elnökkel és a pakisztáni vezérkari főnökkel.

Hogy az „Iszlám Emirátus” képviselete végül megnyílhatott, az annak a jele, hogy a globális és regionális hatalmak valamennyien rámondták az áment a dologra. A tálibokkal folytatott béketárgyalásoknak ugyanis három meghatározó szereplőjük van.

Az első a szomszédos Pakisztán, mely a tálib mozgalom legfontosabb hátországa és támogatója. Iszlámábád kihagyása önmagában előrevetítené a kudarcot, mivel korábban éppen Pakisztán miatt hiúsultak meg az iszlamistákkal folytatott tárgyalások. Mikor 2012-ben a tálibok legfőbb vezetője, Omar Mollah korábbi helyettese, Tayeb Agha titkos, különutas tárgyalásokat kezdett német és amerikai diplomatákkal, a pakisztáni hatóságok az egész családját házi őrizet alá helyezték. A másik fél az Egyesült Államok, amely Guantanamóban fogva tartott tálibok szabadon bocsátásának ígéretével igyekezett megbékíteni az iszlamistákat.

Washington követelései egyértelműek: az erőszak beszüntetése, az al-Kaidával való kapcsolatok megszakítása és az afgán alkotmány elfogadása. A harmadik fél a Karzai vezette afgán kormányzat. A tény azonban, hogy a tálibok katari irodájukon keresztül, a hivatalos afgán kormányzat megkerülésével közvetlenül az Egyesült Államokkal tárgyalnak, egyértelműen mutatja, hogy a Karzai-kormány a tárgyalások leggyengébb szereplője. A kivonulás előtt álló NATO számára az elmúlt évek során egyértelművé vált, hogy fegyveresen nem tudják legyőzni az ország egyes déli részeit uraló harcosokat. Kiegyezés híján pedig a helyzet 2014-től csak tovább romlana. Ahogyan az amerikai hatóságok sem tudják megakadályozni a mexikói drogkartellek működését déli államaikban, úgy a mindenkori afgán kormányzat sem lesz képes felvenni a harcot a hegyekből támadó tálibok ellen.

Ezzel párhuzamosan maguk a tálibok is szelídebbekké váltak. Az iszlamisták minden bizonnyal tisztában vannak a ténnyel, hogy rövid és közép-, de még hosszú távon sem lesznek újra képesek kiterjeszteni hatalmukat Afganisztán területének egészére. Az 1996-os hatalomátvételük óta a politikai erőviszonyok jelentősen megváltoztak. Akkoriban ugyanis nem voltak nemzetközi hatalmak, akik befolyással lehettek volna az afgán események alakulására. Oroszország még nem tért magához a Szovjetunió felbomlása okozta sokkból, Kína még nem nőtt fel, az Egyesült Államok pedig gyakorlatilag kivonult az afgán politikából. Szuperhatalmak hiányában így a régió meghatározó hatalma, Pakisztán ragadta magához az események irányítását.

Iszlámábád olyan Afganisztánt szeretett volna, mely szövetségese lehet riválisával, Indiával szemben. Ebben pedig kiváló partnerre lelt a hinduk iránt ellenérzéseket tápláló muszlim radikálisokban.

A pakisztáni titkosszolgálat, az ISI katonai és logisztikai segítségének hála a tálibok megdönthették a gyenge kabuli kormányzatot és kikiálthatták az iszlám emirátust. Az azóta eltelt több mint másfél évtized során azonban alapjaiban változtak meg a globális és regionális erőviszonyok. Ma már aligha valószínű, hogy a nagyhatalmak, de elsősorban a NATO ismét magára hagyná Afganisztánt.

De nemcsak a kül-, hanem a belpolitikai helyzet is gyökeresen más, mint amilyen a 90-es években volt. Míg az akkori mudzsahedek és szövetségeseik a társadalom számos népcsoportja szemében legitimitásnak örvendtek a korábbi, Szovjetunió ellen elért sikerek miatt, addig a mai felkelés már nem általában az afgánok, hanem egyetlen afganisztáni népcsoport, a pastuk ügye.

A tálibok önigazolása, miszerint idegen megszállás ellen harcolnak, a NATO hadtestek 2014-re tervezett kivonulását követően végleg okafogyottá válik. Ezáltal a fegyveres harc, mint olyan, elveszíti legitimitását. Ezzel párhuzamosan, a Kazai-kormányzat korrupciós ügyei és fiaskói ellenére az afgán állam egyre erősebb.

Az Asia Foundation 2012-es felmérése szerint az afgánoknak a kormányerőkbe vetett bizalma jelentősen nőtt a hat évvel korábbihoz képest. A nemzeti hadsereg támogatottsága 90 százalékos, miközben a felkelés támogatása erősen megcsappant. A fenti felmérés szerint az afgánoknak kétharmada határozottan ellenzi a fegyveres harcot. A számokból azt az egyértelmű következtetést lehet levonni, hogy a tálibok össznépességen belüli támogatottsága minden korábbinál alacsonyabb. Az eredmény nem véletlen. Az afgán társadalom ugyanis igen fiatal. A lakosságnak közel 70 százaléka 25 év alatti, aki kora miatt nem rendelkezik közvetlen emlékekkel a szovjet megszállásról. Számukra a tálibok egyenlők korosodó hadurakkal, a hadurak támogatóinak túlkapásaival és a mindennapi életet megkeserítő öngyilkos merényletekkel.

A változó körülmények között a tálibok számára így a tárgyalás maradt az egyetlen megoldás. A jelek arra utalnak, hogy a tálibok a libanoni Hezbollah stratégiáját követve próbálnak fegyveres ellenállócsoportból legitim politikai erővé válni. Az új katari iroda segítségével a tálibok médianyilvánosságot kaphatnak, ezáltal nemzetközi fórumokon is terjeszthetik propagandájukat, és elismertséget szerezhetnek mint az afgán politikai élet meghatározó ereje. A képviselet továbbá hídfőként szolgálhat, melyen keresztül anyagi támogatást gyűjthetnek különböző Öböl-menti arab csoportoktól és szervezetektől.

Végül, de nem utolsósorban az események kedvezőtlen alakulása esetén az iroda akár egy árnyékkormányzat bázisa is lehet. A kérdés az, hogy a tálibok politikai akaratukat a jövőben választások útján, vagy választások nélküli hatalommegosztást kieszközölve próbálják majd meg érvényesíteni. Noha a jövő bizonytalan, egy dolog tisztán látszik: a közeljövőben nem valószínű egy kabuli– tálib megegyezés. A szövetséges csapatok várhatóan 2014 végén hagyják el végleg Afganisztánt. A táliboknak semmiképp nem áll érdekében addig megegyeznie, amíg ki nem derül, hogy az afgán haderő képes lesz-e a NATO segítsége nélkül is fenntartani az ország feletti ellenőrzését.

A megegyezést szintén késlelteti, hogy ugyancsak 2014-ben Afganisztánban elnökválasztásokat tartanak. Noha a táliboknak nincs jelöltjük, és ha lenne, akkor sem lenne esélye megnyerni a voksolást, így minden bizonnyal kivárják majd, hogy ki lesz a győztes, akivel tárgyalóasztalhoz ülhetnek.

Sayfo Omar