Afrika gazdát cserél, I. rész
Szenegál ma Afrika egyik legfontosabb migránskibocsátó országa. Évente ezrek vágnak innen neki az Európába vezető, kockázatokkal és veszélyekkel teli útnak. A Demokrata a helyszínen járt utána a migráció okainak. A gyarmati múlt máig élő örökségével, a klímaváltozás kezeletlen hatásaival és útra kész emberek tömegeivel találkoztunk.
Az Afrikai újjászületés emlékműve Dakar egyik legnagyobb látványossága. Az ötven méter magas bronzszobrot helyi kapacitás híján egy észak-koreai vállalat készítette még 2010-ben, az ország függetlenségének ötvenedik évfordulójára. Talán ez magyarázza az alkotás szocreál stílusát és a megformált afrikai család tagjainak erősen ázsiai hatású arcformáját. Aztán amikor az átadás előtt kiderült, hogy Abdoulaye Wade korrupt kormányának nincs elegendő valutája a 27 millió dolláros ár kipengetésére, a független és büszke Szenegál állami tulajdonú termőföldekkel fizetett a koreaiaknak. Végső soron tehát a szobor hitelesen szimbolizálja az „afrikai újjászületést”. Egy olyan kontinensnek a jelenét és jövőjét, amely a globális erőviszonyok átalakulása nyomán épp gazdákat cserél, ahol az elit lefölözi az ebből származó profitot, ahol a belső migráció alapjaiban formálja át a hagyományos társadalmi rendet, és ahonnan emberek tízmilliói vágynak el a kilátástalanság miatt.
A mindössze 15 milliós Szenegál egyébiránt még a fekete kontinens szerencsésebb országai közül való. Sem katonai puccs, sem polgárháború nem volt soha, ami errefelé nem kis szó. A 2018-as év különösen jól sikerült: a partoknál gázkincset fedeztek fel, a gazdaság majdnem hét százalékkal növekedett, nagy többséggel újraválasztották Macky Sall elnököt, és ami a helyiek számára mindezeknél sokkalta fontosabb: a nemzeti válogatott kiemelkedően jól szerepelt a labdarúgó-világbajnokságon. Mindez azonban aligha elegendő az áhított feltámadáshoz. A gyarmati örökség, a nem működő gazdaság, a korrupció, a klimatikus változások kezeletlen hatásai és a mindezek nyomában járó, többnyire illegális kivándorlás alapjaiban ássák alá az ország jövőképét.
Szenegál az európai sajtóban leginkább a migráció és az integráció körüli viharok kapcsán ismert. Épp kint tartózkodásunkkor vett őrizetbe az olasz rendőrség egy szenegáli buszsofőrt, aki felgyújtott egy 51 gyermeket szállító iskolabuszt. A 47 éves férfi még a 90-es évek végén érkezett Olaszországba, 2004-ben kapott állampolgárságot, később aztán szexuális erőszak és ittas vezetés miatt is a rendőrség látókörébe került. Az európai közvélemény számára az ügy újabb ékes bizonyítéka volt a kormányok elhibázott migrációs politikájának.
Szenegálba azonban máshogy jutottak el az ügy részletei.
– Elvesztette az eszét, mert az ő gyerekei is a tengerbe fulladtak – magyarázza kérdésünkre a 30 éves Bachir, akivel egy Dakar külvárosába tartó iránytaxin osztozunk vezetőnkkel, Aboulaye-jal és egy másik utassal. – De nem akarta megölni az olasz gyerekeket. Leszállította őket, és csak a buszt gyújtotta fel.
– Ezzel csak le akarják járatni Szenegált – csóválja a fejét Aboulaye. – Egyébként is, mi köze ennek az embernek Szenegálhoz, amikor Olaszországban született és ott nőtt fel? – szövi tovább az alternatív valóságot, a többiek sűrű bólogatása közepette.
Hamar kiderül, hogy az emberek errefelé meglepően tájékozottak a világ ügyeiben. A gyarmati múlt miatt szinte mindenki beszél franciául, így sokan követik a francia híradásokat, köztük az állami TV5 csatornát. A francia politikusoknak, pláne a mindenkori francia államfőknek tehát nincs könnyű dolguk, hiszen szavaikat és nyilatkozataikat nemcsak saját polgáraik, de a közel harminc afrikai gyarmati utódállamban és a frankofón világ többi részén is hallják.
Afrikában a dolognak politikailag és gazdaságilag is nagy a tétje. A máig érvényben lévő „gyarmati paktum” értelmében az egykori anyaország politikailag, katonailag és gazdaságilag is megőrizte gyámságát régi gyarmatainak egy része felett. A Szenegálban és másik tizenhárom országban összesen 140 millió ember által használt fizetőeszközöknek, a nyugat-afrikai és a közép-afrikai franknak az árfolyamát előbb a francia frankhoz, majd az euróhoz kötötték. A konvertibilitás garantálásáért cserébe az afrikai országoknak valutatartalékuk 65 százalékát minden évben a francia kincstár felügyelete alá kell helyezniük, természetesen kamatmentesen. Szenegálban az utcán is szembetűnő a francia gazdasági jelenlét, amerre csak járunk, francia pénzintézetek és nagyvállalatok emblémái köszönnek vissza.
Új gyarmatosítás
Persze lehet, hogy már nem sokáig. Míg a XIX. században az európai hatalmak felosztották egymás között Afrikát, a hidegháború idején pedig a függetlenné váló országoknak egyértelműen oldalt kellett választaniuk, addig ma már semmi nincs kőbe vésve, így a kormányok különböző területeken, különböző külföldi partnerek irányába nyithatnak. Így hát, mint a többi afrikai országért, Szenegálért is megindult a nemzetközi versenyfutás, a franciák pozíciója pedig egyre kevésbé van bebetonozva a többi európai országgal, Törökországgal, Oroszországgal, az olajban gazdag arab államokkal, de legfőképp Kínával szemben.
Franciaország nem tehet mást, mint megpróbálja megtartani szövetségét a régi frankofón elittel, és igyekszik olyan imázst sugározni, hogy azzal ne okozzon kellemetlenségeket odahaza. Ez lebeghet talán Emmanuel Macron szeme előtt, amikor nyilatkozataiban a migrációt méltatja, vagy épp olajos testű fekete férfiakat ölelget a kamerák kereszttüzében. Utóbbi gesztust utastársaink egyébként gyanakodva fogadták.
– Ezzel csak a homoszexualitást akarja reklámozni – mondja Bachir. – A franciák le akarják rombolni az afrikaiak erkölcsét.
Véleményével nincs egyedül. A szenegáliak jelentős része a franciákat teszi felelőssé az ország bajaiért. Az ellenérzésnek egyébként igen mélyek a gyökerei. Az ország déli Kasamas régiójából származó Abdoulaye elmeséli: sok családban – köztük az övében is – generációról generációra él tovább az évszázadokkal ezelőtt rabszolgának elhurcolt rokonok emléke. Ennél frissebb sérelem a gyarmatosítás idejéből való kényszermunka, valamint a szenegáli fiatalok besorozása a világháborúk idején. Noha az utóbbi sokaknak jelentett felemelkedést, a rossz emlékek mindig jobban megmaradtak a népemlékezetben. A 2018-ban nagy többséggel újraválasztott elnököt, Macky Sallt épp a franciákhoz fűződő közeli kapcsolatai miatt támadják kritikusai.
– Az elnök egyértelműen a franciák embere. Belépett az illuminátusokhoz – magyarázza sofőrünk, miközben feltekeri a rozoga Peugeut 404-es ablakát, hogy ne süvítsen be a por. – Sátánista lett – pontosít Bachir.
A kínaiakkal szemben már kevesebb a fenntartás. A taxi utasai egyetértenek abban, hogy ők legalább nem rasszisták, sok mindent ajándékoznak Szenegálnak, és ami ezeknél is fontosabb: nem próbálják megváltoztatni a helyi kultúrát.
A franciák legnagyobb bűne talán éppen az, hogy elérhetetlen álmokat kínáltak gyarmataik lakóinak, majd magukra hagyták őket. A 27 éves Abdoulaye például a saját törzsi nyelvén és a helyi közvetítő nyelven, a wolofon kívül franciául és angolul is beszél, ami mellé most a spanyolt tanulja. Az egyik helyi egyetemen filozófiát kezdett hallgatni, de mivel dolgoznia kellett, harmadévnél abbahagyta. Egyszerű családból jött, így jobb híján szállodai munkával kell beérnie. Mára már tanult hibájából, és ha lesz gyereke, azt nem egyetemre, hanem vallási iskolába fogja küldeni.
– Annak legalább van haszna – mondja. – Isten segít a szolgáin.
Megélt iszlám
A Pew Research 2014-es felmérése szerint az afrikaiak a vallásban lelik a legnagyobb örömüket. A nigériaiak 84, az ugandaiak 78, a ghánaiak szintén 78 százaléka van tökéletesen megelégedve vallási életével. Szenegálban ez az arány 92 százalék. Ezzel ellentétben anyagi helyzetével az emberek alig negyede elégedett. Valami furcsa okból ugyanis a Mindenható ilyen téren nem hűséges afrikai szolgáit, hanem a benne legkevésbé hívő nyugatiakat jutalmazza leginkább.
Szenegál lakosságának 92 százalékba muszlim. A társadalom legbefolyásosabb csoportjait errefelé nem a politikai pártok, hanem a négy nagy szúfi rend jelenti. Az élükön álló sejkek – helyi néven marabúk – előtt még az elnök is térdet hajt. A szúfi szentek és vezetők arcképei a falakról, plakátokról, taxik szélvédőiről, pólókról és medálokról is visszaköszönnek, az utcákon és a tengerparton pedig bárhol bele lehet futni szúfi dalokat éneklő kis csoportokba. Az emberek itt ugyanis közel-keleti hittársaiktól eltérően nem vallási törvényekben, hanem spiritualitásában élik meg az iszlámot, amit sűrűn vegyítenek afrikai misztikus hagyományokkal.
Hogy az iszlám Afrikában mást jelent, mint a Közel-Keleten, az a nőkön is látszik: fejkendőt kevesen hordanak, és aki igen, az is inkább csak divatból. Egy alkalommal szemtanúi lehettünk, ahogy a túlcukrozott kávét árusító muszlim eladónő fedetlen mellel, csecsemőjét szoptatva szolgálja ki a kuncsaftokat.
Errefelé az öt százalékot kitevő keresztény kisebbség is békében él. A házban, ahol vezetőnk, Abdoulaye otthona van, egy keresztény család is lakik. Vallásukról az ajtó fölé kiakasztott fakereszt árulkodik. Máskülönben öltözetük alapján semmiben nem különböznek a muszlimoktól. Az állam sem diszkriminálja őket, sőt a karácsony ugyanolyan hivatalos ünnep, mint az eid.
A békés és toleráns nyugat-afrikai iszlám azonban átalakulóban van.
– Az arab olajdollárok először az 1970-es években jelentek meg. A szaúdiak és az általuk kiképzett helyi vallástudók áramgenerátorokat ajándékoztak, kutakat fúrtak és mecseteket alapítottak – meséli Bakary Sambe, akivel kényelmes dakari irodájában beszélgettünk.
A saint-louis-i Gaston Berger Egyetem iszlamistákkal foglalkozó professzora elmondja, hogy a puritán tanok azóta átszivárogtak a társadalomba is. Ennek köszönhető például, hogy a korábban gyakori keresztény–muszlim vegyes házasságok mára megritkultak. Ami a bajt tetézi, hogy nem sokkal a szaúdiak után megjelentek azok riválisai, az irániak is, akik szintén ösztöndíjakkal és oktatási intézmények üzemeltetésével próbálják kiépíteni a maguk klientúráját. Nem kis sikerrel. Amíg az átlagos szenegáliak az európaiak próbálkozásait gyanakvással kezelik, muszlim hittestvéreik terjeszkedését gyermeki naivitással fogadják.
– Egyetlen iszlám van, és mi is olyanok vagyunk, mint az arabok – magyarázza Abdoulaye, nem is sejtve, hogy ezzel vahabita testvérei, akik országszerte már több mint kétszáz mentazöld-égszínkék mecsetjükben hirdetik az „igazi” iszlámot, alighanem vitatkoznának.
Az arab terjeszkedésnek gazdasági vonatkozásai is vannak: ma még a szenegáliak felének nincs bankszámlája, így az arábiai illetőségű iszlám bankok előtt nagy lehetőségek állnak, ha előtte ügyesen meggyőzik az embereket, hogy Istennek nem tetsző dolog a pénzüket a hitetlen gyarmatosítóiknál tartani. A szúfi rendek persze érzik a veszélyt, és nyomást gyakorolnak a kormányra, hogy szabjon gátat az idegen irányzatok terjeszkedésének. Ennek eredményeként például 2016-ban hivatalosan is betiltották az arc elfedését. A tiltás azonban nem old meg mindent.
– A fiatalokat már nehezen tudják megszólítani a szúfi rendek – mondja Bakary Sambe. – Azok, akik a klímaváltozás miatt elhagyták otthonukat, vagy egyszerűen csak beköltöztek a városokba, különösen kiszolgáltatottak a külföldieknek, akik ráadásul az új identitás mellett pénzt is kínálnak.
A pénzintézetek szinte kivétel nélkül francia kézen vannak
A szárazság miatt pásztorok ezrei terelik délre állataikat
St Louisban a tenger visszaveszi ami az övé
Bár a tenger egyre közeledik, Mor Gueye nem tervezi elhagyni otthonát
Elektronikus Dakar egyik külvárosában
Elhajnak minden felmenője halász volt. Az európai társaságok túlhalászása miatt azonban az ő és családja megélhetése már veszélyben forog
Gyerekek játszanak a dakari parton
Macky Sall elnök újraválasztásának nem mindenki örül
Sokan élnek az európai lomtalanításokból származó tárgyak árusításából
Vegyesbolt Dakarban
Kimerült források
Pénzből ugyanis errefelé erősen hiány van. Új munkahelyek nemigen születnek, a klímaváltozás és a kormányzat által szabadjára eresztett nyugati és kínai nagyvállalatok pedig nem viselik szívükön a helyiek sorsát. Erről Elhajdzsal való találkozásunkkor bizonyosodunk meg. A 29 éves férfinak minden felmenője halász volt, és maga is ebből próbálja fenntartani családját.
– Nagyapám idején elég volt besétálni a vízbe, a halak szinte a partra jöttek – mondja Elhaj, kezét színes facsónakján pihentetve.
Az idők megváltoztak. Apjának már egy kilométerre kellett behajóznia a fogásért, Elhajnak nyolcra, de ott sem biztos, hogy kerül valami a hálóba. Hogy ne térjen haza üres kézzel, Elhaj a helyi vallástudó tanácsára hetente ajánl fel áldozatot a halakat védő dzsinneknek.
Az európai halásztársaságok vele ellentétben nem hisznek a tengerben lakó szellemekben. Az óriási, modern hajók szinte teljesen lehalásszák a helyi vizeket. A sort a franciák kezdték az ország függetlenné válása környékén, majd 2014-ben az Európai Unió is megállapodást kötött a szenegáli kormánnyal, így megjelentek a spanyolok is. Természetesen ma már a kínaiak is ott tolongnak.
Persze nem csak a külföldi lehalászás miatt kevés a hal. Az óceán vizének folyamatos melegedése miatt a szenegáli partoknál őshonos fajták egyre inkább északra vándorolnak. A halászok azonban nem követhetik őket, mivel az északi szomszéd, Mauritánia parti őrsége 2014 óta fegyverrel védi tengeri határait, ezáltal a maga ugyancsak egyre csökkenő halállományát is. Elhajnak több barátja is meghalt, miután a mauritániai partvédelem tüzet nyitott a hajójukra.
Elhaj és társai most azon gondolkodnak, hogy Európában próbálnak szerencsét. A helyi halászok kollektív emlékezete már-már mitikus módon köti össze a migrációt a halállomány csökkenésével. 2006-tól az illegális migráció útvonala a spanyol fennhatóság alatt lévő Kanári-szigetekre irányult. Elhaj és társai elmesélik, hogy az első szenegáli csónak, ami eljutott odáig, egy halászhajó volt, ami a túlhalászás miatt kénytelen volt a szokásosnál messzebb merészkedni a partoktól, mígnem végül a Kanári-szigeteken kötött ki. Tudván, hogy az út több mint 1600 kilométer, történetüket némi kétkedéssel fogadjuk.
A Dakartól északra fekvő tengerparti városban, Saint-Louis-ban ennél is rosszabb a helyzet. A város főterét már a gyarmattartók távozása után visszavette az ár. Az egykor patinás és szépségükről híres házak faláról festék pereg, az épületek aljában árusok kínálják az Európában kiszuperált bóvlit, az utcákon gyerekcsapatok kergetőznek, a tenger felől érkező friss levegőt pedig három évtizednél is öregebb francia autók pöfékelik tele. A partra sétálva azonban már a szó szerinti ár hatásaival szembesülünk, ahogy a közeledő dagályból kiemelkedő csonka betonpillérekre pillantunk.
– Itt pár éve még több sor ház állt – mutat a tengerre Mor Gueye.
A hetvenes éveiben járó férfi háza a tengerszint emelkedése miatt már a legszélső a sorban. Bár a partra hullámtörő köveket hordtak, a nagyobb hullámok szinte a küszöbét verdesik. A már víz alá került házak lakói sátrakba költöztek a város belsőbb területein, ahol azóta is hiába várják a kormány segítségét.
– Mi, lebuk a tengerrel együtt születtünk. Miért félnénk tőle? – mosolyog Mor Gueye, amikor arról kérdezzük, hogy tervezi-e már a költözést.
A cikk második része ITT olvasható.
