Afrika gazdát cserél, II. rész
Szenegált a klímaváltozás másik velejárója, az aszály is sújtja, a szűkös évek pedig egyre gyakoribbak. A 2017-es esztendő különösen kegyetlen volt. A Száhel-övezet országaiban akkor hatmillió ember éhezett, Szenegálban a lakosság ötödének nem jutott elég élelem.
A szárazság miatt az országban 2,5 millió nomád pásztor és növénytermelő megélhetése van állandó veszélyben, a kényszerű vándorlás miatt a gyerekek kimaradnak az iskolából. A pásztorok és nyájaik délre húzódása Afrika számos országában konfliktusok forrása az állattartók és a terményeiket féltő földművesek között. Míg azonban ez Nigériában, Csádban és más államokban olykor fegyveres összetűzéssé fajul, Szenegálban aránylag békésen zajlik, köszönhetően a kormánynak, amely folyosókat jelölt ki a vándorlásra, hogy az állatok a lehető legkisebb mértékben zavarják a növénytermesztést.
Ahmadouval már az ország egyik vallási központja, a belsőbb részeken fekvő Touba közelében találkozunk. A pásztorkodásból élő férfi és családja, pontosabban annak férfi tagjai az északi Podorból terelték le délre állataikat. A negyvenhárom marhának és tizenkét borjúnak csak fele élte túl az utat.
Afrika gazdát cserél
2012 óta a legelők mérete ötven, helyenként száz százalékkal csökkent. A növekvő kereslet miatt a mesterséges takarmány zsákonkénti 12 dolláros ára megduplázódott. Noha a kormány támogatást ígért, az annak szétosztásáért felelős bürokratáknak a maguk, illetve a saját családjuk felé hajlik a keze, és az elméletileg ingyenes csomagokat is pénzért adják.
De nem csak az élelmiszerhiány tizedelte az állatokat.
Ahmadou elmeséli, hogy az összezsúfolódott jószágok között járványok törtek ki, a túlhajtott vízszivattyúk pedig sorra mondták fel a szolgálatot. Ő is Európába vágyik, de nem indulhat el, mert akkor nem lenne, aki gondját viselné a megmaradt állatoknak.
Barcelona vagy a halál
A migráció elsődleges mozgatórugója a pénz. Vörös homokkal borított úton sétálunk Dakar külvárosában. A környéket a Jula törzs tagjai lakják.
– Mindegyik szebb ház olyan családé, amelyiknek rokona van Európában – mutat körbe Abdoulaye.
A szépség persze európai szemmel nézve relatív. Az útszéli árusok a földről kínálják portékáikat: elnyűtt ruhákat, régi, működésképtelen elektronikai cikkeket és kopott bútorokat. Ezeket európai tulajdonosaik kidobták, a külföldön élő szenegáliak pedig összegyűjtötték, konténerbe pakolták és hazaküldték a rokonaiknak, hogy azok pénzt csinálhassanak az eladásukból.
Noha hivatalosan csak tizenöt százalékos a munkanélküliség, a nagy gyerekáldás miatt aránylag kevés ember tart el sokat. Abdoulaye szűkebb családja például huszonegy tagot számlál. Közülük összesen hárman teremtik elő azt a havi ötszáz dollárt, ami a család megélhetését fedezi. És az ő helyzetük még jónak mondható errefelé. Nem csoda, hogy a statisztikák szerint a szenegáliak negyven százaléka gondolkodik azon, hogy miként juthatna külföldre. A maradék hatvan százalék idős, nő vagy kisgyerek. A határ menti régiók lakói leginkább a szomszédos országokba, köztük Gambiába mennek dolgozni, amihez sem tőkére, sem útlevélre nincs szükségük. A tehetősebbek, akiknek a családja össze tudja spórolni a 3000 ezer dollárt meghaladó költségeket, Európa felé veszik az irányt.
A Franciaországba történő legális kivándorlás még az 1800-as években kezdődött, majd a II. világháború után az egykori gyarmattartó nagy számban fogadott be szenegáliakat és más afrikaiakat. Noha a gazdasági lassulás miatt 1974-ben Franciaország korlátozásokat vezetett be, az 1980-as évek családegyesítései miatt az afrikai diaszpórák lélekszáma mégis megsokszorozódott. Az illegális migráció a francia frank és az ahhoz rögzített afrikai valuták 1994-es értékvesztése után kezdett fokozódni. A ma törvénytelenül Európába érkező migránsok között a nigériaiak után a szenegáliak teszik ki a legnagyobb csoportot. Kezdetben az emberek hajókkal indultak el a Kanári-szigetek, majd a spanyol partok felé. „Barca wala Barsaax” – vagyis „Barcelona vagy halál” szólt akkor a wolof nyelvű népszerű szórím, ami találóan írta le a hosszú tengeri útra alkalmatlan hajókon való átjutás esélyeit.
Az illegális migráció ma is zajlik, 2018-ban naponta átlag 55 fiatal távozott az országból. A szavazóik által szorongatott európai kormányok hiába igyekeznek különféle államközi szerződésekkel és biztonsági intézkedésekkel feltartóztatni az illegálisan érkező tömegeket. Ha egy zsilip lezárul, az ár máshol tör utat magának.
Modunak és barátainak Abdoulaye mutat be. A 32 éves férfi évekkel ezelőtt, hat hónapos várandós feleségét családja gondjára bízva vágott neki Európának. Előbb szárazföldön Mauritániába, majd onnan Marokkóba utazott. Nem volt szerencséje. Elfogták, és repülővel hazaküldték.
– Ha meglenne a pénzem rá, holnap újra megpróbálnám – húzza elő Modu az európai úthoz nem sokat érő útlevelét.
Így vannak ezzel a barátai is. A húszas-harmincas éveikben járó, alkalmi munkából élő férfiaknak kérdésünkre hirtelen nem is jut eszükbe olyan korukbeli ismerősük, aki ne érezne hasonlóképp.
Elárulják, hogy az Európába irányuló migráció ma leginkább Marokkón keresztül történik. Annak ellenére van ez így, hogy a marokkói kormány évekkel ezelőtt megállapodást kötött az Európai Unióval, melynek értelmében feltartóztatja az illegális csónakokat.
Mivel azonban VI. Mohamed király magát afrikai uralkodóként pozicionálja, és országának stratégiai fontosságúak a szubszaharai államokkal ápolt kapcsolatok, Marokkó nem vezet be vízumot a szenegáliakkal és más afrikaiakkal szemben. Így miután a Kanári-szigetek felé irányuló út lezárult, a Mauritánián áthaladó tengeri és szárazföldi út túlzottan kockázatossá vált, a szenegáliak új irányt találtak: hatszáz dollárért repülőjegyet váltanak Marokkóba, ahol aztán titkos tömegszállásokon összezsúfolódva várják, hogy helyet kapjanak valamelyik Spanyolországba tartó lélekvesztőn.
A várólista hosszú. A marokkói hatóságok a spanyol kormánnyal kötött megállapodás értelmében szigorúan ellenőrzik a tengeri határokat, és rendszeres razziákat tartanak a vélt tömegszállásokon. Aztán a szerencsésebbeket repülőre pakolják, a kevésbé szerencséseket pedig buszokra, és az ország déli határainál, a sivatag közepén szélnek eresztik őket. Így a csónakok csak ritkán tudnak kifutni, Modunak van olyan ismerőse, aki már két éve vár egy szálláson valahol Marokkóban. Ez idő alatt a lakhatás és ennivaló költségeit maguknak kell állniuk, és mivel illegálisan tartózkodnak ott, munkát sem vállalhatnak. A költségek így könnyen meghaladhatják a 3000 dollárt.
– Ramadánkor van a legnagyobb esély átjutni. A marokkóiak is muszlimok, és olyankor hagyják elindulni a hajókat – osztja meg velünk a tapasztalatát Modu.
A nyugat-európai politikusok következetesen humanitárius oldalról közelítik meg az illegális migrációt. Állításuk szerint az útnak induló afrikaiak valójában embercsempészek és bűnbandák áldozatai, ezért védelemre és legális útvonalakra szorulnak. Az érintettek szemszögéből a kép más, árnyaltabb. Modu és társai nem áldozatokként tekintenek magukra, hanem olyan férfiakként, akik kellőképp bátrak ahhoz, hogy családjuk érdekében vállalják a kockázatot. Ennek egyik jele, hogy az embercsempészekről és az utaztatásban részt vevőkről következetesen „barátaikként” beszélnek.
Az illegális útvonalon a kockázatok miatt leginkább a férfiak próbálnak szerencsét. Modu felesége, akinek élnek rokonai Franciaországban, a biztonságosabb, legális úttal próbálkozik. Férjéhez hasonlóan ő is útlevelet váltott, de ő már szabályos vízumkérelmet nyújtott be a dakari francia követségen.
– Háromszáz dollárba kerültek az igazolások, és ezt kaptuk – hajtogatja elő Modu a követségtől kapott elutasító sablonlevelet.
Pedig a kérelem sikeréért mindent megtettek. Még egy erre szakosodott „barát” szolgáltatását is igénybe vették, aki a vízumhoz szükséges bankszámlakivonat elkészültéig egy tekintélyesebb összeget helyezett el Modu feleségének számláján, hogy a franciák láthassák: nem holmi jöttment gazdasági migránssal van dolguk.
– A franciák lefizették a marokkóiakat, hogy ne engedjék át szenegáliakat Spanyolországba – magyarázza az egyik férfi. – Tudják, hogy a szenegáliak szorgalmas emberek, és félnek, hogy ha Spanyolországba mennénk, a spanyol gazdaság lehagyná az övékét.
Végtére ez is egy lehetséges magyarázat. A helyiek egyébként teljes meggyőződéssel állítják, hogy az európaiak igényelték volna a jó szenegáli munkaerőt, és a 2000 és 2014 között kormányzó Abdoulaye Wade elnök volt az, aki nemet mondott nekik, mert félt, hogy az országban elfogynak a fiatalok, és sajnálta a szülőket, akik elvesztik gyermekeiket a tengeren, ezért meggyőzte az európai kormányokat, hogy küldjék vissza az embereket.
A tények azonban árnyalják a vélekedést. Nemcsak azért, mert a lakosság kétharmada 18 év alatti, és egy nőre átlagosan öt gyermek jut, ami kellő utánpótlását adja a jó szenegáli munkaerőnek, hanem azért is, mert a külföldön dolgozók hazautalásai a szenegáli nemzeti összbevételnek hozzávetőleg 14 százalékát teszik ki, így a mindenkori kormánynak aligha van ellenére, ha a munka nélkül tengődő fiatalok külföldről támogatják családjaikat. Ebből egyébként a Nyugat is leveszi a sápját, hiszen az utalások mind nyugati, elsősorban francia pénzintézeteken keresztül történnek.
A kísértés nagy. Modu szomszédja, Lamine orrunk alá nyomja okostelefonját. A hazánkban ismeretlen márkájú kínai készülék óriási kijelzője Lamine másod-unokatestvérének, Birame-nak a Facebook-profilját mutatja. Lassan tíz éve van Spanyolországban, és látszik, hogy „bejött neki az élet”. Az első szelfin az edzőterem tükrében vizsgálja feszesre gyúrt bicepszét. A másodikon egy szenegáli barátjával mosolyog egy tál gyümölcs felett. A háttérben látszó bérleménye gyéren van bebútorozva, de az otthoniak szemében még így is valóságos luxuspalota. A harmadikon Birame egy jól felszerelt halászhajón mosolyog.
– Ezen dolgozik – magyarázza Lamine.
Fizetéséből minden hónapban küld haza a családjának három-négyszáz eurót, amiből az évek során testvére telket vett a nevére, és már félig fel is húzta rá a házat, ahova hamarosan beköltözhet a közel húsztagú szűkebb család, és ahol hazatérte után Birame is lakni fog. Merthogy a szenegáliak általában vissza akarnak költözni. A családi kötelékek erősek, így Európába, vagy ahogy olykor nevezik, „eldorádóba” elsősorban a gyors meggazdagodás reményében vágynak.
– Játsszunk egy játékot – vetem fel Modunak, Lamine-nek és a többieknek. – Ha most dönthetnétek, hogy örökre itthon maradtok, vagy elmehettek szabadon bárhova, Amerikába, Franciaországba, Svédországba, de soha többet nem jöhettek haza, elmennétek? Egyszerre rázzák a fejüket.
– A családot nem hagyjuk itt – mondja Modu.
A családi közösség tehát fontos visszatartó erő. A baj akkor kezdődik, amikor a nyugati individualizmus és hedonizmus az Európában élő afrikaiakra is átragad.
– Nem egy Angliában élő szenegáli ismerősöm van, aki kezdetben csak pénzt keresni vagy tanulni érkezett, de már eszében sincs hazatérni – mondja kérdésünkre Lucinda Rouse, az évek óta Szenegálban élő brit újságírónő. – Mivel a családok nagyok, és komoly anyagi elvárásaik vannak a hazatérőkkel szemben, sokan inkább Európában maradnak, csak hogy fenntarthassák a megszokott életszínvonalukat – magyarázza.
A hazatérés tehát nem borítékolható, még annak ellenére sem, hogy Szenegálban béke és stabilitás uralkodik. Mi lehet azokban az országokban, ahol a klímaváltozás okozta belső migráció vagy a háborúk miatt sem otthon, sem család nem várja haza azokat, akik eljutnak Európába? Afrika dinamikusan változik, és a globális erőviszonyok alakulása miatt épp gazdákat cserél. Az afrikai feltámadás egyelőre még várat magára.
