Afrika ha megindul

Ha az előrejelzések nem csalnak, és az átlagosan 4,6-os szaporodási ráta (összehasonlításként Európában ez 1,55) nem csökken, Afrika jelenleg 1,2 milliárdos lakossága 2050-re megduplázódik. Persze hely bőven lenne az újonnan születetteknek, hiszen az Európánál háromszor nagyobb kontinens a világ egyik legritkábban lakott földrésze. Ahol viszont sokan vannak, ott aztán tényleg nagy a zsúfoltság. Az 1960-as években a lakosságnak még csak 15 százaléka élt városokban, 2018-ra ez 43 százalékra emelkedett, 2030-ra pedig el fogja érni az 50 százalékot. A klímaváltozás és egyéb okok miatt ugyanis évről évre több vidéki ember veszíti el a megélhetését, és keres új otthont a nagyvárosok peremén. Mondani sem kell, hogy az infrastruktúra jellemzően nem követi a gyarapodó népesség igényeit, így tízmilliók zsúfolódnak össze bádogvárosokban, európai szemmel elborzasztó lakhatási és higiéniai körülmények között. Összességében az ENSZ adatai szerint Afrikában ma 330 millió ember él a szegénységi küszöb alatt, nem meglepő hát, hogy az afrikai lakosságban igen erős a vágy arra, hogy otthonától távol próbáljon szerencsét.

Idén októberben az Afrikai Unió, az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezete, az amerikai külügyminisztérium és svájci kormányszervek támogatásával vaskos tanulmánykötet jelent meg, amely gyakorlatilag felölel mindent, amit az afrikai migrációról tudunk. Noha a munka számos fontos tendenciára rávilágít, a szerzők már az első oldalakon bevallják, hogy ismereteik erősen hiányosak, hiszen a legtöbb országból nem érkeznek hiteles adatok, és a terepmunka lehetősége is korlátozott. Így aki Afrika migrációs folyamatai kapcsán jóslásra adja a fejét, az valójában csak a sötétben tapogatózik.

Pontos számok leginkább az Európába irányuló mozgás kapcsán vannak. Az Eurostat adatai szerint 2010 és 2017 között egymillió fekete-afrikai adott le menedékkérelmet az Európai Unióban, 2019-ben pedig az európai országokban élő bevándorlók 13 százaléka származott Afrikából.

Az Európába történő beáramlás ugyanakkor csak töredéke annak a hatalmas népmozgásnak, ami a fekete kontinensen belül zajlik. És az aktivitás egyre nő. Noha a legtöbb országból nem ismerünk hiteles statisztikákat, az ENSZ adatai szerint 2000-ben 15,1 millió, 2019-ben pedig már 26,6 millió afrikai vándorolt át országhatárokon. A népmozgás jellemzően régiókon és az etnikai határokon belül történik, melyeket az egykori gyarmatosítók húztak meg, így többnyire nem esnek egybe az országhatárokkal, a migrációnak a 80 százaléka pedig szomszédos államok között zajlik. Ruanda és a Kongói Demokratikus Köztársaság két határvárosa, Rusizi és Goma között például napi harmincezer ember ingázik. Hasonló embertömeg mozog naponta Dél-Afrika és Zimbabwe között is.

Afrika méretei európai ésszel nehezen foghatók fel, a közlekedés rossz, az emberek többsége ezért lehetőség szerint a lakhelyéhez legközelebbi gazdasági csomópontba vándorol. Zambia, Malawi, Mozambik és Zimbabwe lakói számára például a legvonzóbb célpont nem az országhatárokon, a Szaharán és a Földközi-tengeren túli Európa, hanem Dél-Afrika. A marokkóiak, algériaiak, szenegáliak esetében persze más a helyzet.

A kontinens legnagyobb befogadó országa a már említett Dél-Afrika, ahol becslések szerint négymillió más afrikai él, a dobogó második fokán pedig Elefántcsontpart áll 2,5 millióval. A számok persze kizárólag a legális migrációra vonatkoznak, így a rossz nyilvántartás és illegális népmozgás miatt pontos adatok nem állnak rendelkezésre. Azt viszont tudni lehet, hogy a világ összes menekültjének negyede, 7,3 millió ember él Afrikában, akik a kontinensen belüli migránsoknak hozzávetőleg a negyedét adják.

Az afrikai országok útlevele más földrészeken keveset ér, ezért a világ kontinenst váltó migránsainak az afrikaiak csak 14 százalékát teszik ki, miközben az összlétszámukat tekintve feleannyian lévő európaiak 24 százalékát. Az ENSZ Gazdasági és Szociális Ügyek Főosztályának adatai szerint 2019-ben az Afrikában született legális migránsoknak 52,7 százaléka más afrikai országban, 26,3 százaléka Európában, a többi pedig a világ egyéb tájain élt. Az illegális migránsokról nincs hiteles adat.

A romló gazdasági helyzet egyre többeket ösztönöz lakhelyváltásra. Az Afrobarometer 2018-ban 35 afrikai országban végzett felmérése szerint a megkérdezettek harmada gondolkodik a kivándorláson. Ők jellemzően fiatalok, és a helyi átlagnál iskolázottabbak. A vágy azonban nem feltétlenül eredményez tettet: a kérdésre igennel felelők kevesebb mint tíz százalékának volt konkrét terve az utazásra. Az elsődleges célpont jellemzően nem Európa. Az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezetének 2017-es vizsgálata szerint a migráción gondolkodó afrikaiak 80 százaléka nem akarja elhagyni a kontinenst, jellemzően országukon vagy tágabb régiójukon belül szeretnének szerencsét próbálni. A nagy számok miatt azonban mindez azt jelenti, hogy még így is tízmilliók reménykednek abban, hogy eljuthatnak Európába. A statisztikák ugyanakkor azt is kimutatják, hogy több mint 90 százalékukat elsősorban a pénzkereset és tágabb családjuk megsegítése motiválja, és mivel jellemzően fiatalok (2019-ben a nemzetközi migránsok átlagéletkora 39 év volt, míg az afrikaiaké 30,9), és többségük még nem házas, így céljuk nem az, hogy Európában maradjanak, hanem hogy vagyonos emberként hazatérve saját családot alapítsanak.

Az afrikai kormányok jellemzően nem problémaként, hanem megoldásként tekintenek a kivándorlásra. Egyrészt azért, mert a kontinens átlagéletkora 19,7 év, a fiatalok pedig, különösen, ha rossz körülmények között élnek, és nincs perspektívájuk, potenciális biztonsági kockázatot jelentenek a rezsimek számára. Másrészt pedig azért, mert a kivándorlók hazautalásai pótolhatatlan bevételt jelentenek az országoknak. A Világbank adatai szerint 2019-ben az afrikai magánszemélyek által küldött összegek már meghaladták a kontinensre irányuló közvetlen külföldi befektetések volumenét. Ez számszerűen Nigériában a legmagasabb (évi 24 milliárd dollár), nemzeti össz­terméken belüli arány szempontjából viszont Dél-Szudán a listavezető 34,4 százalékkal, miközben a nyugat-afrikai országokban jellemzően a GDP tíz százaléka származik a külföldön élő állampolgáraiktól. Noha a koronavírus-járvány miatt a hazautalások összege a Világbank becslései szerint negye­dével fog csökkenni, ennek egyelőre még nincs nyoma.

Az ENSZ-hez tartozó Nemzetközi Mezőgazdaság-fejlesztési Alap 2017-es adatai szerint legtöbb bevétel az Európában élő migránsoktól származik. Ezen belül Franciaország vezet, majd Németország, Olaszország, Spanyolország jön, és Nagy-Britannia. Az Európában élő átlag afrikai keresetének 15 százalékát utalja haza a családjának, aminek 75 százalékát azok jellemzően hétköznapi fogyasztásra, a maradékot pedig otthonszerzésre és különböző beruházásokra fordítják. A szakértők egyetértenek abban, hogy az efféle pénztranszfer valójában a segélyezés leghatékonyabb módja, hiszen a nagy bürokráciát fenntartó, korrupt helyi elittel szükségszerűen összejátszó segélyszervezetek gyakorlatával ellentétben a pénz itt mindig célba ér.

Mindez azonban nehéz helyzet elé állítja Európát. A migráció fő kiváltó okának, a szegénységnek a felszámolása teljességgel lehetetlen. Megoldás lehet Szingapúr és az arab öbölországok modellje, amelyek amellett, hogy határaikat hermetikusan lezárják, megbízható ügynökségeken keresztül, a kellő garanciákkal importálnak munkaerőt a különböző hiányszakmákra, honosításuknak a lehetősége pedig fel sem merül. Ily módon a munkaerő-kölcsönzés a segélyezést is felválthatja. Amíg viszont ez nem valósul meg, az Európai Unió a jelenlegi gyakorlatát folytatva az észak-afrikai országokat használhatja fel arra, hogy őrizzék a Földközi-tenger déli partját, illetve a maguk déli határait, hogy a lehető legkevesebben vágjanak neki az útnak.