Arab szemmel az évezred legnagyobb merényletérôl

Kereken öt év telt el azóta, hogy New Yorkban leomlottak a tornyok. Azóta akciók és reakciók végeláthatatlan sora vette kezdetét. A világ megváltozott. Afganisztán, Irak, Madrid, London, és a lista még várhatóan hosszan folytatódik. Szeptember 11-e ötödik évfordulója alkalmából úgy döntöttünk, visszamegyünk a történet egyik kezdeti epizódjához.

Kairó egyik belvároshoz közeli negyedében, Abdínban járok. Abdín semmiben nem különbözik az egyiptomi fôváros többi kerületétôl. Egyszerû, középosztálybeliek lakta csöndes környék. Ahogy bárhol máshol, itt is szolid homlokzatú házak sorakoznak, alattuk kis üzletekkel. Helyenként mecsetek minaretjei és kopt templomok tornyai emelkednek a magasba. Van azonban valami, ami híressé tette ezt a szokványos kairói negyedet. Egy férfi, aki itt élt és bár egy volt az utca emberei közül, megváltoztatta a világot. Itt lakott egykor a szeptember 11-i gépeltérítésekkel vádolt csoport vezetôje, Mohamed Atta. Az Atta által vezetett repülôgép volt az, amely elsôként csapódott a Világkereskedelmi Központ épületébe. Ez volt az az esemény, ami megbolydította a világot és ami a nemzetközi nagypolitika új kezdôpontja lett. Az Anszár asz-Szunna nevû szalafita vallási közösség mecsete elôtt szakállas férfiak árulnak vallási könyveket és kazettákat. Tôlük tudakolom az irányt Atta egykori otthonához. Kérdésemre az egyik szakállas felvonja a szemöldökét: – Tényleg élt ez az ember? Nem csak legenda? Egy másik, negyvenes éveiben járó férfi azonban megrázza a fejét és így válaszol: – Dehogy legenda. Itt lakott a szomszéd utcában. – Ismerte? – kérdezem tôle. Ô erre újra megrázza a fejét. – Amikor itt lakott, nem. Azóta viszont sok újságíró megfordult erre, aki az épületet kereste. Elindulok a mutatott irányba és hamarosan eljutok a keresett házhoz. A kilencvenes évek során itt lakott Mohamed Atta szüleivel és két húgával. Azóta a család elköltözött. A lakásban most egy idôs, beteg férfi lakik. Maga az épület semmiben nem különbözik a szomszédos épületektôl. Fala szürkés, az ablakokat zöld zsalugáterek fedik. Az épület aljában üzemelô lakatosmûhelyben tudakozódom tovább. A bolt elôtt négy férfi teázik. Szalah Gaber, az üzlet tulajdonosa barátságosan fogad. Teával kínál és beszélgetni kezdünk. Van gyakorlata a külföldiekkel való bánásmódban. Szeptember 11-ét követôen a ház a sajtósok zarándokhelyévé vált. Volt úgy, hogy egy nap tízen is jöttek: CNN, BBC, Reuters, Guardian, al-Dzsazíra, Le Monde. A világ nagy médiumai mind tiszteletüket tették Attáék régi lakánál. – Még helikopterekrôl is lefényképezték az épületet – emlékszik vissza Szalah. – Hetekig nem volt nyugtunk. Az elsô vendég azonban az egyiptomi titkosszolgálat volt. A lakókat még a legszemfülesebb újságíróknál is alaposabban kifaggatták Attáékról. Hiába. A lakók nem sokat tudtak mondani. Atta és családja teljesen átlagos emberek voltak. Az átlagtól talán csak annyiban különböztek, hogy viszonylag jómódúak voltak. A felsô szint teljes egészében az övék volt. Édesapja ügyvédként dolgozott. A szakmában igen jó neve volt. Emberileg azonban nem szaladt el velük a ló. A többiekkel tisztelettudók voltak. Az öreg Atta pedig a szomszédoknak ingyen adott tanácsokat bajos jogi ügyeikben. – De milyen ember volt Mohamed Atta? – kérdezem. – Teljesen átlagos fiatal volt – emlékezik vissza Szalah. – Nem volt különösebben vallásos. A környéken három mecset is van. Ô azonban soha nem látogatta meg egyiket sem. – Szerintem nem is imádkozott – szól közbe Haszan Angi, egy másik szomszéd. – De a családja sem volt különösebben vallásos. A húgai még hidzsábot sem hordtak. – Nem voltak militáns hajlamai? – kérdezem. Szalah megrázza a fejét. – Még katona sem volt. Egyiptomban a törvény szerint akinek nincs fiútestvére, az nem vonul be katonának. Mohamednek csak két húga volt. Fegyvert aligha fogott kezében életében. – A lelke olyan volt, mint egy lánynak – veszi át a szót Haszan. – Ha valaki szembejött vele a lépcsôn, félrehúzódott elôle, és hagyta hogy elmenjen. De ilyen volt az egész családja. A konfliktusokat mindig kerülték. Egyszer apám összekülönbözött Mohamed Atta apjával. Az öreg Atta azt nehezményezte, hogy apám egy fél órára az ô kocsijának a szokott helyére parkolt. Szép 280-as bézs színû Mercedesük volt. A vita egészen kiabálásig fajult. Mohamed csak állt csendben, nem szólt bele, hanem csendesen meghúzódott. A fiúk általában kiállnak az apjuk mellett. Ô azonban nem szerette a konfliktusokat. Megtudom, hogy bár Atta mindenkivel jó kapcsolatot ápolt, nem kötött mélyebb barátságot senkivel. Csendes, magának és családjának élô ember volt. Mohamed halála után apja árnyéka lett önmagának. Nem csoda. Egyetlen fiát vesztette el. Azóta másban találta meg élete értelmét. Pénzébôl palesztin szervezeteket támogat. – Amikor a képét láttuk a tévében, rögtön felismertük – feleli Szalah. – Nekünk már akkor gyanús volt ez az egész történet. Az ember nem változik meg egyik napról a másikra. Az a Mohamed nevû fiú, aki itt lakott, nem követhette el a támadást. A férfiak bólogatnak. Mindegyikük biztos benne, hogy bár Atta a gépen ült, nem volt köze az eseményekhez. – Szerintem a Moszad csinálta az egészet – mondja egy eddig csendben ülô, harmincas éveiben járó férfi. Szavait a többiek egyetértéssel nyugtázzák. – Aztán rákenték az egészet, mert ô volt az egyetlen arab a gépen. – Az egész szeptember 11-ei mese úgy hazugság, ahogy van – vélekedik Haszan is. – Miért van az, hogy az épületben egyetlen fontos ember sem volt ott, amikor a támadás történt? Megmondom: mert tudták elôre az egészet. Amerika már régen le akarta rohanni Irakot és Afganisztánt. Az egész felhajtás csak arra kellett, hogy igazolják az agressziót. És még azt várják, hogy a világ ôket sajnálja. Mintha az irakiak, afgánok vagy akár palesztinok nem is emberek lennének. A férfiak még sokáig folytatnák. Véleményükön nem lepôdöm meg. Az arab utcákon, Marokkótól Egyiptomon át Jordániáig nehezen találni olyan embert, aki elhiszi a hivatalos szeptember 11-ei forgatókönyvet. Így, a terrortámadás ötödik évfordulóján a világnak ezen a fertályán senki nem hisz már Bush elnöknek. Elköszönök a férfiaktól és tovább indulok. Hamarosan derült égbôl villámcsapásként rádöbbenek, hogy Abdín nem csupán Mohamed Attáról híres. Alig ötpercnyi gyaloglásra Atta egykori otthonától, újabb látványosságra bukkanok. „Mohamed Zawáhiri sebész” – hirdeti egy díszes cégér az egyik ház homlokzatán. Zawáhiri. A név ismerôsen cseng az emlékezetemben. És valóban. Rövid gondolkodás után eszembe ötlik, hogy így hívják az al-Kaida második emberét, Ajman az-Zawáhirit, aki mint köztudott egyiptomi származású és orvos. Csak nem?… Belépek az épület kapuján és a gondnoknál érdeklôdöm a névazonosság mibenlétérôl. A gondnok derûsen mosolyogva elárulja, hogy nem véletlen névrokonságról van szó. A fekete tábla magáé az öreg Zawáhirié. Aiman apjáé. Ô azonban már jóval túl van a nyolcvanon, így nem praktizál. A mellette lévô kisebb cégér pedig Aiman bátyjáé. Az épület egyébként valóságos Zawáhiri-fellegvár. A neves orvoscsalád három tagjának is itt van a rendelôje. De a szomszédos épületeken is díszeleg néhány Zawáhiri névvel jelzett cégér. Állítólag rövid ideig Ajman is itt fogadta pácienseit. Egy pillanatra megfordul fejemben, hogy talán titkos al-Kaida kapcsolatra leltem Mohamed Atta és Aiman az-Zawáhiri között. Rövid gondolkodás után azonban kénytelen vagyok elvetni a pompás ötletet. Zawáhiri és Atta nem találkozhattak. Amikor Attáék a kilencvenes évek elején abdíni otthonukba költöztek, Zawáhiri már rég Afganisztánban volt… Belépek Bakr Mohamed Zawáhiri bôrgyógyász rendelôjébe. A váróterem zsúfolásig van. A várakozók, ruházatukból ítélve alsó-középosztálybeli emberek. Egyikükkel, egy ötvenes éveiben járó tradicionális viseletû férfival szóba elegyedünk. Megtudom, hogy Zawáhiriéknak igen jó hírük van Kairóban. Igen jó szakemberek és ráadásul igen olcsón praktizálnak. – Nem zavarja, hogy a család nevére árnyék vetül? – kérdezem. – Az jobban zavarna ha Bushnak hívnák ôket. De miért érdekli ez magát? Miért nem inkább Libanonról ír? – kérdezi. – Miért nem érdekli a világot, ha az arabok szenvednek? Csak az amerikaiak számítanak embereknek? – megnyugtatom a férfit, hogy az egyenlô mérce híveként figyelmemet az arabok sérelmei sem kerülik el, majd egy merész elhatározással bekopogok a doktor úrhoz. A titkárnál azonban nem jutok tovább. A doktor megtiltotta hogy újságírót engedjen be hozzá. Ha nincs ló, jó a szamár is, vigasztalom magam és megcélzom Aiman unokatestvérének, Omar az-Zawáhiri szemorvosnak a rendelôjét. Itt elôrelátóan nem árulom el látogatásom célját. Be is jutok a szimpatikus, ötvenes éveiben járó orvoshoz. Ô bajom felôl érdeklôdik. Mikor bevallom jövetelem valódi célját, az arca elsötétül. – Sajnálom. Nem segíthetek – mondja. Megkérdezem, miért nem kíván nyilatkozni. Megtudom, hogy szeptember 11-e óta a riporterek százai keresték fel Zawáhiriékat, hogy családjuk fekete báránya felôl érdeklôdjenek. Ôk azonban sorra utasítják vissza a nyilatkozatot, mondván, már több mint tíz éve nem látták Aimant, nem tudják, mi van vele, de nem is kíváncsiak rá. Ôk csak az életüket szeretnék élni, és megszabadulni a Zawáhiri név árnyékától. Bár a bánásmód korántsem úriemberhez méltó, nem sértôdöm meg. Az ember valóban nem válogathatja meg rokonait. Szegény Zarkáwiéknak tényleg elegük lehet abból, hogy állandóan firkászok zaklatják ôket. Bíznak benne, hogy mihamarabb véget ér az ôrület, a világ megnyugszik és mindenki újra békében végezheti a dolgát. Sayfo Omar