Aki mondja másra
Megdöbbentette a világot, hogy az amerikai elnök a jó ízlés határait átlépve, a diplomáciában szokatlan módon lelketlen gyilkosnak nevezte orosz kollégáját. Csupán egy idős ember meggondolatlan kijelentéséről van-e szó, vagy tudatos üzenetről, amely egy Európának nem sok jót ígérő stratégia része?
Az amerikai elnök az ABC tévécsatornának adott interjújában az amerikai hírszerzés egy újabb jelentésére reagált, amely azzal vádolta meg Oroszországot, Iránt, Kubát, Venezuelát és a libanoni Hezbollah félkatonai szervezetet, hogy megpróbálták befolyásolni a 2020-as amerikai elnökválasztási kampányt. Az Országos Hírszerzési Igazgatóság (DNI) 15 oldalas jelentése szerint az orosz kormány „megtévesztő vagy megalapozatlan állításokkal” kísérelt meg beavatkozni a kampányba a demokrata elnökjelölt ellen. Joe Biden felidézte egy közelmúltbeli beszélgetését orosz kollégájával, amelyben azzal fenyegette meg Vlagyimir Putyint, hogy meg fog fizetni, ha mindez bebizonyosodik. Ezután arról beszélt, nem hiszi, hogy Putyinnak volna lelke, majd amikor a riporter azt kérdezte tőle, gyilkosnak gondolja-e az orosz vezetőt, Biden igennel felelt.
Erre reagálva Vlagyimir Putyin egy élő tévéműsorban frappánsan csak „jó egészséget” kívánt kollégájának. Majd az orosz elnök elgondolkodva, szemében megvetéssel azt fejtegette, hogy mások megítélésében mindenki önmagából indul ki. „Amikor gyerekkorunkban az udvaron összevesztünk, azt mondtuk egymásnak: aki mondja másra, az mondja magára. És ebben mély pszichológiai értelem rejlik” – replikázott Vlagyimir Putyin. Emlékeztetett arra is, hogy minden nemzet történetében nagyon nehéz, drámai és véres események sora fordul elő. De amikor más embereket értékelünk, főként, amikor más államokat, más népeket, az olyan, mintha tükörbe néznénk. Utalt rá, hogy az amerikai establishment öntudata milyen bonyolult körülmények között alakult ki. Az Egyesült Államokban indián törzseket irtottak ki, emellett a rabszolgaság következményei sem múltak el nyomtalanul. Rámutatott, hogy az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország, amely bevetette az atomfegyvert.
Ha ezt a sort folytatjuk, akkor könnyű belátni, hogy az elmúlt húsz évben is több vér szárad az amerikai elnökök lelkén, mint Vlagyimir Putyinén. Az orosz rendszer autoriter, a demokrácia korlátozott, ám messze nem nevezhető gyilkos diktatúrának. Ráadásul az elmúlt évtizedekben sem Oroszország indított háborúkat a világban. Az Egyesült Államok volt az, amely a világ csendőrének a szerepébe beleszerelmesedve Afganisztántól Irakon át Líbiáig háborúk sorát szította, illetve a demokrácia exportjának jelszavával avatkozik be folyamatosan szuverén nemzetek belügyeibe, és dönt meg rendszereket. Vegyük például az Irak ellen indított háborút: ahogy tíz évvel később Tony Blair bevallotta, már akkor tudták, hogy nincsenek ott vegyi fegyverek, de Amerika azért bevonult. Természetesen a demokrácia jegyében. Azóta csak Irakban hivatalosan 1,2 millió ember halt meg, közben pedig amerikai közreműködéssel megerősödött az Iszlám Állam. Az „arab tavaszok” hullámát vagy az ukrajnai puccs finanszírozását, Líbia bombázását, polgárháborúba taszítását akkor még nem is említettük. Ezért aztán az Egyesült Államok elnökének nincs morális alapja arra, hogy gyilkosnak nevezze egy másik állam vezetőjét.
Joe Biden szavait hallva sokan azt gondolhatják, hogy a láthatóan megöregedett, megnyilatkozásaiban többször is a demencia jeleit mutató elnök fel sem fogta, mit beszél. Noha egészségi állapota tényleg komoly kérdéseket vet fel, az interjút végignézve egyáltalán nem úgy tűnik, hogy Biden ne lenne tisztában szavai súlyával. De ha mindehhez hozzávesszük, hogy a nyilatkozat a „baráti médiának” tekinthető ABC-n ment adásba, a riporter pedig tapasztalt, több demokrata elnök tanácsadójaként is dolgozó kommunikációs szakember, akkor a véletlen nagy eséllyel kizárható. Ezt erősíti meg, hogy a Fehér Ház nem kért elnézést. Beleillik ugyanakkor ez a kirohanás az új amerikai külpolitikába, amelyben Oroszország az ellenség, Kína pedig az első számú kihívás. Abba a külpolitikai irányba, amely a világrend átalakulása, valamint egyre mélyülő belső válsága közepette a végsőkig és minden eszközzel küzd a szuperhatalmi státus megőrzéséért, és senkivel nem akar osztozni a befolyáson. Ebben a külpolitikai stratégiában Oroszország bekerítése felgyorsul, és a szankciók egyre szélesedő körétől a NATO bővítésén, a kelet-ukrajnai helyzet élezésén, a beavatkozás esetleges kiprovokálásán és az orosz ellenzék fokozott támogatásán át az európai kapcsolatok blokkolásáig minden téren egyre nagyobb nyomás alá kerül Moszkva. Ez pedig – tegyük hozzá – egyáltalán nem javítja az európai biztonságot, sőt a megnövekedő bizonytalanság, a mind erőteljesebben kikényszerített választás Kelet és Nyugat között minden értelemben komoly kihívások elé állítja az Európai Unió tagországait.
Joe Biden szavai azt erősítik meg, hogy Amerika visszatért. Méghozzá olyan stílusban, amit már tőle megszoktunk. Kész megint az asztalfőre ülni, vezetni a világot. Ezt a Donald Trump befelé forduló külpolitikájával való szakítást ígérte a megválasztásakor Joe Biden. Az amerikai elnök már a kampánya során is egyértelművé tette, hogy határozottan kiáll „a demokrácia” mellett, nem huny szemet Oroszország tevékenysége felett, és szembeszáll Kína gazdasági visszaéléseivel, növekvő agresszivitásával. A nemzetközi közösség liberálisan gondolkodó szegmensében kitörő örömmel fogadták Donald Trump politikájának „kiigazítását”, a visszatérést a demokrácia exportjának paravánja mögött folytatott expanziós irányhoz, amelynek jegyében Biden visszahozza az Egyesült Államok vezető szerepét a világban.
Most azonban még ők is csak csóválják a fejüket a durva és a nemzetközi kapcsolatokat a személyeskedés szintjére süllyesztő kijelentést hallva. Az efféle otromba személyeskedést ugyanis még a hidegháború idejében sem engedték meg maguknak a felek. Churchill még a hidegháború manifesztumának tekintett fultoni beszédben is úgy beszélt Sztálinról, mint barátjáról, akivel együtt harcolt a háború idején. Roosevelttől Kennedyn és Nixonon át Reaganig az amerikai vezetők tisztában voltak a szovjet rendszer természetével, ám ennek ellenére nem fogalmaztak így, és nem zárták le maguk előtt személyeskedéssel a konstruktív lépések lehetőségét. Rendszerek feszültek egymásnak, nem pedig személyek.
A mostani interjú fényében azonban még a kommunikációjában elszabadult hajóágyúként viselkedő Donald Trump is megdicsőül. Amikor az előző elnököt egy tévéinterjúban megkérdezték tőle, hogy tiszteli-e Putyint, ő igennel válaszolt, és amikor az okokat firtatták, elmondta, hogy egy másik ország vezetőjéről van szó, és jobb kijönni Oroszországgal, mint nem. Donald Trump ehhez még hozzátette, a tisztelet ugyanakkor nem jelenti azt, hogy össze is akarna simulni vele. Ekkor szegezték neki, hogy Putyin azért mégiscsak egy gyilkos. Mire Donald Trump azzal vágott vissza, hogy sokan vannak a gyilkosok, és Amerika sem ártatlan. Az iraki háborút említette, megjegyezve, hogy épp elég gyilkos van körülöttünk is. Hát így is lehet!
Éppen a külpolitikában jártas Joe Biden ne értené meg, hogy a jelenlegi kiélezett nemzetközi helyzetben milyen fontos a párbeszéd? Érti ő, még akkor is, ha személyesen ellenszenves lehet neki az inkább Donald Trump győzelméért szorító, mindig kemény ellenfélként megjelenő Vlagyimir Putyin. Vagy ha Biden már nem is értené, jól tudja ezt a mögötte álló stáb. Éppen ezért izgalmas kérdés, hogy elfogadja-e az amerikai elnök Vlagyimir Putyinnak a nyilvános párbeszédre szóló ajánlatát. A Fehér Ház lapzártánkig még nem adott egyértelmű választ a felhívásra, ami magyarázható azzal is, hogy Joe Bident egy ilyen vitára azért alaposan fel kell készíteni, és még így sem biztos, hogy Vlagyimir Putyin – ahogy mondani szokták – nem eszi meg reggelire. Hiszen kommunikációs szempontból még a nagyszájú Donald Trump is vereséget szenvedett vele szemben a helsinki csúcson.
Nem életszerű tehát, hogy az amerikai elnök a tárgyalás lehetőségét akarta volna elzárni kijelentésével. Washington is folytatni akarja a párbeszédet, csak éppen a neki fontos témákban. Így aztán ahogy nem igaz az, hogy Biden ne lenne tisztában szavai súlyával, úgy az sem tűnik valószínűnek, hogy az amerikai elnök ezzel az interjúval mintegy hadat üzent volna Moszkvának. Sokkal inkább arról van szó, hogy a globális nyitás ellenére valójában az új elnöki adminisztráció lépéseit is a belpolitikai szempontok dominálják. Ebben pedig, mint egy ideje látjuk, Oroszországnak kiemelt szerep jut. De az is legalább ennyire igaz, hogy a szavaknak ma már nincs igazán súlyuk a diplomáciában sem, és Joe Biden politikája ebben az értelemben valójában Donald Trump elmúlt négy évének a folytatása.
