„Algériai tavasz”: politikai újjászületés, nem forradalom

Az algériai tömegtüntetések emlékeztetnek a 2011-es arab tavaszra, de a demokrácia egy rövid időszakát átélt észak-afrikai országban inkább politikai újjászületés látszik kialakulni, mintsem egyfajta kései „algériai tavasz” – írta szerdán az AFP francia hírügynökség elemzőkre hivatkozva.

Fotó: MTI/AP/Fateh Guidum

Tunéziában, ahol 2011 januárjában a Zin el-Abidin bin Ali elnök megbuktatását eredményező arab tavasz elkezdődött, a civil társadalom üdvözölte az algériaiaknak „a jogállamon alapuló demokratikus rendszer létrehozására irányuló törekvését”.

Algériában, ahol a 2011-es arab tavasznak csak elenyésző visszhangja volt, nem ez az első felkelés.

„Algériában a saját módján már 15 éve, mindenkit megelőzve megtörtént a tavasz” – hangsúlyozta Hamza Meddeb tunéziai politológus.

Az 1988. októberi véres lázadások után új alkotmány engedélyezte a többpártrendszert.

1988 tapasztalata köszöntött vissza Egyiptom 2011-2013-as történelmében, amikor népfelkelés kényszerítette a rendszert demokratikus nyitásra, amely az iszlamisták győzelmét hozta, majd államcsínyt hajtottak végre

– tette hozzá Meddeb.

Az 1992 és 2002 közötti algériai erőszak traumája is szerepet játszott abban, hogy 2011-ben csak korlátozottan érvényesült az arab felkelések dominóhatása.

Sérif Drisz algériai politológus szerint azonban az utóbbi napokban „kiesett egy tégla a félelem falából”.

„Az algériaiak visszafoglalják a politikai és nyilvános teret” – mondta, utalva a 2001 óta Algírban érvényben lévő tüntetési tilalom ellenére hat napja szinte mindennapos tüntetésekre. A szokatlanul nagy létszámú megmozdulások közvetlenül a 20 éve hatalomban lévő Abdel-Azíz Buteflika elnök ellen irányulnak.

Amióta nyolc éve a leginkább megdönthetetlennek tartott rendszerek elsöpörte a népharag, egyedül Tunéziában folytatódott a demokratizálódás, és több ország káoszba süllyedt.

Az algériaiak is tisztában vannak ezzel: „Algéria nem Szíria” – skandálják a tüntetéseken, ahol alig emlegetnek forradalmat. Visszafogott, lehetséges, ésszerű reményeket hangoztatnak, el akarják a jól ismert veszélyeket kerülni – mutatott rá blogjában Malika Rahal történész.

Meddeb szerint a legfőbb hasonlóság az algériai események, illetve az líbiai, szíriai, jemeni és egyiptomi tavasz között az, hogy ismét felfedezték: a nép a változás ereje a korábban eltűrt tekintélyelvű rendszerekkel szemben.

Drisz szerint azonban az algériai rendszer nem annyira despota, mint a többi tekintélyelvű arab rendszer:

ez vegyes tekintélyelvűség, amely azzal, hogy nem alkalmaz rendszeres elfojtást, sem megtorlást, eljelentékteleníti az ellenzéket. Mindenki fontosnak tartja, hogy békés maradjon a mozgalom. Kérdés, hogy képes lesz-e folytatni és megszerveződni

– tette hozzá.

Isabelle Werenfels német kutató szerint kedvező, hogy eddig nem történt külső beavatkozás, egyrészt, mert levonták a tanulságokat, másrészt mert Algéria annyira zárt. Ami pedig már kedvezőtlenebb, az „az a tendencia, főként a külső megfigyelők körében, hogy több veszélyt, mint lehetőséget látnak ezekben a tüntetésekben”.

Michael Ayari, a Nemzetközi Válságcsoport (ICG) agytröszt kutatója szerint nehéz megjósolni a folytatást, mert az algériaiak az 1988-1991-es kudarcba fulladt tavaszuk, a szabadságvágyuk és azon meggyőződés között ingadoznak, hogy a mozgalom nem ússza meg a „rendszert”. A folytatás attól függ majd, hogy erősödik vagy gyengül a mozgósítás a társadalom különböző rétegeiben, például a gazdaságban – mutatott rá a kutató.