Állatok emberbőrben

A múlt héten bejárta a sajtót a hír, hogy egy hatvanéves arizonai férfi gendersemleges sárkánnyá operáltatta át magát. Richard Hernandez, aki ma már a Tiamat Legion Medusa névre hallgat, azután határozta el magát e szokatlan átalakulásra, hogy HIV-fertőzést diagnosztizáltak nála. A sokkoló procedúra részeként kasztráltatta magát, 18 szarvat műttetett a fejére, levágatta a füleit és orrának egy részét is, a szemgolyóját és a nyelvét kitetováltatta – utóbbit ketté is vágatta –, arcát pikkelyszerű rajzolatok borítják, és fogai egy részét is eltávolíttatta. A súlyos nemi diszfóriával küzdő Tiamat már korábban melleket varratott magára, ám végül nemi átalakító műtéten nem esett át, ma pedig már nem tekint magára sem nőként, sem férfiként, sőt emberként sem, hanem hüllőként.

Rossz testben

A jelenség nem egyedülálló: az angol otherkin (másfajta) elnevezéssel illetett csoportba tartozók úgy érzik, hogy ők valójában nem is emberek, hanem valami mások. Például angyalok, démonok, tündérek, földönkívüliek vagy állatok – ez utóbbi az úgynevezett teriánok csoportja. Ebbe a kategóriába tartozik az interneten FerociouslySteph néven ismert személy is, aki férfinak született, ám már transznemű nőként él, egyébként pedig őznek hiszi magát. Vagy az a floridai transznemű nő, aki vörös rókának és brit kolumbiai farkasnak tartja magát. Naia Ōkami állítása szerint már gyerekkorától kezdve úgy érezte, hogy nem ember, majd a Wolf’s Rain című japán animesorozat megnézése után lett világos előtte, hogy ő maga is emberi testbe zárt farkas.

A The Mirror című brit napilap szerint csak az Egyesült Királyságban mintegy tízezer ember öltözik kiskutyának otthon vagy kisebb társaságban, összejöveteleken, versenyeken. Morognak, vakarják a fülüket és szagolgatják egymást, és a háziállatok tányérjából esznek tápot. Van olyan is, aki egész életét szerepjátékként éli le: egy Los Angeles-i transznemű férfi kölyökkutyaként él, és állítása szerint ez jobban össze is hozta őket a párjával, akit egyben a gazdájának tekint. Tony McGinn hámot és álarcot visel, négy végtagjára ereszkedve játszik, megugatja az autókat, és kutyaólban alszik.

„Nekem a kutya jelenti a tisztaságot” – mondta egy interjúban. A pár hat évvel ezelőtt lett egy helyi állatiszerepjáték-csoport, a Los Angeles-i Póni- és Állatklub tagja, amely eseményeket, versenyeket, fogócskákat szervez. Természetesen a klub alapítójának, Ann Noble-nek is megvan a saját állati személyisége: ő Beauty, a póniló. „Sok nehézséggel kell szembesülnöm az életben, de Beauty ezeken keresztülsegíti, mert erős és nagyon jószívű” – mondta.

A teriánok aktív közösségeket hoztak létre az elmúlt években az online térben. A magukat hópárducnak, pingvinnek vagy épp perzsa macskának képzelők fórumok százain osztják meg napi sérelmeiket és élményeiket, belső vívódásaikat és beszélik ki gondolataikat állati identitásuk feltételezhető okairól. Ezekből az derül ki, hogy a közösség tagjai jobban viszonyulnak más állatokhoz, mint az emberekhez. Megállapítható az is, hogy sokuk számos rendellenességgel küzd, beleértve az általános szorongásos zavarokat, a figyelemzavaros hiperaktivitást, a súlyos ön- és testképzavart, a szociális fóbiát, az autizmust vagy a skizofréniát. De mi válthatja ki mindezt?

A szakirodalom szerint minden eset különböző és jellemzően soktényezős. A kutatók többsége úgy véli, a válasz az atipikus neurobiológiában rejlik. Azaz elképzelhetők eltérések az agy és/vagy az idegrendszer felépítésében, amelyek atipikus viselkedéshez vezethetnek, például máshogy dolgozzák fel az érzéseket, az észlelést, mint a többség, máshogy emlékeznek és kommunikálnak, utóbbit esetleg „nem emberként”. Sok terián számol be arról, hogy az állatokhoz hasonlóan nem verbális formában, hanem vizuálisan vagy más nonverbális módon gondolkodik.

A fura másság jellemzően az identitás formálódásával jelentkezik: lehet, hogy a gyermek, aki a szokásosnál több időt tölt az állatokkal, állatos filmek nézésével vagy videójátékokkal, megfelelő szocia­lizáló és pozitív emberi példakép híján valamely állatot választ magának erre a célra. Az egyik kommentelő például leírja, hogy gyerekként csak az óriásnyula „hallgatta meg” a problémáit, ezért kialakult közöttük egy mély kapcsolat, és az­óta tudja, hogy ő valójában nyúl.

Kiváltó ok lehet egy trauma vagy egy nagyobb stresszhelyzet is, amely bekapcsolja az énvédő mechanizmust: az illető úgy érezheti, hogy egy másik lény bőre pajzsként szolgál a nehézségek ellen.

Sok hozzászóló elveti ugyanakkor, hogy zoofil volna, azaz állatokhoz vonzódna. Szerintük a nem emberi énjük, a szexuális vonzalmuk és a nemi identitásuk három különálló dolog. Feltűnő azonban, hogy e jelenséget legtöbbször megelőzi egy súlyos szexuális és/vagy nemi identitásbeli diszfória (zavar). Elismerik, hogy köreikben az átlagosnál többen éreznek szexuális vonzalmat állatok vagy plüssállatok iránt, valamint hogy sokan tagjai az LMBTQ-mozgalomnak.

Ezek az emberek általában úgy vélik, hogy az állati énjük kibontakozása egy spirituális folyamat része. A társadalom – úgymond – éretlen arra, hogy ezt elfogadja, ezért sokan csak a négy fal között öltöznek és viselkednek állatként, csökkentve ezzel „faji diszfóriájukat”.

Gyakran hangoztatják, hogy nem emberi személyiségüket nem ők választják, hanem rossz testbe születtek. Van azonban egy másik csoport, a furry- (szőrös) közösség, ennek tagjai maguk döntik el, hogy milyen karakterrel azonosulnak.

Hasonszőrű társaik

A furry (szőrös) az emberi tulajdonságokkal felruházott állatokat jelenti, amelyek amúgy nemcsak bundásak, hanem tollas és pikkelyes lények is lehetnek. Tehát furry Miki egér, az egyszarvú vagy a griffmadár, vagy bármely állati külsejű figura.

Az első „szőrös”-csoportok már a nyolcvanas évek elején megalakultak az Egyesült Államokban. A sci-fi- és képregény-találkozókon az antropomorf állatok rajongói külön csoportba verődtek, szállodai szobáikban furrypartikat tartottak. Ahogyan sok más, Nyugatról érkező „érdekesség” képviselői, így ez a közösség is erősebbé és láthatóbbá vált napjainkra; köszönhetően a progresszív doktrínák által megdolgozott és „befogadóbbá” tett társadalmi légkörnek, a virtuális valóság szinte kizárólagossá válásának a fiatalok körében és persze az online tér kínálta zökkenőmentes kapcsolattartásnak.

A motivációt tekintve e társaság sokkal heterogénebb, mint a teriánok. Az állattá vagy egyéb mitikus, antropomorf lénnyé válás számukra inkább eszköznek tűnik, semmint célnak: egy mód az emberi valóságból és a társadalomból való kiszakadásra vagy épp perverzióik kiélésére. Míg előbbiek jellemzően sci-fi-, fantasy- vagy épp általuk konstruált szereplők bőrébe, addig utóbbiak többnyire állatok „szőrméjébe” bújnak.

Egy, a Northwestern University kutatói által 2019-ben közölt, a közösség több mint háromszáz férfitagjának bevonásával készült kutatás szerint nagy többségük, 99 százalékuk számolt be szexuális motivációról a jelmezek kapcsán.

A kutatás rámutat arra is, hogy a furryk által kitalált karakter a mindennapi, emberi énjük idealizált, magabiztos és vonzóbb változata. Amikor a Big Five személyiségmodellje (extraverzió/kifelé fordulás, barátságosság, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás, kultúra/intellektus) alapján pontozták magukat, a „nem emberi lényüket” hajlamosabbak voltak magasabbra értékelni, mint a hétköznapit. Egy másik érdekes, a Society and Animals folyóiratban megjelent 2008-as kutatás szerint a férfiak – akik egyébként túlreprezentáltak a közösségben – 31,5 százaléka homoszexuális, 40,5 százaléka biszexuális és mindössze 28 százaléka heteroszexuális. A közösség női tagjai közül egyik sem volt vallotta magát homoszexuálisnak, ellenben 41,7 százalékuk biszexuálisnak és 58,3 százalékuk heteroszexuálisnak.

A furryközösség és a zoofília kapcsolatáról Kyle Evans írt 2007-es tanulmányában (The Furry Sociological Survey). Eszerint a plüssállatokhoz való vonzódás a társaság hét, az élő állatok kapcsán érzett szexuális izgalom pedig 17 százalékát, azaz minden ötödik tagot érintette.

Út az LMBTQ-mozgalomba?

Nemrég ért véget az LMBTQ-közösség „büszkeséghónapja”. A négy héten át tartó globális felvonulások és ünnepségsorozat azonban nem minden magát „nem bináris”-ként meghatározó személy előtt volt nyitott. Vélhetően ezt sérelmezte egy Twitter-felhasználó júniusban, amikor az „Ez az a hónap! Boldog zoopride-ot!” poszttal üzent az LMBTQ-nak, hogy ők is a közösség részei. A zoofilközösség egyik alakja, Toogle nemrég a Russia Todaynek azt nyilatkozta, hogy ők lényegében queerek.

„Az emberek azt gondolják, hogy az állatokhoz való viszonyulásunk kizárólag szexuális jellegű, de a heteroszexualitáshoz és a homoszexualitáshoz hasonlóan a mi kapcsolataink is sokrétűek” – véli a zoofilaktivista, aki azon túl, hogy emberekkel is élvezi az intim együttlétet, vonzódik hím kutyákhoz, vaddisznókhoz és mindkét nembéli lovakhoz is.

A Pride egyéb közösségei számára a fő akadály elsősorban a beleegyezés hiánya, lévén az állatok nem tudják áldásukat adni a velük folytatandó szexre, de Toogle vitatkozik ezzel: „Az általam ismert zoofilok fontosnak tartják állati partnereik autonómiáját. Lehetőséget adunk nekik arra, hogy saját maguk dönthessenek, és tiszteletben tartjuk ezeket a döntéseket.”

De meddig maradhat kirekesztve a zoofilközösség a Pride-ról? Mivelhogy a teriánok és a „szőrösök” jelentős része az LMBTQ-közösséget erősíti, hiszen sokuk a faji diszfórián kívül nemi identitásbéli és szexuális zavarban is szenved. A kérdés megválaszolása a jövőre marad, ám a zoofilok addig sem adják fel: kitalálták a saját Zoo Pride-zászlajukat és szimbólumukat, és abban bíznak, hogy a közeljövőben ugyanolyan elfogadásban fognak részesülni, mint az LMBTQ-közösségi tagjai.