„America first” élesben

Elődeivel ellentétben Donald Trump legalább nem rejti véka alá valódi céljait. Az amerikai elnök floridai birtokán tartott sajtótájékoztatóján egyértelművé tette, hogy minden az olajról szól, és hamarosan a legnagyobb amerikai olajvállalatok is bekapcsolódnak majd dollármilliárdos befektetésekkel a venezuelai olajiparba. Álláspontja szerint ugyanis Maduro elnök súlyos károkat okozott az amerikai olajiparnak azzal, hogy államosította, illetve ellenőrzése alá vonta azokat a venezuelai olajcégeket, amelyek amerikai befektetéssel jöttek létre vagy annak révén fejlődtek.

A tét nem kicsi. Venezuela révén az Egyesült Államok a világ legnagyobb kőolajkészletével rendelkező ország felett szerezhet ellenőrzést, ami rendkívül erős eszközt ad Washington kezébe a dollár globális hegemóniájának megőrzésében. Henry Kissinger még 1974-ben állapodott meg az OPEC legerősebb tagjával, Szaúd-Arábiával arról, hogy amerikai katonai védelem fejében az olajat a világpiacon kizárólag amerikai dollárban árazzák. Aki ezzel szembement, rosszul járt. Szaddám Huszein 2000-ben euróban kívánta elszámolni az iraki olajat, hatalmát pedig három évvel később megdöntötték. Moammer Kadhafi líbiai vezető egy aranyalapú afrikai valuta létrehozását tervezte, ennek a NATO 2011-es beavatkozása vetett véget. Nicolás Maduro szintén különutas megállapodások keretében szállított olajat Kínának és más, Washington szemében barátságtalan országoknak. Most ennek is vége.

Merre tovább, Venezuela?

Nicolás Madurót az Egyesült Államok Kábítószer-ellenes Hivatalának New York-i központjába szállították, ahol kihallgatják, majd vádat emelnek ellene; végül akár húsz évtől életfogytig tartó börtönbüntetés is várhat rá kábítószer-kereskedelem miatt. Szerepe Venezuela történetében ezzel lezárult. Ahogy azonban másutt, úgy Venezuelában sem jelenti az amerikai beavatkozás automatikusan a demokrácia hajnalát.

Az ellenzék népszerű vezetőjének, a Nobel-békedíjas María Corina Machadónak nem osztottak lapot. Donald Trump egy újságírói kérdésre válaszolva úgy fogalmazott: „Túl kemény feladat lenne ez számára”, és szerinte Machado „nem rendelkezik kellő támogatottsággal és tisztelettel az országon belül”. Edmundo Gonzálezt, aki Machado támogatásával 2024-ben megnyerte a választásokat, meg sem említették.

Washington ehelyett Delcy Rodríguezt, az eddigi alelnököt ülteti a kormányrúdhoz, aki – a becsület kedvéért – tett ugyan egy erőtlen kijelentést arról, hogy „Venezuela nem gyarmat”, végső soron mégis elvállalta a feladatot. Nem mellékes körülmény, hogy Rodríguez egy személyben volt az ország alelnöke és olajügyi minisztere. Franciaországban szerzett diplomát, 2019-ben részt vett a (kudarccal végződő) piacpárti reformok kidolgozásában, és soha nem volt ellensége az olaj dolláralapú elszámolásának.

A helytartók legitimitása azonban mindig kérdéses, és egyelőre nem látszik, hogy a hadsereg támogatja-e Rodríguezt. Az a puszta tény, hogy Nicolás Maduro elfogása nem ütközött ellenállásba, végső soron arra utalhat, hogy az akciót megelőzően a CIA ügynökei több sokcsillagos tábornokot is felkereshettek. Kérdéses viszont, miként reagálnak majd azok a katonai vezetők, akik eddig jelentős összegeket zsebeltek be az állami szintű drogkereskedelemből. Ők lojalitásukért cserébe minimum amnesztiát és vagyonuk megtartását, de akár az olajbevételekből való részesedést is követelhetik. Ha nem kapják meg, reális a veszélye, hogy a hadsereg szétszakad.

„Nem félünk a szárazföldi beavatkozástól, ha meg kell tennünk” – válaszolta Donald Trump szintén egy újságírói kérdésre. Az afganisztáni, iraki és líbiai fiaskó után azonban joggal feltételezhető, hogy Washington lehetőség szerint inkább alkukon keresztül, a kulcsszereplők érdekeltté tételével, és csak a legvégső esetben légi csapásokkal, valamint venezuelai szövetségesek vérével kívánja megvédeni stratégiai érdekeit.

Felkészül Kuba

Nicolás Maduro bukása súlyos csapást jelent Kubára nézve, amely az elmúlt két évtizedben gazdasági és biztonságpolitikai értelemben is Venezuelára építette túlélési modelljét. A máig kommunista szigetország egészen mostanáig napi több tízezer hordó venezuelai olajat kapott kedvezményes feltételekkel, ami energiaellátásának és devizagazdálkodásának egyik alappillérét jelentette. Ennek elvesztése közvetlen ellátási válsághoz vezethet, ráadásul egy olyan időszakban, amikor Kuba a Szovjetunió összeomlása óta nem tapasztalt gazdasági nehézségekkel küzd.

Havanna politikailag is sokat veszített: Venezuela volt a legfontosabb latin-amerikai szövetségese, amelyen keresztül hírszerzési, katonai és diplomáciai érdekeit tudta érvényesíteni a térségben. A kubai vezetés alighanem az új venezuelai elnökkel is jó kapcsolatra törekszik majd, ám Washington ezt könnyen megakadályozhatja.

Marco Rubio alighanem már élezi a kését. Az amerikai külügyminiszter számára – aki nem mellékesen az Egyesült Államok első latin-amerikai gyökerű diplomáciavezetője – Venezuela semlegesítése minden bizonnyal csak eszköz ahhoz, hogy megroppantsa a szüleit egykor Miamiba üldöző kubai rezsimet, valamint a vele egy oldalon álló Nicaraguát. Latin-Amerika baloldali kormányai tiltakoznak, Brazília az ENSZ-hez fordul panasszal, miközben a jobboldali kormányok ünnepelnek.

America first élesben

Washington legutóbb 36 évvel ezelőtt, Panamában hajtott végre a mostanihoz hasonló rezsimváltást. A venezuelai beavatkozás legfontosabb tanulsága, hogy a trumpi „America First” elvbe nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész amerikai kontinens beletartozik. Donald Trump elnök gyakorlatilag visszatért a XIX. századi Monroe-doktrínához, amely szerint Washington saját hátsó udvarának tekinti a nyugati féltekét, és nem tűri meg más nagyhatalmak tartós jelenlétét.

Donald Trump persze eddig sem rejtegette a lapjait. Az első elnöksége idején Mexikóval és Kanadával vívott vámháborúk már világossá tették ezt, de ha mindez nem lett volna elég egyértelmű, a szándék feketén-fehéren megjelent a novemberben közzétett új amerikai nemzetbiztonsági stratégiában is.

Nicolás Maduro bukásával Oroszország és Kína fontos hídfőállást veszített el az amerikai kontinensen. A két nagyhatalom az elmúlt években állami hitelek sorával támogatta Caracast, különféle olajipari és energetikai megállapodások fejében. Oroszország és Venezuela 2024-ben 2030-ig szóló együttműködési megállapodást, majd 2025 májusában átfogó stratégiai partnerségi és együttműködési szerződést írt alá, amelyeket fegyvervásárlási egyezségek egész sora egészített ki. Ezzel párhuzamosan Kína jelentős hiteleket és beruházásokat nyújtott Maduro elnöknek – különösen az olajszektorban és az infrastruktúrában –, gyakran hosszú távú olajszállításokkal biztosítva befektetései megtérülését.

A moszkvai külügyminisztérium mindezt szűkszavú nyilatkozattal kommentálta, amely szerint „az Egyesült Államok fegyveres agressziója Venezuela ellen mély aggodalmat és elítélést vált ki”, és a helyzet enyhítése érdekében „párbeszédet” sürgetett. Peking ennél némileg keményebben fogalmazott, amikor „határozottan elítélte” az „amerikai agressziót”.

Kérdés, hogy Trump elnök előzetesen tájékoztatta-e bármelyik nagyhatalmat venezuelai terveiről. Egyelőre az sem világos, hogy az akció precedenst teremt-e, amely hatással lehet Tajvan vagy Ukrajna jövőjére. Egyvalami azonban biztos: Volodimir Zelenszkij aligha alszik mostantól ugyanolyan nyugodtan hálószobájában, mint korábban.