Amerika átlépett Európán

– Sokak szerint az orosz–amerikai tárgyalásokból egy új jaltai megállapodás készül, megint felosztják Európát az oroszok meg az amerikaiak. Mennyire helytálló ez a történelmi párhuzam?

– Semennyire. Az 1945-ös jaltai megállapodás három lényeges dologban különbözik a mai helyzettől. Szoktuk emlegetni, hogy Churchill és Sztálin százalékosan felosztotta Európát, de végül is Churchilléknek milyen adu volt a kezében? Semmilyen. Jaltában a fronthelyzetet rögzítették, tehát azt, hogy milyen országokat foglalt el a Szovjetunió, és milyen országokba nyomult be az Amerikai Egyesült Államok és az angol hadsereg. Abban is eltér, hogy Jaltában egyetlen kontinentális európai hatalommal sem kellett egyezkedni, hiszen Németország legyőzött ország és Franciaország romokban hever, Nagy-Britannia pedig még világbirodalom, tehát számára is másodlagos probléma Közép-Európa. Ráadásul az amerikaiakat valójában akkor is a csendes-óceáni térség érdekelte.

– Pedig erről egyfajta újdonságként beszélünk.

– Az amerikai politika az „őskor” óta fontosabbnak tartja a csendes-óceáni térséget, mint Európát. Az 1840-es években a kaliforniai aranylázzal kezdődött ez a folyamat, Amerikán belül a keleti partról a nyugatira helyeződött át a gazdasági, politikai és társadalmi hatalom súlypontja. Ez a folyamat a mai napig tart. Kalifornia súlya elkezdett nőni, és az amerikaiakat már a XIX. század végén sokkal jobban érdekelte, hogy mi történik a Csendes-óceán túlpartján; furcsán hangzik, de arra törekedtek, hogy a Csendes-óceánt kvázi a beltengerükké tegyék. Ne felejtsük el, hogy a Csendes-óceán köti őket össze Dél-Amerikával, Új-Zélanddal, Ausztráliával,és az ásványkincsekben gazdag Kínával, utóbbi nagyon komoly piac volt már a XIX. században is.

– Európát miért nem tekintik partnernek?

– Az amerikai politikának évszázados hagyománya, hogy az európai konfliktusokat nem akarják átemelni a kontinensükre. A XIX. században kiszorítottak mindenki mást Észak-Amerikából, és innentől kezdve a politikai hagyományukban jelen van egy látens Európa-ellenesség. Az első világháború idején három évig tartott, mire meggyőzték saját magukat arról, hogy be kéne lépniük, a másodikban 1939–1940-ben még eszük ágában nem volt amerikai csapatokat küldeni Európába Németország ellen. Őket valójában a csendes-óceáni front érdekelte. 1941-ben aztán Pearl Harbor után már élesedett is ez a konfliktus, és tulajdonképpen az amerikai szárazföldi jelenlét még az olaszországi partraszállás idején is töredéke volt a brit háborús erőfeszítéseknek. Roosevelt sokkal többet tárgyal Csang Kaj-sekkel, és inkább a kínai kérdéssel foglalkozik, semmint Európával.

– Ideológiai konfliktus volt, vagy nagyon másról volt szó, és ez csak a máz, amivel eladták mondjuk politikai termékként, hogy kapitalizmus harcol a kommunizmussal?

– Fontos megérteni, hogy 1945-ben Amerikában szovjetpárti volt a közvélemény. A háború alatti propaganda sokat beszélt a szovjet hősiességről, a náci Németország legyőzéséről. Ezt a szovjetpártiságot kellett lebontaniuk, és ezért lett a Szovjetunióból a gonosz birodalma. De 1945-ben igazából még nem döntötték el, hogy ellenségesek lesznek a Szovjetunióval. Még ’46-ban és ’47-ben is vannak arra kísérletek, hogy legalább a gazdasági együttműködést tartsák fenn, ugyanis a Szovjetunió kivérzett, hatalmas emberi áldozatokkal győzte le Németországot, és azt hitték, hogy pacifikálni lehet az egyébként elítélendő kommunista rezsimet. Ám amikor szovjetizálni kezdték a közép-európai államokat, Nyugaton elkezdték kiebrudalni a kommunista pártokat a kormányokból, a viszony mindinkább elmérgesedett. Mi evidenciának tartjuk, hogy a szovjet megszállás automatikusan együtt járt a kommunista hatalom kiépülésével, de az sem volt elképzelhetetlen, hogy bizonyos barátságos, semleges államokat elfogadnának a szovjetek. De azon a tényen nem tud változtatni semmilyen jaltai megállapodás vagy diplomáciai tárgyalás, hogy a frontvonal hol húzódott. És ezt csak katonai erővel lehetett volna módosítani.

– Háborúval?

– Igen, és 1945-ben nyilvánvaló okokból sem az Egyesült Államok, sem a nyugat-európai országok nem voltak abban a helyzetben, hogy egy szovjetellenes háborút indítsanak. A közép-európai országok sem tudtak volna vállalni egy ilyen konfliktust. Utólag beszélhetünk arról, hogy milyen jó lett volna, ha az amerikaiak felszabadítanak a szovjetek uralma alól, mert a kommunizmus rossz, de abban a helyzetben az alternatív megoldás az orosz–amerikai háború lett volna, az ország pedig tovább pusztul.

– És végül ezt a háborút a mellékhadszíntereken harcolták meg.

– Nem véletlenül volt a Csendes-óceáni térségben a legtöbb hidegháborús mellékhadszíntér. Ebben a térségben zajlottak a fegyveres és a brutális politikai összecsapások is. Például amikor a Mao vezette Kína politikai befolyásolásáért harcoltak.

– Tehát amikor Donald Trump arról beszél, hogy Kínát tekintik a fő ellenségüknek, ez igazából az eddigi amerikai történelemből következik?

– A csendes-óceáni térségben való politizálás és a kínai kérdés elsőbbsége tulajdonképpen pártokon átívelő stratégiai szempont, 150 éves építkezés végeredménye, és nem véletlen, hogy Amerika fő ellensége a II. világháborúban Japán, az egyetlen hatalom, amely akkoriban veszélyeztette a térségbeli hegemóniájukat. ’45 egy tulajdonképpen kegyelmi pillanat az Egyesült Államok számára. Összes vetélytársát vagy legyőzte, vagy kivéreztek: Japánt rommá bombázták, a brit és francia gyarmatbirodalom gyenge lábakon áll, Indokínában már össze is omlott, Kínában meg polgárháború dúl. Nagy-Britannia és a Szovjetunió is súlyos áldozatokat szenvedett. Ne szőjünk összeesküvés-elméleteket, nem azért nincsen vetélytársuk, mert az amerikaiak gonosz politikája így alakította, hanem az összes ellenfelük és partnerük idiotizmusa vezetett ide. Például Hitler belekezdett a II. világháborúba. Európa akkor válik érdekessé Amerika számára, ha a német–orosz együttműködés valamilyen formában megvalósul.

– Az orosz gáz fűtötte a német ipart, cserébe így jutott jelentős tőkéhez Oroszország. Ez is régi recept?

– A XIX. század végén már érzékelhető, hogy Oroszország és Németország stratégiai partnerségre fog lépni, gondoljuk el, hogy 1863-ban Poroszország beengedi a területére az orosz csapatokat, hogy legyőzzék a lengyel szabadságharcosokat. Ezt a közeledést az első világháború előtt elhárította az antant, de 1939-ben a Molotov–Ribbentrop-paktummal megvalósult a szovjet–német együttműködés, és ez mindig is azzal a veszéllyel járt, hogy az oroszországi nyersanyagbázist összekapcsolják a németországi ipari-technológiai kapacitásokkal, és az egész eurázsiai kontinens feletti uralmat megszerzik. Nyilván komoly érdekellentétek voltak közöttük, az elsőbbségért küzdöttek, hogy ki irányítsa ezt a kooperációt. 1990 után ismét fölmerül annak a lehetősége, hogy Németország és Oroszország valamifajta együttműködése létrehozzon az eurázsiai kontinensen egy új uralmi központot.

– Azért robbantották fel az Északi Áramlatot?

– Amint említettem, korábban is meg akarták ezt akadályozni, a jelenlegi ukrán–orosz konfliktus nagyon jó alkalom volt arra, hogy éket verjen ebbe a német–orosz együttműködésbe. Amerikát csak akkor kezdi el igazából érdekelni ez a probléma, hogyha Nyugat-Európa és Oroszország között valamifajta harmónia alakul ki, mert az veszélyeztetheti az ázsiai pozíciókat – és hangsúlyozom, nem az európaiakat, hanem az ázsiaiakat! Ám Kína fölemelkedésével egy megoldhatatlan stratégiai dilemma előtt állunk: ha Oroszország viszonya baráti Európával, akkor egy német–orosz tengely fogja meghatározni Eurázsia politikáját, ha viszont ellenségessé tesszük Németországot és Oroszországot, akkor egy orosz–kínai tengely teszi meg ugyanezt.

– Tehát Amerika azért szorgalmazza a tárgyalást, hogy a számára kevésbé rossz forgatókönyvet valósítsa meg?

– Logikus, hogy le kell zárni ezt a háborút és meg kell állapodni Oroszországgal, bizonyos mértékig megpróbálni leválasztani Kínától. Ám mindkét forgatókönyv veszélyes Amerikára nézve. Jelen pillanatban a kínai veszélyt érzékelik nagyobbnak, a kínai gazdaság iszonyú műszaki fejlettségre tett szert, és ezt a technikai és gazdasági erőt politikává tudják és láthatóan akarják váltani a világ számos pontján. Amerika szempontjából Kína valóban veszélyesebbnek tűnik, mint egy amúgy is megroppant európai–orosz együttműködés.

– Ám akkor Amerika miért fegyverezte fel Ukrajnát? Azt hitték, hogy Oroszország megroppanhat, és már csak Ázsiára kell figyelniük?

– A jaltai megállapodás időpillanatával szemben itt vannak európai játékosok a kártyaasztalnál. Az, hogy mennyire erősek, már más kérdés. A Baltikum államainak álláspontját tökéletesen megértem, hiszen ők a frontvonalban vannak. Három nagyon kicsi országról beszélünk, egyikük népessége sem haladja meg a hárommilliót, ráadásul lakosságuk harmada, negyede orosz. Lettországból és Litvániából a lettek és a litvánok távoznak nyugatra, miközben az oroszok részben maradnak, és az orosz kisebbség nemhogy csökkenne, hanem nő. Ma úgy tűnik, itt az idő az oroszoknak dolgozik. De csak nyugati segítséggel tudják megállítani Oroszországot. Másféle probléma a Fekete-tenger vidéke, amelynek szintén XIX. századi gyökerei vannak. Az 1853–1856 közötti krími háborúban az orosz előrenyomulást próbálták megfékezni a térségben, részben sikertelenül. Az más kérdés, hogy a XIX. századi Oroszország egy dinamikusan növekvő ország, dinamikusan növekvő demográfiával, dinamikusan növekvő gazdasággal. A mai Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy Európa ellen bármilyen konfliktust vállaljon.

– Magyarország milyen helyet foglal el ebben a geopolitikai térségben?

– Moszkvából nézve az „európai front” legfontosabb része a Baltikum, a második a Fekete-tenger vidéke, és a harmadik „probléma” onnan nézve a Kárpát-medence. Nyugat-Európából nézve viszont a Kárpát-medence elsődleges fontosságú, mert a Duna-medence köti össze a Balkán keleti részével és így a Fekete-tengerrel is. A 150 éves török hódoltság időszakában az Oszmán Birodalom lényegében elvágta a nyugatot ezektől a területektől, amelyeknek így nem volt más választásuk, mint a törökkel egyezkedni és behódolni. Nyugatról nézve tehát Magyarország kiemelt stratégiai pont, hiszen nélküle egyáltalán nem befolyásolhatják a tőlünk keletre történő eseményeket. Kérdés, hogy ezt képesek-e egyáltalán megérteni.

– Felmerült egy hír, miszerint Donald Trump amerikai katonákat vezényelne Magyarországra. Jöhet az újabb katonai megszállás?

– Ez nem megszállás. A történeti párhuzam megtévesztő, hiszen 1945-ben a Vörös Hadsereg harcban foglalta el Magyarországot, megszállóként érkezett. Ráadásul ideológiailag indoktrinált megszállóként, és a kommunista pártot akarták hatalomra juttatni. Az amerikai nem megszálló hadseregként érkezik, hanem egy szövetségi rendszeren belüli két ország megállapodása alapján jött vagy jön ide. Az amerikai hadsereg nem fog beavatkozni a magyarországi belpolitikába, pláne nem úgy, mint 1956-ban a Vörös Hadsereg. Az amerikai hadsereg nem a magyar adófizetők erőforrásait fogja elvonni a saját fönntartása végett, mint ahogy azt az orosz megszálló tette. Jelenlétük végső soron hozzájárul hazánk biztonsághoz, mert az Egyesült Államok hadseregét érő bármilyen atrocitás az Egyesült Államok azonnali válaszreakcióját válthatja ki.

– Németország veszít a súlyából amerikai szempontból?

– Németország már veszített a súlyából azzal, hogy Lengyelország és a balti államok kerültek a „frontvonalba” 1991 után. Most azokra fognak koncentrálni, tehát jön a „Poland first” politikája. A háború végeztével ki fog alakulni egy új erőegyensúly, és Magyarországnak arra kell figyelnie, hogy a saját érdekeit tudja érvényesíteni.