Amerika az angolszász szövetségre épít

A sajtóból tudta meg a canberrai francia nagykövet, hogy ötévi egyeztetés után Ausztrália felmondja a Franciaországgal kötött, 56 milliárd eurós tengeralattjáró-üzletet. Az ausztrálok a svéd tervezésű, hagyományos meghajtású Canberra-osztály cserére érett hat egységét akarták leváltani, és a tenderre japán, német, francia és svéd gyártók pályáztak. Az amerikaiak és a britek nem, mert eredetileg hagyományos dízel-elektromos meghajtású tenger­alattjárók beszerzéséről volt szó – amit alapvetően az árak közötti lényeges különbség indokolt –, az angolszászok pedig már a nukleáris meghajtású egységek gyártására álltak át. A szóba jöhető országok közül a franciák azonban mindkét meghajtás gyártására képesek.

Az ausztrál kormány állítólag épp azért döntött a francia Shortfin Barracuda osztályú típus mellett, mert annak van nukleáris meghajtású változata is, ami a későbbiekben lehetővé tette volna akár a váltást is. A közben egyre magasabbra kúszó árak miatt – a megállapodás 2016-ban 36 milliárd euróról indult – a tárgyalások elhúzódtak, a franciák 2032-re vállalták az egységek leszállítását. A határidő Kína egyre látványosabb felemelkedése miatt lényeges, hiszen ez Ausztráliát közvetlenül érinti. Aztán megalakult az angolszász szövetség, és Ausztrália most már a 12 hagyományos helyett nyolc nukleáris meghajtású egységgel számol, amelyeket legkorábban 2040-re tudnának az amerikai vagy brit gyártók átadni.

A franciákat hideg zuhanyként érte a bejelentés, hiszen nekik nem szóltak előre, hogy Ausztrália felmondja az öt éve kötött megállapodást. A dolog annál is kínosabb, mert a francia és az amerikai védelmi miniszter a bejelentés előtti napon találkozott. Párizs joggal háborodott fel, és visszahívta washingtoni és canberrai nagykövetét. Jean-Yves Le Drian francia külügyminiszter szerint Ausztrália „hátba döfte”, az Egyesült Államok pedig „elárulta” Párizst. Azóta persze már Joe Biden és Emmanuel Macron telefonon egyeztettek, és a washingtoni francia nagykövet visszatér állomáshelyére. Párizs tehát látszólag túllépett a durva amerikai tapintatlanságon. Mi mást is tehetett volna? Afganisztán után már nem nagyon lepődhetett meg azon, hogy az Egyesült Államok a szövetségeseivel is így intézi a dolgokat. Ha kell, helyreteszi őket, mint most Párizst. Megaüzleteket csavar ki a kezükből, és még stratégiai kérdésekben sem egyeztet velük. Adott esetben még arra sem volt tekintettel, hogy miként érinti a közelgő választások előtt Emmanuel Macront ez a megaláztatás.

Annál azonban jóval többről van szó, hogy Párizs elbukott egy megaüzletet, a francia elnök pedig kínos helyzetbe került nemcsak a választói, hanem az egész francia nép előtt. Az Egyesült Államok olyan stratégiai lépésre szánta el magát, amelynek még messze ható következményei lesznek. Hogy érzékeltessük e lépés súlyát, emlékeztetnénk arra, hogy Washington eddig egyszer volt hajlandó átadni a tengeralattjárók hatósugarát elméletben a végtelenségig kiterjesztő nukleáris meghajtás technológiáját egy másik országnak. A briteknek, 1958-ban. Most másodszor is megtette, és a nukleáris meghajtás birtokában lévő országok – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína, Oroszország, Franciaország – elit klubját Ausztráliával bővítette. Ennek pedig nagyon nyomós oka volt: Kína vészesen növekvő súlya a Csendes- és az Indiai-óceán térségében. Ez a hármas biztonsági együttműködés valahol egy csendes-óceáni NATO magja, amely logikusan illeszkedik Washington politikájának jelenlegi első számú céljához, a Kína feltartóztatását célzó szövetség építéséhez. Ennek jegyében tett Joe Biden a nyáron gesztusokat Berlinnek, és ez vezérli akkor, amikor a Kína körüli gyűrűt erősíti Indiával, Japánnal, Dél-Koreával vagy a Fülöp-szigetekkel.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy Kína bekerítésében a belső magot az angolszász hatalmak adják. Canberra, London és Washington szövetségének komoly gazdasági, valamint katonai súlya van, és nem előzmények nélküli. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália mellett Új-Zélanddal és Kanadával kiegészülő Öt Szem Szövetség a világ talán legsikeresebb hírszerző együttműködése, immár közel 80 éves angolszász platform. Az AUKUS nevű szövetség tehát nem a semmiből nőtt ki, a kínai veszély növekedése csak aktivizálta az angolszász összefogást. Ennek alárendelt döntés, hogy Canberra a hagyományos dízelmeghajtásnál jóval nagyobb hatósugarat biztosító atommeghajtású tengeralattjárókat vegyen. Ez ugyanis hatékonyabban garantálja az ausztrálok biztonságát, de ami még ennél is fontosabb, megerősíti az angolszász jelenlétet. Az üzenet mindenekelőtt Kínának szól, Franciaország csak elszenvedője.

Egyben nem utolsó szempontként végleg behúzza Ausztráliát az angolszász tengelybe. Canberra ugyan éles helyzetekben mindig az amerikai politikát követte, Kína erősödése azonban arra késztette, hogy jóban legyen Pekinggel is. Már csak azért is, mert őt Peking befolyásának kiterjedése közelebbről érinti, de az ausztrál gazdaság és export is erősen függ Kínától. Ahhoz persze, hogy Canberra megkérdőjelezhetetlenül visszasasszézzon az angolszász táborba, Peking vele szemben egyre agresszívabb, szankciókkal dobálózó fellépése is kellett. Visszaütött az erőfölényével azonnal visszaélő, befolyását a korrupciótól a hiteleken át eszközök széles skálájával kiterjesztő politika.

Az amerikai–kínai egymásnak feszülésben tehát az AUKUS megszületése egyértelműen Joe Biden sikere, hiszen ezzel nemcsak szorosabbra fonta Kína körül a gyűrűt, de megüzente a habozó szövetségesnek, hogy Amerika visszatért. És ez nem csupán Délkelet-Ázsiára és a Csendes-óceán térségére, hanem globálisan is értendő. Amerika nem törődik bele szuperhatalmi pozíciójának gyengülésébe, és nem hajlandó elfogadni, hogy egy legyen a világ vezető nagyhatalmai közül. A többpólusú világrendbe bele kell kényszeríteni, ami komoly ütközésekkel is jár. No meg azzal, hogy Washington növeli a nyomást a szövetségeseire is, és kíméletlenül választás elé állítja az in­ga­dozókat. Kína feltartóztatásához már mindenkire szüksége van, hiszen a globális erőviszonyokat Washington és Peking versenyfutásának alakulása alapvetően meghatározza.

Az ausztrál tengeralattjáró-üzlet azt is megmutatta, hogy ebben a geopolitikai játszmában az Európai Unió legfeljebb a segédcsapat szerepét játssza. Ez pedig azzal jár, hogy még szövetségese, az Egyesült Államok is ennek megfelelően bánik vele. Washington ugyanis a partnereit és az ellenfeleit egyaránt „beárazza”. Ebben pedig komoly súllyal esik a latba, hogy a szövetségesek milyen segítséget tudnak és akarnak nyújtani Washingtonnak Pekinggel szemben. S Európa immár nem geopolitikai pólus, gazdasági ereje ellenére rohamosan veszít a súlyából. Ráadásul kettős játékot játszik Kínával, arról nem is beszélve, hogy katonai jelentősége el­enyésző. Hiába gondolták tehát sokan – és nem is alaptalanul –, hogy a megromlott transzatlanti viszonyban Joe Biden győzelmével fordulat következik be, ez még nem jelent egyenrangú partnerséget.

Az amerikai elnök nyári európai körútja során mindenki értésére adta, hogy meg akarja erősíteni a transzatlanti szövetséget, ennek érdekében gesztusokat is tett Berlinnek, ám cserébe teljes lojalitást vár el a Kínával és Oroszországgal szembeni fellépésben. Ezzel szemben Németország vagy Olaszország nem nagyon akar lemondani a kínai kapcsolat gazdasági előnyeiről, Kelet-Közép-Európa és a Balkán 16 állama pedig nyíltan kokettál Pekinggel. Közben Franciaország a már Észak-Afrikában is gyengülő befolyását leplezve és európai ambícióit erősítve az Európai Unió „stratégiai autonómiájának” megteremtéséről beszél, miközben egyik uniós hatalomnak sincs egy rendes repülőgép-hordozó anyahajója, a veszélyként emlegetett Oroszországnak pedig több mint negyvenszer annyi a harckocsija, mint a katonai téren élenjáró franciáknak. Ezért aztán bármennyire durva és sértő Washington viselkedése, nem lepődhetünk meg azon, hogy helyreteszi Párizst, és ha kell, Berlint is, és a súlyának megfelelően egész Európát. Érzékeli a NATO problémáit, súlyának csökkenését is, ezért aztán a hagyományos angolszász magot erősíti, figyelmét pedig Ázsiára irányítja.