Amerika választ

A félidős választások során a kongresszus két házának – a képviselőház és a szenátus – tagjairól, illetve több szövetségi állam vezetéséről is dönthetnek a választópolgárok. A képviselőház 435 tagja kétéves mandátumot nyerhet el, őket minden páros évben újraválasztják. A száztagú szenátus összetétele ennél bonyolultabb módon változik: egy szenátor hatéves megbízatást kap, és minden páros évben a szenátorok nagyjából egyharmadának sorsáról dönthetnek a választók. Minden egyes szövetségi állam két-két szenátort delegál, a képviselőházi tagok száma azonban lélekszámfüggő, így egy olyan apró államnak, mint Delaware, csupán egy, míg például a nyugati partot szinte teljes egészében elfoglaló Kaliforniának 53 képviselője van. A szenátorok a delegáló szövetségi államot, a képviselők pedig egy-egy úgynevezett kongresszusi körzetet reprezentálnak, amely mindegyike nagyjából 700 ezer embert jelent.

A képviselőházban a többséget magáé­nak tudó pártnak jelentős jogköre van a kamarai szabályzat kidolgozásában, illetve abban, hogy a ütemezni tudják az egyes törvényjavaslatok vitára és szavazásra bocsátását: hátráltathatják vagy éppen akár egy napon belül el is fogadhatják őket. A százfős szenátusban ezzel szemben egy pártnak jóval nagyobb többséget kellene szereznie ahhoz, hogy csak a saját politikusaira támaszkodva hozhasson döntéseket, ellenkező esetben kénytelen a kisebbségben lévő erő több tagjával is konszenzusos megállapodásra jutni, hiszen itt nem zárulhat le egy vita addig, amíg legalább hatvan szenátor meg nem szavazza a törvényjavaslat elfogadását.

Minden törvényjavaslat hosszadalmas és bonyolult utat jár be a két ház között azelőtt, hogy a mindenkori elnök elé kerülhet aláírásra; az Egyesült Államoknak az ukrajnai háborúban játszott szerepét tekintve így talán érthető, miért számít most Európának és azon belül hazánknak is, milyen eredménnyel ér véget a 2022-es félidős választás.

Jelenleg a képviselőházban, a szenátusban és természetesen a Fehér Házban is a demokratáké a hatalom, ebből a háromból kettő pedig hamarosan megváltozhat.

Fontos megemlíteni, hogy november 8-án harminchat szövetségi államon belül is választások lesznek, ezek közül húszban jelenleg republikánus, tizenhatban pedig demokrata kormányzó van. A politikai iránt érdeklődőknek ezek a választások az országos szavazással történő összehasonlítás szempontjából lehetnek érdekesek; megfigyelhető ugyanis, hogy az országos választásokon biztosan baloldalinak tekintett szövetségi államok lakói – mint Massachusetts, New Hampshire vagy Vermont – helyben nemegyszer választanak maguknak inkább jobboldali vezetőket. Ez sokszor hullámokban történik, mintha bizonyos időközönként elegük lenne a baloldali-liberális politika helyben érzékelhető következményeiből – jellemzően a közbiztonság romlása vagy éppen a helyi adók emelkedése –, és ilyenkor szeretik, ha egy republikánus vezető rendet tesz, akinek aztán regnálása alatt jellemzően igen magas is a támogatottsága… hogy majd ezen felbuzdulva ismét a baloldalra szavazzanak, és minden kezdődjön elölről.

Ilyen szempontból most érdekes lesz a New York állami verseny, ahol jelenleg az állami szenátusban és képviselőházban is demokrata többség van, és a baloldal adja a kormányzót is, akit azonban a közvélemény-kutatásokban az utóbbi hetekben egyre jobban megközelített republikánus kihívója, Lee Zeldin. New York államnak utoljára 1995-től volt jobboldali kormányzója, a magyar származású George Pataki személyében, ám ahogy Kyle Peterson elemző a Wall Street Journal egyik podcastjében nemrég megállapította: „Elindulni republikánusként egy ilyen államban kétségtelenül ijesztő lehet. De ha sikerül nyerned, a választók jellemzően szeretni fognak, és csak azt tudom feltételezni, hogy élvezik, hogy végre levegőhöz juthatnak a folyamatos kultúrharc közepette, közben meg senkinek sem emelkedik az adója.”

Békeidőben a félidős választások az amerikaiakat nem hozzák annyira lázba, mint az elnökválasztás: míg ez utóbbin a részvétel 50 és 60 százalék között volt az utóbbi évtizedekben, az előbbin minden tíz szavazásra jogosult amerikai közül mindössze nagyjából négyen vettek részt. Legutóbb, 2018-ban több mint 122 millióan nyilvánítottak véleményt, ami az 1978 óta eltelt időszak legmagasabb száma volt, és e sorok írásakor – legalábbis az úgynevezett „korai szavazáson” (early voting) ez idáig voksolók tömegét nézve – úgy tűnik, hasonlóan sokan hallatják majd a hangjukat ebben az évben is; közülük több mint nyolcmillió fiatal most szavazhat életében először.

Viharos időket élnek az amerikaiak is, így nem meglepő a kimagasló érdeklődés, ráadásul a választási kampány is igen izgalmasan alakult. Kezdetekor szinte minden elemző „vörös hullámról”, vagyis elsöprő republikánus győzelemről beszélt. A törést aztán az immár konzervatív többségű Legfelsőbb Bíróságnak a Roe kontra Wade ügyben hozott ítélete okozta, amellyel szövetségi szintről visszaadta az egyes államoknak a jogot arra, hogy szabályozzák az abortusz feltételeit, amit azonban a teljes liberális-progresszív média és a baloldali politikusok az abortusz tiltásaként és valamiféle alapvető emberi jog megsértéseként interpretáltak. Az üzenet rémségesen egyszerű volt, és valójában még csak nem is új: a konzervatívoktól félni kell, mert egyetlen céljuk a haladás megakadályozása és végső soron az ország visszavezetése a sötét ötvenes évekbe.

És itt el is érkeztünk a demokraták kampányának legnagyobb hibájához: a progresszív, keveseket érintő témákon és a jobboldallal való fenyegetésen kívül igen kevés üzenetük volt.

Ez azonban nem elég.

Elsősorban azért nem, mert minden kutatás egyértelműen azt mutatja, hogy az amerikai választókat jelenleg elsősorban a gazdasági kérdések foglalkoztatják. Bár nemrég Joe Biden elnök még a stratégiai olajtartalékok egy részét is piacra dobta, ettől remélve az üzemanyagárak csökkenését – és saját maga és pártja népszerűségének a növelését –, úgy tűnik, ez is csak egy pillanatra juttatja levegőhöz a recessziótól rettegő amerikaiakat, mint ahogy az is, amikor augusztusban saját hatáskörben úgy döntött, hogy az alsó és középosztálybéli adósoknak 10 ezer dollárig elengedi a korábban felvett diákhiteleket, amire eddig már 22 millióan jelentkeztek.

A kampány finisében azonban egyértelmű, hogy mindez vajmi keveset számít, és az élet az amerikaiak többsége számára egyre megfizethetetlenebb, erre pedig nem gyógyír, hogy Biden elnök meg­ígérte, a januárban felálló, reményei szerint demokrata többségű kongresszus elé egy olyan törvényjavaslatot terjeszt majd, amelyben „kodifikálják a Roe kontra Wade döntést”, azzal ugyanis nem lehet fizetni a benzinkúton és az élelmiszerboltban.

A konzervatívokkal való ijesztgetés azért sem elég, mert egy új, a The New York Times által megrendelt kutatásból kiderül, hogy az amerikaiak nagyjából 80 százaléka nem a politikai hovatartozás alapján ítél meg valakit, ami újabb egyértelmű jele annak, hogy a demokraták agresszív gyűlöletkampánya egészen egyszerűen nincs hatással a többségre. Ez már feltűnhetett volna májusban is, amikor Biden először titulálta Donald Trump támogatóit „ultra-MAGA”-soknak, utalva a korábbi elnök Make America Great Again (MAGA; Tegyük Újra Naggyá Amerikát) szlogenjére és arra, hogy azok már nem is egyszerűen csak trumpisták, jobboldaliak, konzervatívok, hanem annak sokszorosai, ők a szélsőség szélsőségei, és mint ilyenek, sokkal veszélyesebbek is.

A kommunikációs fogáson egy liberális agytröszt szakértői hat hónapon át dolgoztak, és még így is visszafelé sült el: a célkeresztbe állítottak ahelyett, hogy elszégyellték volna magukat, ahogy ellenfeleik várták, büszkén vállalták, hogy ők igenis „ultra-MAGA”-sok, az interneten pedig beindult az „ultra-MAGA” feliratú pólók és autós matricák árusítása.

És ha már internet: ahogy Ben Shapiro konzervatív véleményvezér megállapította, a demokraták valójában „az internet népének” kampányolnak, vagyis azoknak az elkötelezett progresszív-liberálisoknak, akiknek van idejük a Twitteren politikai szócsatákat vívni és a baloldali CNN-en naponta többször meghallgatni, hogy január 6-án a Capitoliumnál Donald Trump vezette, az államrend megdöntésére irányuló felkelés történt.

A többség azonban nem ők. Még a demokrata szavazók közt sem, a függetlenekről már nem is beszélve. A The New York Times korábban említett, új kutatásában például a legmegdöbbentőbb, hogy míg a független (vagyis sem a Demokrata, sem a Republikánus Párt mellett nem elkötelezett) nők körében szeptemberben még 14 pont volt a demokraták előnye, a kampány finisében már a republikánusok vezetnek 18 ponttal. Egyikőjük azonban, aki nem értett egyet a Roe kontra Wade ügyben hozott ítélettel, most valószínűleg a republikánusokra szavaz, és azt nyilatkozta: „Ennek [az ügynek] nincs sok köze a döntésemhez. Más dolgok miatt aggódom.”

A Pew Research október 10. és 16. között készített, reprezentatív felmérése szerint az amerikaiak 79 százalékának döntését befolyásolja majd „kiemelkedő mértékben” a gazdaság helyzete, és mindössze 17 százalékuk gondolja úgy, hogy az amerikai gazdaság „kitűnő” vagy „jó” állapotban van. Azok közül pedig, akik ezeket a kérdéseket tartják a legfontosabbnak, 47 százalék a republikánusokra voksolna, míg mindössze 34 százalékuk a demokratákra. Joe Biden megítélése szinte pontosan egyezik azzal, ahogyan Donald Trump állt elnöksége ugyanezen szakaszában (38 százalék elégedett, 59 százalék elégedetlen a munkájával), ami azonban lényegesen elmarad a közelmúlt egyéb, korábbi elnökeinek népszerűségétől.

A republikánusok tehát jó esélyekkel fordulnak rá a novemberi félidős választások legutolsó szakaszára, és a történelemnek ezen pillanatában nekünk is jó okunk van arra, hogy bízzunk a győzelmükben. Nem véletlen, hogy Joe Biden Pennsylvaniában a múlt héten arról beszélt, hogy attól tart, nem folytatódik majd „megfelelő mértékben” Ukrajna katonai támogatása, ha politikai ellenfelei átveszik a kongresszus irányítását. Kevin McCarthy republikánus képviselőházi vezető ugyanis már jelezte: egy gazdasági válság kellős közepén Ukrajna helyett az amerikai embereket tervezik segíteni. Ez pedig egy lépéssel közelebb hozhatja a háborús feleket a békéhez, Európának pedig segíthet visszatérni a normalitáshoz.