Amerika visszatért
Kínával szemben verbuvált szövetségeseket európai körútján Joe Biden. Az amerikai elnök mindenekelőtt Európát próbálta meg maga mögé állítani a harcban, de ez motiválta a találkozóját Vlagyimir Putyin orosz államfővel is. Ennek pedig legnagyobb vesztesei az Oroszország kiszorításában eddig kiemelt szerepet kapó olyan „frontországok”, mint Lengyelország és Ukrajna.
Európa szinte minden fontosabb vezetőjével találkozott nyolcnapos körútja során az amerikai elnök. Joe Biden előbb részt vett a G7-eknek az angliai Cornwallban tartott csúcstalálkozóján, majd a brüsszeli NATO-csúcson a katonai szövetség stratégiájának megújításáról tárgyalt. Ezután az Európai Unió vezetőivel, így Charles Michellel, az Európai Tanács elnökével és Ursula von der Leyennel, az Európai Bizottság elnökével folytatott megbeszélést. A körút végén Vlagyimir Putyin orosz elnökkel tárgyalt Genfben.
Joe Biden januári hivatalba lépése óta először utazott külföldre, és arra készült, hogy mindenkivel megértesse, mit jelent az ő olvasatában az „Amerika visszatért” szlogen. Szó volt a járvány utáni együttműködésről, a vakcinadiplomáciáról, kereskedelmi és vámkérdésekről, a klímavédelemről, mint ahogy a kiberhadviselésről és a manapság olyannyira előtérbe került információs és dezinformációs háborúról is. A megbeszélések középpontjában azonban mindenütt a Kínával szembeni koalíció építése állt. Joe Biden nem vitázni és ütközni akart, hanem konszenzust teremteni Kínával szembeni politikája kapcsán. Ennek jegyében egyik legfontosabb feladatának tartotta, hogy normális mederbe terelje a Donald Trump elnöksége alatt megrendült transzatlanti kapcsolatokat, és a kissingeri diplomácia szellemében megpróbáljon éket verni Moszkva és Peking közé is.
Biden útja egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok nem tud és nem is akar megválni a globális vezető szerepétől, amelyben hol a világ csendőreként, hol pedig „csupán” a demokrácia védelmezőjeként igyekszik érvényesíteni az érdekeit. Az elnök nem hagyott kétséget afelől, hogy a trumpi befelé fordulás után újra eljött az aktív külpolitika ideje. A látszólag békésebb, nyugodtabb hangnem ellenére az is világossá vált, hogy miközben elnökök jönnek és mennek, Amerika érdekei nem változnak. Külön szembetűnő a folytonosság a Kína-politikában, amely jelenlegi formájában Barack Obama elnöksége alatt kezdődött, majd Donald Trump alatt folytatódott, és most Joe Biden irányításával halad tovább. Persze az eszköztár változik, így az új elnök már nem csak gazdasági eszközökkel tartóztatná fel Kínát. Elődjével ellentétben Joe Biden a nyugati demokráciákkal szoros szövetségben széles nemzetközi összefogást építene, miközben – Donald Trumphoz hasonlóan – leválasztaná Oroszországot Kínáról. Vlagyimir Putyin persze továbbra is az Egyesült Államok kedvenc ellensége maradna, ám már nem az első számú, és nem is a legveszélyesebb.
Kína-ellenes koalíciójában az amerikai elnök elsősorban a NATO-nak és az Európai Uniónak szán kiemelt szerepet. Az észak-atlanti szövetség történetében először Kínát is a rendszerszintű biztonsági kockázatok közé sorolta, és különös figyelmet kért az ázsiai nagyhatalommal szemben a tagországoktól. Amerikai nyomásra más hangnemet ütöttek meg Peking kapcsán az Európai Unió nemrégiben még szabadkereskedelmi megállapodásban gondolkodó vezetői is, a G7-ek pedig bejelentették, hogy B+W néven globális infrastrukturális beruházásokkal ellensúlyoznák az Új Selyemutat. Ám nagy kérdés, hogy ez így elegendő lehet-e Kína feltartóztatására. Úgy tűnik, ezzel tisztában van az amerikai elit is, és ezért puhatolózik Moszkva felé is.
Joe Biden persze nem csupán ezért találkozott Vlagyimir Putyinnal. A két nagyhatalom történelmi mélypontra süllyedt és immár a stratégiai stabilitást veszélyeztető viszonya bőven indokolta ezt. Mint várható volt, áttörés nem született, ám a két államfő Genfben tudatosan konstruktív hangnemben próbálta kiszámíthatóbb mederbe terelni az egymás közötti vitákat és valamelyest konszolidálni a mélypontra jutott kétoldalú kapcsolatokat. A kapcsolatok megszilárdulásának a jele az is, hogy újra elfoglalja állomáshelyét a két nagykövet, és visszatérhetnek a korábban kitiltott diplomaták is. Ugyanakkor a két ország között rendszerszintű az ellentét, így a legtöbb kérdésben nem várható ezután sem közeledés. Míg az egyik oldal továbbra is az emberi jogi kérdéseket használja revolverezésre, addig a másikat ez már annyira sem érdekli, mint akár egy évtizede. Így Alekszej Navalnij egészségének felemlegetése Joe Biden által inkább csak a politikai show része. Vlagyimir Putyin válasza most is az volt erre, hogy az Egyesült Államok nincs abban a morális helyzetben, hogy másokat kioktasson és számonkérjen. Mint várható volt, míg Joe Biden igyekezett továbbra is magas lóról beszélni az orosz elnökkel, addig Vlagyimir Putyin megint értésére adta, Oroszország csak egyenrangú partnerként hajlandó tárgyalni az Egyesült Államokkal.
Közben ugyanakkor a kínai faktor miatt mégiscsak változik az amerikai hozzáállás. Sokat elárul erről az amerikai elnök azon kijelentése, hogy a NATO válaszlépéseket fog tenni, ha Moszkva folytatná ártalmas tevékenységét, ám nem keresi a szembenállást Oroszországgal. Ennek jegyében mondott le arról, hogy cselekvési útitervet adjon az ukrán és a grúz csatlakozáshoz. Az amerikai külügy reálpolitikai fordulatát már az út előtt jelezte, hogy Washington felfüggesztette az Északi Áramlat bővítésének blokkolását. Ez elsősorban Németországnak szánt gesztus volt, ám tisztában volt a Fehér Ház azzal is, hogy mit Jelent Moszkvának, Varsónak és Kijevnek.
Utóbbi kettő az amerikai elnök európai útjának egyértelmű vesztese. Már az említett döntésről is csak a sajtóból értesültek, az amerikai elnöktől pedig hiába próbáltak magyarázatot kérni. Most is bebizonyosodott tehát, hogy ők – mindenekelőtt Kijev – inkább csak gyalogok a nagyhatalmi játszmákban. Moszkva és a Nyugat viszonyának alakulása alapvetően Kijev kezére játszik, ám Washington és Brüsszel ettől függetlenül inkább csak használja Ukrajnát. Amikor az érdekeik úgy kívánják, lecsendesítik Kijevet, amikor pedig változik a helyzet, újra felhergelik. Ukrajna eszköz, felvonulási terep a Nyugat és Oroszország geopolitikai szembenállásában, és természetesen Kijev folyamatosan igyekszik rájátszani erre. Több-kevesebb sikerrel hasznot húz belőle, ám alapvető problémáit nem tudja ily módon megoldani. Az ukrán vezetők azonban ezt nem akarják látni. Szerepzavarban vannak, és azt hiszik, hogy ők diktálhatnak a Nyugatnak. S mikor helyreteszik őket, és kiderül, hogy mindez nem így van – mint most is, hogy fontosabb érdekek miatt nem hallgattatik meg az orosz veszély emlegetése –, csak durcásan pufognak.
Mi lesz veled, Kamala?
Nem is olyan régen még az Egyesült Államok következő lehetséges baloldali elnökeként beszéltek róla, mára viszont már Kamala Harris leginkább fejfájást okoz liberális támogatóinak. Az indiai és jamaicai szülők gyermekéről, a politikusról, aki mind bőrszínét, mind nemét tekintve eleddig nem látott magasságokba kapaszkodott, alelnöki beiktatását követően hamar kiderült, hogy mégsem olyan reménykeltő figura, mint amilyennek támogatói vélték.
Mindezt persze lehetett sejteni. A most 56 éves politikus, korábbi kaliforniai államügyész és a szenátus egyik legprogresszívabbnak tartott tagja már a demokrata párti elő-előválasztás során ki kényszerült szállni a versenyből, annyira népszerűtlen volt pártja szavazóinak körében. Akkor, 2019 decemberében országosan 3 százalék körüli támogatottságot tudhatott magáénak. Esetlen megnyilvánulásai, amelyekkel a fiatalabb, nagyvárosi, színes bőrű rétegekhez akart szólni – mint például amikor Tupac Shakurról annak halála után 23 évvel úgy beszélt, mint a legnagyobb élő rapperről –, mind a mai napig a jobboldali megmondóemberek élcelődéseinek kedvenc témái.
Egészen szürreális az a valamiféle kontrollálhatatlan ticnek tűnő, visszatérő reakciója is, amikor egy-egy, számára akár csak egy kicsit is kellemetlen kérdésre vagy felvetésre a nevetgélés és a csuklás egy különleges elegyével válaszol, majd végül összeszedi a gondolatait, és mond valamit, amit sokszor jobb lett volna, ha nem tesz.
Az ilyen típusú reakciók lengték be Kamala Harris első hivatalos külföldi útját is, amelynek apropóját az Egyesült Államok déli határán tapasztalható migránsválság szolgáltatta.
Az alelnököt guatemalai–mexikói útja előtt több mint két hónappal bízta meg Joe Biden azzal, hogy mérje fel pontosan, mi történik a déli határnál. Hiába azonban a határ menti települések seriffjeinek egyre hangosabb és gyakoribb segélykiáltásai a tarthatatlan állapotokról, a rekordszámokban lefülelt illegális migránsok, a határfalon az embercsempészek által több méter magasságból szó szerint áthajított kisgyerekekről készült videók – Harris még csak az országhatár közelébe sem volt hajlandó menni.
Hogy mi okozza ezt a zsigeri félelmet benne a határ közelségétől, nem tudhatjuk biztosan, de tippelni azért merünk. Mind a mai napig olvasható hivatalos Twitter-oldalán az a 2017. január 29-ei üzenet, amelyben így fogalmaz: „Mondjuk ki hangosan, mondjuk ki érthetően: itt mindenkit szeretettel fogadunk.” Ezzel reagált a két nappal korábban Donald Trump akkori elnök által aláírt beutazási tilalomra, amelyet a terrorizmus elleni harc érdekében, első és átmeneti lépésként vezettek be. Nehéz lehet tehát most Harrisnek, amikor immár alelnökként szembesül azzal, hogy a nyitott határokról szőtt liberális lázálmai nem állják ki a valóság próbáját.
Úgy tűnik, Harrisnek fogalma sincs, mit kéne tennie a migránsválsággal, de még csak arról sem, hogyan lehetne sikeresen kommunikálni, hogy minden ellenkező előjel ellenére ő igenis kezd valamit a rábízott feladattal. Ezt bizonyítja a baloldali, elfogultan Biden-kormány-barát NBC News adón a guatemalai útja apropóján vele készült interjú is, melyben a riporter rákérdezett, hogy ugyan miért nem járt még a határnál. Ez annyira meglepte a kérdésre láthatóan nem számító alelnököt, hogy rövid makogás után azt felelte: „Elmegyünk a határhoz… voltunk már a határnál.” A riporter, alákérdező szerepéből egy pillanatra kizökkenve, annyit jegyzett csak meg, hogy „de ön… nem volt a határnál.” Mire Harris végképp összezavarodott, előjött fura, csukló-vihogó-nyihorászó ticje, majd kinyögte: „És nem voltam Európában sem. Nem értem, mit akar mondani.” Az erőben létrejött pillanatnyi zavar után a műsorvezető gyorsan visszatalált baloldali önmagához, szégyenlősen megjegyezte, hogy hát igazából ezzel a republikánusoknak van gondja, majd folytatódott a korábbi, semmiről nem szóló beszélgetés.
Mint az interjú is sejteti, Harris nem áll a helyzet magaslatán. Könnyen lehet, hogy a migránsválság kezelésére is tipikus baloldali választ fog adni: küldjünk nekik pénzt, ha mindenkinek több pénze lesz, majd nem akarnak hozzánk jönni. A liberális narratíva szerint Harris csak jót akart az embercsempészek által kisemmizett, gyakran szó szerint a halálba küldött illegális migránsoknak, amikor 2021. június 7-én Guatemalában azt mondta: ne jöjjenek, nem fogják őket beengedni. Ugyanez az oldal eközben továbbra is rasszistának és idegengyűlölőnek bélyegzi Donald Trumpot, amiért négy évvel korábban ugyanezt mondta. Pedig mind a guatemalai, mind a mexikói elnök határozottan rámutatott, hogy a kialakult válságért egyedül a Biden-kormány felel, hiszen ők hitették el a környező, szegény államok elkeseredett polgáraival, hogy az Egyesült Államok mindannyiukat befogadja. Ezek a tények a baloldali valóságban nem léteznek, és – legalábbis egyelőre – láthatóan semmiféle következményük nincs.
De mit tegyen a Demokrata Párt? Az a párt, amely az Egyesült Államok első nő és nem fehér alelnökét adta? Ahol a bőrszín, a nem, a nemi identitás és hasonló szempontok alapján döntenek mostanában politikai pozíciókról? Ahol még akár néhány hónappal ezelőtt is azt gondolhatták, hogy Harrist – korábbi népszerűtlensége ellenére – majd négy év alatt egy ország zárja a szívébe, és legközelebb őt jelölhetik elnöknek, hiszen addigra a többség is végre megérti majd, hogy olyanra kell szavaznia, aki nem férfi és nem fehér? Most viszont még az is lehet, hogy találniuk kell egy másik nőt, aki nem fehér, esetleg még nem is heteroszexuális. Ennél már nem adhatják lejjebb, így viszont – ha nem vigyáznak – saját magukat kergethetik bele egy vesztes-vesztes pozícióba. ν
Somorjai Viktória