Amerikai tornádó

Számítani lehetett arra, hogy Donald Trump visszatérése viharos lesz, ekkora felfordulást azonban kevesen vártak. Első ciklusához képest jól előkészítetten, a tapasztalatokból a tanulságokat levonva, így elképesztő hatékonysággal vágott neki Trump és csapata, hogy saját képére formálja Amerikát. De nemcsak a demokratákat bénította meg ez az egészpályás letámadás, hanem a világban is értetlenkedve és tanácstalanul kapkodják a fejüket.

Donald Trump és csapata az üzleti életből jól ismert stílusban magasra emelik a téteket, hogy aztán elérjék azt az árat, amit valójában kitűztek maguk elé. Kihasználva a váratlanság és a gyorsaság előnyeit, maguk diktálják a tempót, lépéskényszerbe hozva így a másik felet. Közben a képtelennél képtelenebb ötletek és követelések felvetésével igyekeznek kiugrasztani a nyulat a bokorból, felmérték a reakciókat, és ehhez igazítják a további lépéseket.

Trumpék ötletszerűnek tűnő, ám nagyon is tudatos megnyilvánulásaiból egyértelműen kirajzolódik egy realista, tranzakcionalista megközelítés, amelynek stratégiai célja továbbra is Amerika dominanciájának megőrzése, és ennek érdekében nemcsak a trónkövetelőkkel, az ellenfelekkel, hanem a habozó és gyenge, a sorba beállni vonakodó szövetségesekkel szemben is keményen lépnek fel. Mindenekelőtt Amerika belső átrendezésére, megerősítésére koncentrálnak, közben azonban az Egyesült Államok globális pozícióiról sem mondanának le. Így rögtön a ciklus elején egyértelművé teszik, hogy az amerikai békepolitika az erőn alapszik. Az egyszerre hatékony és kockázatokat rejtő üzleti szemlélet hatja át ezt a politikát. Ebből kiindulva realista geostratégiai célokat tűznek ki maguk elé, és azokat protekcionista, tranzakcionalista módszerekkel, úgynevezett politikai ügyviteli megoldásokkal igyekeznek megvalósítani. Felismerve Amerika gyengülését, a belső rendteremtéshez és megerősödéshez időt akarnak nyerni – ezért teher számukra most az ukrajnai válság –, hogy aztán megújulva érvényesítsék az érdekeiket a globális porondon, ahol pragmatikusan egy blokkosodó, a saját érdekszférára koncentráló, a világ többi részével üzletelő, alkukat kötő berendezkedésben gondolkodnak.

A tornádó előbb a közvetlen amerikai érdekszférán söpört végig, ami után a képtelennek tűnő felvetésektől kábultan és felháborodva takarították Panamától Mexikón és Kanadán át Grönlandig a romokat. Majd elérte Európát is, hogy előbb az ukrajnai konfliktus rendezésének kapcsán tisztázza a prioritásokat és az alárendeltségi viszonyokat, majd a trumpizmus európai térnyerését szem előtt tartva az ideológiai fronton is támadásba lendüljön a globalista progresszív liberalizmus ellen. A geopolitikai és az ideológiai szálak Münchenben értek össze, ahol Donald Trumpék kíméletlenül szembesítették transzatlanti szövetségesüket az új realitásokkal.

A Müncheni Biztonsági Konferencián elmondott beszédével J. D. Vance sokkolta az európai fősodrú elitet, amely az ukrajnai rendezési elképzelésekről, az európai biztonsági struktúráról várt részleteket. Ehelyett néma csendben azt kellett végig hallgatnia, ahogy az amerikai alelnök kíméletlen nyíltsággal kiosztja az értékeit vesztett, eltévelyedett Európát. Rögtön a felszólalása elején egyértelművé tette a zavartan pislogó jelenlévőknek, hogy Washingtonba új seriff érkezett. Ekkor még nem értették azt a kiszólást sem, hogy remélhetőleg nem azért kapja az utolsó tapsot, amiért szolidaritását fejezte ki a müncheni merénylet áldozataival. Vance felrótta az európaiaknak, hogy eltávolodtak az alapvető értékeitől, és rájuk nézve ez az igazi fenyegetés, nem pedig Oroszország vagy Kína. A kontinens vezetőit a szovjet komisszárokhoz hasonlította, akiket jobban érdekli a szólásszabadság eltiprása, mint a saját állampolgáraik védelme.

„Nincs olyan biztonság, amelyben a vezetők félnek a saját népük hangjától és a véleményétől” – figyelmeztetett mindenkit. Majd azt fejtegette, hogy az Európában tapasztalható politikai elzárkózás egyre inkább úgy néz ki, mint régi, bebetonozott érdekek próbálkozása arra, hogy megőrizzék a hatalmukat. Mindez egyre inkább úgy fest – folytatta –, mint amikor régi befolyásos körök a szovjet korszakból ismerős visszataszító szavak – mint a félretájékoztatás és dezinformáció – mögé bújnak csupán azért, mert nem tetszik nekik, hogy valaki más véleményt mondhat, vagy Isten őrizz, másként szavazhat, netán meg is nyerhet egy választást. Konkrétan kitért a romániai elnökválasztás első fordulójának eltörlésére, és epésen fölvetette, milyen demokrácia az, amelyet néhány százezer dollárnyi külföldi digitális reklám képes romba dönteni. Vance ugyanebben a szellemben közvetlen bírálatot fogalmazott meg a konferencia szervezőivel szemben, amiért az úgynevezett populista pártok képviselőit kizárták az eseményről. „Nem kell egyetértenünk velük – mondta –, de párbeszédet folytatni igenis kell” – fogalmazott egyértelműen a német AfD-re utalva, amelynek egyik vezetőjével, Alice Weidellel később tárgyalt is, miközben a kancellárral nem volt hajlandó találkozni.

Hogy mennyire sokkolta az „amerikai kommandó” müncheni rohama az európai fősodort, azt mutatja, hogy a konferencia fő szervezője záróbeszéde közben elsírta magát. J. D. Vance szavait ugyanis már eleve egy a Trump előtti világban ragadt és a beiktatása óta tomboló tornádótól lebénult, így arra reagálni érdemben nem igazán képes európai elit hallgatta végig. Már a Kanadával vagy Grönlanddal kapcsolatos kirohanásokat sem értették, az pedig egyenesen sértette őket, hogy Donald Trump Volodimir Zelenszkij helyett először Vlagyimir Putyint hívta fel, hogy megindítsa az ukrajnai konfliktus lezárását. Az európai vezetőkön egyenesen keresztülnézett a Fehér Ház, Trump Európába érkező deszantja előbb Ramsteinban, majd Münchenben szembesítette őket a szikár valósággal. Azzal, hogy az Egyesült Államok elégedetlen az Európai Unió által követett politikai irányvonallal, a védelmi költésekkel és a kontinens biztonságpolitikai környezetével. Steve Hegseth védelmi miniszter már a tárgyalások megkezdése előtt kategorikusan kizárta Ukrajna NATO-tagságát is. Közben Scott Bessent pénzügyminiszter Kijevben arról tárgyalt, hogy 500 milliárd dollár értékű ásványkinccsel kellene ellentételezni az eddigi amerikai támogatást, Trumpnak az orosz–ukrán ügyekben megbízott embere, Keith Kellogg pedig ez alatt Münchenben kerek perec kimondta, hogy az Európai Uniót, sőt Ukrajnát se várják az orosz–ukrán háború lezárásához vezető első tárgyalásokra.

Amelyeket már el is kezdtek, hiszen a két elnök telefonbeszélgetése után a külügyminiszterek vezetésével Rijádban folytatódtak az egyeztetések. Nyílt demonstrációjaként annak, hogy ez valójában egy orosz–amerikai proxiháború, és a rendezés kereteit csakis Amerika és Oroszország hivatott megteremteni. A hivatalos indoklás szerint a tárgyalások e szakasza valójában az amerikai–orosz viszony rendezéséről szól, Kellogg azonban világossá tette, hogy a túl sok fél bevonása csak akadály lenne a béke felé vezető úton. S ez így is van, hiszen Európa egyáltalán nem a háború lezárásában, hanem Ukrajna megerősítésében gondolkodik, mint ahogy Kijev szeretne még időt nyerni ahhoz, hogy jobb pozíciókban ülhessen asztalhoz.

A kábulatból legelőbb magához térő Emmanuel Macron azonnal Párizsba hívta az Ukrajna támogatása mellett leginkább kiálló európai országok vezetőit és a brit miniszterelnököt. A találkozó azonban inkább csak arra világított rá, hogy a részletek kérdésében még ez a kemény mag is megosztott. Még a békefenntartásra sincs ugyanis elég katona, az európai védelmi képességek fejlesztésére pedig a pénz hiányzik. Mint a német külügyminiszter elkotyogta, 700 milliárd eurót akarnak elkülöníteni erre, valamint Ukrajna további támogatására. Miközben Trump éppen a tűzszüneten dolgozik, Kijevnek még gyorsan megszavaztatnának húszmilliárdot. Ursula von der Leyen mindezek finanszírozására újabb közös hitelfelvételt helyezett kilátásba, és szó van arról is, hogy engedélyeznék a tagországoknak a költségvetési hiány 3 százalékos plafonjának túllépését. Az EU vezetése tehát kész lenne még jobban eladósodni, ezzel még inkább aláásni a versenyképességet, miközben ezek a kérdések még inkább megosztják az enélkül is szétesőben lévő uniót.

Európa kétségbeesését és pánikhangulatát a háborúval és a rendezéssel kapcsolatban kapott pofonok mellett az is magyarázza, hogy érzi a NATO megreccsenését és szembesül azzal is, hogy az amerikai védőernyő sem örök. Most jön rá, hogy milyen biztonsági kihívások tornyosultak fel az e tekintetben elvesztegetett elmúlt három évtizedben. Hogy mit jelentene az amerikaiak kivonulása Európából, azt jól mutatja a Kieli Világgazdasági Intézet és a brüsszeli Bruegel Kutatóintézet elemzése. A tanulmány azt vizsgálja, hogy milyen költségekkel és követelményekkel kellene számolni, ha Európának az Egyesült Államok támogatása nélkül kellene megvédenie magát, mondjuk Oroszországgal szemben. Ahhoz, hogy az amerikaiak által hátrahagyott réseket betömjék, Európának mintegy 50 további dandárt kellene bevetnie. Ehhez legalább 1400 új harckocsira és 2000 gyalogsági harcjárműre lenne szükség, ami meghaladná a teljes német, francia, olasz és brit szárazföldi haderő jelenlegi állományát. Ezenkívül Európának évente körülbelül 2000 nagy hatótávolságú drónt kellene gyártania. Mindenekelőtt azonban az elemzés szerint 300 ezer további katonára lenne szükség. Ennek kapcsán említsük meg, hogy a Bundeswehr a jelenlegi 203 ezer fős célállományát sem tudja feltölteni. Az önálló európai védelmi képesség finanszírozásához az EU-nak és tagállamainak jelentős, évi 250 milliárd euró körüli katonai többletkiadásokra lenne szükségük, ami a európai védelmi kiadásoknak a jelenlegi kettőről a bruttó hazai termék 3,5-4 százalékára történő növelésének felelne meg.

Trump most siet és gyors rendezést vagy legalábbis tűzszünetet akar, így Európa legfeljebb Ukrajna további finanszírozása és a biztonsági garanciák nyújtása miatt érdekli. Ezért aztán nincs szándékában még csak megmagyarázni sem az európaiaknak, hogy miért nem vehetnek részt a tárgyalások első szakaszában. Mivel azonban menetből nem sikerült megtörni a fősodor ellenállását, fogadja Washingtonban a francia elnököt és a brit kormányfőt. Az európaiak ellenkezésén felbátorodott ukrán elnököt azonban Trump durván kiosztotta. Már egyenesen diktátornak és középszerű komikusnak nevezte Zelenszkijt, legitimációját is megkérdőjelezve. Trump látványosan nyílt ellenszenvét és kirohanását magyarázza, hogy Zelenszkij mostani szembefordulása emlékeztethette az amerikai elnököt arra, hogy ukrán kollégája a 2019-es kampányban sem őt támogatta. De minden bizonnyal felbőszítette az is, hogy Kijev egyelőre ellenáll a ritkaföldfémek bányászatának koncesszióba adását rögzítő megállapodás körüli vitában. Arról már nem is beszélve, hogy Zelenszkij a „nagyok” szemében egyértelműen a gyors orosz–amerikai megállapodás akadálya. Az ukrán államfő elszámolta magát, hiszen akkor keménykedett és nevezte orosz propagandistának Trumpot, amikor a realitásokkal csalódottan és fájdalmasan szembesülő európai támogatói már a kompromisszumot keresik a Fehér Házzal.

Trump tempóját látva ennek a rohanásnak még csak az elején vagyunk. Az azonban már most egyértelmű, hogy a világrend lebontásába más megfontolásból, mint a „globális Dél”, de Trump Amerikája is beszállt, ami azonnal drámai törést okozott a transzatlanti viszonyban. S ha ez a szembenállás tovább mélyül, abból rövid távon mindenképpen Európa kerülhet ki vesztesen. Ha nem változtat az álláspontján, akkor végleg kimaradhat a béketárgyalásokból, amelyek egyebek mellett már messze nem csupán az ukrajnai konfliktus rendezéséről, hanem jó eséllyel az európai biztonsági struktúráról, sőt a világ újrafelosztásáról szólnak majd. Új Jalta formálódik, és amennyiben Brüsszel sokáig visszafelé nézeget, akkor a tárgyalóasztalnál előbb ott lesz Kína, mint Európa.