Amikor a transzformátor többet ér, mint az arany
A balti államok és Lengyelország egymással versengve kezdték bepáncélozni kritikus elektromos központjaikat, miközben igyekeznek tartalékalkatrészeket is felhalmozni.A lépés azonban nemcsak a saját biztonságukat szolgálja, hanem szomszédjukat is nehéz helyzetbe hozza.
Ahogy nem nő készpénz a fán, úgy transzformátort sem termel a természet – pedig mindkettőre nagy az igény. Az embernek vagy az államnak lehet bármilyen vagyona, ha nincs hol elkölteni, a fizetőeszköz maximum dísznek vagy tüzelőnek jó.
A tegnap egyik kevésbé hangsúlyos, de annál fontosabb híre szerint a balti államok és Varsó föld alá telepítik és masszív betonfalakkal védik elektromos elosztóközpontjaikat. Aki már látott egy ilyen alállomást, pontosan tudja, hogy több száz, néha ezer négyzetmétert foglal el, és még nem beszéltünk a telken található drága kapcsolókról, vezetékekről, oszlopokról és transzformátorokról.
A hírek szerint a cél nemcsak a felszíni központok védelme, hanem a csökkenő raktárkészletek feltöltése is. Ezzel félig-meddig elismerik, hogy már sok mindent az ukránoknak adtak, miközben a hiányos európai piacon a saját vásárlóerejüket is befolyásolják.
Egyetlen példa a hiánycikkekből: a transzformátor. Ezek alapvető eszközök az áram gazdaságos továbbításához, és mióta Oroszország szisztematikusan támadja az ukrán energiarendszert, piaci túlkínálatról nem beszélhetünk.
A gyártásukhoz nagy mennyiségű fém és megfelelő ipari háttér szükséges, ami ma már villany nélkül gyakorlatilag lehetetlen. A világpiacon jelenleg jelentős hiány van ipari transzformátorokból, a meglévő darabokért pedig tolonganak a vevők, és a gyártók annyit kérnek értük, amennyit csak akarnak.
A lengyelek és a balti államok most az ukránok rovására próbálnak előnyt kovácsolni, és a transzformátorokon túl a többi kritikus alkatrész is legalább annyira keresett.
