Annyian, mint az oroszok

Rendeletben írta elő Vlagyimir Putyin, hogy 2024 decemberére másfél millió főre kell emelni az orosz hadsereg aktív fegyvereseinek létszámát. Ez 180 ezres – 13,64 százalékos – bővítést jelent. Egyébként ez a harmadik alkalom az orosz–ukrán háború kezdete óta, hogy Vlagyimir Putyin bővíti a fegyveres erők létszámát, de továbbra sem tervez a 2022-ben elrendelt 300 ezreshez hasonló mozgósítást. A rendelet értelmében az orosz hadsereg teljes létszámát – beleértve a nem fegyveres alkalmazottakat is – 2389130 főre kell emelni. Ezen belül a törvény 1,5 millió fő aktív fegyverest ír elő. Legutóbb 2023. december 1-jére vonatkozóan adott ki hasonló rendeletet az elnök, amelyben a hadsereg teljes létszámát még 2209130, az aktív fegyveres erőkét pedig 1,32 millió főben határozták meg. Már ez is jól érzékelhető, 170 ezer fős létszámnövelést jelentett, de háború kirobbanása után ezt megelőzően is volt már egy 137 ezer fős emelés.

Az aktív katonai erő létszámát tekintve a világ legnagyobb hadserege jelenleg a kínai (2035000 fő), őket követi India (1455000), az Egyesült Államok (1328000), majd Észak-Korea (1320000) és Oroszország (szintén 1320000 fő). A másfél milliós létszámmal Oroszország a második helyre lépne elő, feltéve, ha az említett országok közben nem bővítik hadseregüket.

Megfordult tehát a trend, hiszen a jelenleg zajló folyamatokkal ellentétben a Szovjetunió felbomlását követő évtizedek a haderő drasztikus létszámcsökkentésének a jegyében teltek. Az 1990-ben még közel négymilliós hadsereget viszonylag gyorsan 1,5 milliósra kellett leszűkíteni, közben nagyjából ugyanennyi katonát kellett hazatelepíteni Kelet-Európából és a korábbi szovjet területekről. Az 1990-es évek sokáig zűrzavaros viszonyai és a gazdasági nehézségek közepette nem korrigálták a meglévő strukturális aránytalanságokat, és a fegyverzet modernizálása is elmaradt. Az 1990-es években bekövetkezett technikai amortizáció, a személyi állomány alacsony felkészültsége és morális állapota látványosan megmutatkozott a két csecsen háborúban. A Jelcin-korszak katonai reformjai tehát igencsak korlátozott eredményeket hoztak, igaz, a körülményekhez képest ezt sem szabad alábecsülni. A hadsereg kíméletlen áramvonalasítását például a belpolitikai helyzet megbillenése nélkül levezényelték, miközben a nukleáris erők terén sikerült megőrizni a paritást az Egyesült Államokkal.

Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése után a javuló gazdasági helyzetnek köszönhetően ambiciózus tervek születtek a hadsereg megreformálására. Folyamatosan építették le a létszámot, és a professzionalizálás jegyében célul tűzték ki, hogy 2008-ra az állomány 70 százalékban hivatásos legyen. Közben 2008. január 1-től a sorkötelezettség ideje kettőről egy évre csökkent. Később a szovjet korszakból örökölt aránytalanságok kiküszöbölésére helyeződött a hangsúly. A vízfej méreteit jelzi, hogy miközben 52 ezer tiszt szolgált a parancsnokságok különböző szintjein, a ténylegesen harckészültségű állomány nem haladta meg a százezer főt. Az akkori vezérkari főnök egy kijelentése szerint az egységek kevesebb mint húsz százaléka harckész, a többi egységben csupán tisztek szolgálnak legénységi állomány nélkül.

A 2008-as ötnapos orosz–grúz háború ugyan gyors orosz győzelemmel zárult, azonban számos hiányosságra derült fény, és ez megnyitotta az utat a régóta tervezett átfogó reform végrehajtása előtt. A hivatalosan 2008. október 15-én kezdődő átalakítás következtében a hadsereg teljes létszáma 2012-re között egymillióra szűkült, a tiszti létszám pedig 61 százalékkal csökkent. Új, háromszintű parancsnoki struktúrát hoztak létre, a korábbi hat katonai körzetből négy stratégiai parancsnokság jött létre, a korábbi 1890 hadosztályt és ezredet pedig 172 dandárban vonták össze. A szakértők ugyanis már nem számoltak totális háborúval, hanem a korábbiaknál időben gyorsabban, térben pedig kevésbé korlátozottan lejátszódó konfliktusokkal. A professzionalizáció másik fontos eleme az volt, hogy növelni kellett a teljes haderő harckészültségét. Ennek jegyében Anatolij Szergyukov védelmi miniszter a szervezeti reformokon túl igyekezett a hadsereg felszerelésbeli hiányosságait is orvosolni. A 2011-ben elfogadott újabb tízéves újrafegyverzési program azt vizionálta, hogy 2020 végére a haderő 70 százalékban modern eszközökkel lesz felszerelve. Ez sok ütközéssel járt, és sokak szerint a védelmi ipari komplexummal való szembekerülése okozta végül Szergyukov vesztét.

A Szergyukovot a miniszteri székben 2012 novemberétől váltó Szergej Sojgu tevékenységét a részleges visszarendeződés jellemezte. A reformfolyamat bizonyos elemeit visszafogták, a hadsereg vezetése elkényelmesedett, a központosítás miatt pedig nem volt igazán hatékony. Nem sikerült visszaszorítani a korrupciót sem, sőt, inkább elburjánzott. Végül mindezek ellenére az ismét nagyhatalmi ambíciókat megfogalmazó Oroszország modernebb, ütőképesebb haderővé alakította hagyományos fegyveres erőit. A mindig prioritásként kezelt nukleáris ütőképesség fenntartása és fejlesztése, a légierő modernizálása mellett a kezdeti háttérbe szorulás után a szárazföldi erők terén is mélyreható átalakítások zajlottak.

Már a Krím 2014-es annexiója igazolta a Szergyukov-féle reform sikerét, és világossá tette, hogy az orosz haderő egy része jól felkészült és jól felszerelt. A művelet szemléltette a hibrid hadviselés hatékonyságát, míg a kelet-ukrajnai háború megmutatta annak korlátait. Oroszország szíriai beavatkozása is sok tekintetben meglepte a nyugati szakértőket, közben feltárta a precíziós fegyverek terén meglévő hiányosságokat. Moszkva azonban ezen a téren is lépett, és láthatóan tudatosan használta ki a szíriai beavatkozást arra, hogy tesztelje új fegyvereit, és megmutassa őket a világnak.

Az ukrajnai háború ugyanakkor ismét ráirányította a figyelmet a hatalmas fejlődés ellenére is meglévő problémákra, és a 2008-as grúziai háborúhoz hasonlóan újabb lépésekre, a hadsereg megújítására késztette a politikai vezetést. Andrej Belouszov kinevezése, a védelmi minisztérium megtisztítása a korrupt elemektől, a hadsereg vezetésében végrehajtott cserék, a működésében megmutatkozó változások és a hadiipar felfuttatása már a korrekció és az új helyzethez való alkalmazkodás hatékonyságát mutatják. De ide sorolható a NATO-val határos Nyugati Katonai Körzet kettébontása a moszkvai és a szentpétervári katonai körzetekre is. Ugyancsak az átalakítás, az alkalmazkodás része, hogy a tervek szerint megtízszerezik a hadseregnek szánt drónok mennyiségét. Az orosz haderő 2023 végéig 140 ezer pilóta nélküli repülőeszközt kapott, ám a tervek szerint idén a szállítások mennyisége a tízszeresére, 1,4 millió darabra nő. Emellett az eszközök tervezésével, tesztelésével és sorozatgyártásával speciális kutatási és gyártási központok fognak foglalkozni, és 2030-ig Oroszország régióiban 48 ilyen létesítmény épül majd.

Ebbe a sorba illeszkedik az állomány növelése is, amelynek kapcsán több kérdés is felmerül. Mindenekelőtt az, hogy honnan vesz az orosz hatalom ennyi katonát, és hogyan bírja ezt a fejlesztést a költségvetés. De az sem elhanyagolható szempont a jelenlegi helyzetben, hogy milyen céllal bővíti Oroszország a hadseregét.

Moszkva azt állítja, hogy a terv végrehajtásához nem lesz szükség mozgósításra vagy az eddiginél kiterjedtebb sorozásra, mert az orosz emberek között nagyon sokan vannak, akik kifejezetten szeretnének szerződéses katonaként szolgálni, és velük önkéntes alapon fel lehet majd tölteni az új alakulatokat. A vezetés nem véletlenül ódzkodik az újabb mozgósítástól. A Levada Központ friss felmérése szerint annak ellenére, hogy 41 százalék határozottan kiáll a háború folytatása mellett és elutasítja a tárgyalást, az orosz lakosság 46 százaléka tart ennek a bekövetkeztétől, ami 12 százalékkal magasabb arány, mint a 2024-es év elején. Emlékezhetünk arra, hogy 2022 őszén is milyen nehezen nyelte le a társadalom a mozgósítást. De egyelőre nincs is szükség egy ilyen drasztikus lépésre, hiszen a hadsereg utánpótlása a társadalom kedélyeinek a felborzolása nélkül is megoldható.

Nyugati források is elismerik, hogy az orosz hadsereg naponta körülbelül ezer önkéntest képes toborozni. Így nem túlzás az adat, amelyről Dmitrij Medvegyev beszélt, miszerint a 2024-es év első felében mintegy 190 ezer állampolgár kötött szerződést a védelmi minisztériummal. Az Orosz Biztonsági Tanács elnökhelyettese egy évvel ezelőtt azt közölte, hogy 452 ezer főt vettek fel a hadseregbe. Ezt a számot ugyan egyesek túlzónak tartják, azt azonban senki sem nagyon vitatja, hogy a havi 25-30 ezres nagyságrenddel az az orosz hadsereg képes pótolni a veszteségeket, de növelni is a létszámot. S mivel az utánpótlás folyamatos, így az állomány 180 ezres emelése is reálisnak tűnhet ezen az úton. Már csak azért is, mert az államtól kapott 400 ezer rubeles (1 rubel nagyjából 4 forint, azaz 1,6 millió forintos) aláírási pénz mellett még kiegészítésként régiónként ennek többszörösét – Moszkvában 1,9, Szamarában 1,6, Rosztovban 1,2, Tatárföldön 1 millió rubel – kapják. A háborúban eltöltött minden egyes napért 4250, támadásban való részvételért pedig naponta 8000 rubel jár. Így egy moszkvai az első szolgálati évben 5,2 millió rubel (mintegy 21 millió forint) zsoldot kap, ami több mint ötszörösen meghaladja az oroszországi nominális átlagbért.

A mostani, önkéntesekre alapuló rendszer tehát működik, az más kérdés, hogy meddig lehet pénzzel bírni. A nagyobb létszám ugyanis még több költséggel jár. Az élőerő mellett azonban még fegyverekre, lőszerekre is szükség van, és a költségvetésnek 40, a GDP-nek már több mint hat százalékát a védelmi kiadások emésztik fel. S akkor nem beszéltünk arról, hogy a munkaerőpiacról is hiányoznak ezek az emberek. A Kremlnek tehát arra is ügyelnie kell, hogy egyensúlyt tartson a hadsereg új kihívásoknak megfelelő erősítése és a gazdasági, társadalmi stabilitás között. Ne emésszenek fel mindent a védelmi kiadások, legyen pénz a szociális ellátórendszer fenntartására, fejlesztésére és a modernizációra, Oroszország ne jusson a Szovjetunió sorsára.

Tisztában van ezzel a Kreml is, azonban a jelenlegi helyzetben elengedhetetlen a hadsereg megerősítése. De messze nem csupán az ukrajnai háború, hanem a világban zajló átalakulás közepette megnövekedett feszültségek miatt. A cél olyan szint elérése, amely megfelel a világban kialakult helyzetnek, megfelelő katonai hátteret ad Oroszország globális ambícióihoz. A mostani döntés tehát a modern realitásokra reagálva, a harci tapasztalatok alapján, de a hosszú távú célok figyelembevételével született. Oroszországnak ugyanis nemcsak Ukrajnában kell helytállnia, hanem például biztosítani a NATO-val Finnország csatlakozása után északnyugaton megnövekedett határait. Nem arról van tehát szó, hogy megtámadja a NATO-t – ahhoz ez az erő is kevés lenne –, de ez a lépés azt is jelzi, hogy Putyin rövid távon nem számol az ukrajnai konfliktus lezárásával.