India lakossága egy hét alatt gyorsabban nő, mint az Európai Unióé egy év alatt

Az utóbbi néhány évtizedben Európára (és általában is a fehér emberiségre) a világtörténelem színpadáról történő végleges lelép(tet)ését valószínűsítő demográfiai tél köszöntött. Ha a jelenlegi natalitási tendencia folytatódik – márpedig semmi nem utal arra, hogy megváltozna -, akkor hosszú távon a fehér ember puszta létezése is kétségessé válik. Mindez már nem csupán Nostradamus babérjaira ácsingózó önjelölt váteszek hagymázas fantáziálása, vagy spengleriánus krizeológusok áltudományos kitalációja, hanem egy tekintélyes nemzetközi szervezet legutóbbi éves jelentéséből kiolvasható, nagyon is perspektivikus lehetőség. Persze csak azok számára, akik nemcsak a sorok, hanem a számok között is tudnak olvasni.

A Családpolitikai Intézet (Institut de politique familiale) az ENSZ Gazdasági és Társadalmi Tanácsa mellett tanácskozási státust élvező, nem kormányzati szervezet (NGO), amely minden közhatalmi szervtől, politikai párttól vagy vallási intézménytől függetlenül szolgáltat számadatokat. Objektivitása csak még riasztóbbá teszi 2007-es vizsgálati eredményeit.

Az utóbbi negyedszázad folyamán – 1980 és 2007 között – az Európai Unió 27 tagállamának a lakossága 37,6 millió fővel nőtt, és a 8,2 százalékos gyarapodás eredményeként az EU immáron 494,6 millió lakost számlál. Abszolút értékben ez a növekedés jelentősnek tűnhet, világviszonylatban mérve azonban nevetséges, különösen, ha párhuzamba állítjuk a Denis Vignolles francia szakember által nemrég megadott adatokkal (Le Figaro, 2007. szeptember 6.), amelyek szerint a világ népessége 1950-ben két és fél milliárd főből állt, mára majdnem hat és fél milliárdra nőtt, az évszázad közepére pedig meg fogja haladni a kilencmilliárdot.

Márpedig ehhez a demográfiai robbanáshoz csaknem kizárólag a fejlődésben lévő országok fognak hozzájárulni: 2050-re körülbelül 5,2 milliárd ázsiai lesz, szemben a jelenlegi 3,8 milliárddal, a napjainkban 850 milliós Afrika lélekszáma pedig több mint a duplájára (1,8 milliárdra) növekszik. Csupán az arányok érzékeltetésére: India lakossága egy hét alatt gyorsabban nő, mint az Európai Unióé egy év alatt! A világ legszegényebb és legelmaradottabb országai közé tartozó Burkina Faso, Niger, Szomália, Uganda vagy éppen Jemen népessége 2050-ig megnégyszereződik, Európa lakossága viszont csökkenni fog.

Az unió újoncai, a kelet-európai országok számára a népességcsökkenés már megkezdődött. Az utóbbi tíz évben Románia lakosságának csaknem két és fél százalékát, Bulgária pedig majdnem nyolc százalékát veszítette el, és sajnos nem ők az egyedüliek. Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország és Magyarország népessége szintén csökkent, nemcsak a születések számának szabadesése, hanem a közülük egyeseket (például Lengyelországot és Litvániát) különösen sújtó tömeges kivándorlás miatt. De nem jobb az elsődleges bevándorlási célpontnak számító Németország (7,5 millió), Franciaország (3,5 millió), Nagy-Britannia (3 millió), Olaszország (3,7 millió) és Spanyolország (4 millió) helyzete sem, amelyekben egyfajta lakosságcserés gyarmatosítás zajlik, és valójában csak a bevándorlók folyamatos beözönlésének köszönhetik népességük szinten tartását. A zárójelben az erősen kozmetikázott hivatalos adatok szerinti bevándorlók száma látható.

Még a nyolcvanas évek elején írta a nagy francia demográfus, Alfred Sauvy, hogy „a német nép kétségtelenül halott, de még nem tud róla”. Ez a megállapítás ma már egész Európára vonatkoztatható. A Családpolitikai Intézet jelentése bármiféle szégyenlősség nélkül fogalmaz: „Az 1994-2006 közötti időszak növekedésének 80 százaléka a bevándorlásnak tudható be.” A százalékos arányok épületesek ugyan, az abszolút számok azonban még kifejezőbbek. Ha 1994 és 2006 között a huszonöt tagú EU népessége nőtt is 19 millió fővel, ebből 15 milliót a bevándorlók képviseltek. „Ez az arány az utóbbi években tovább növekedett. 2000 és 2006 között 13,2 milliós volt a növekedés, amelynek 83 százalékát (10,9 millió főt) a bevándorlók adták.” Spanyolország például egyenesen katasztrofális helyzetben van: bevándorlása tízszer jelentősebb, mint a természetes szaporulata. A számok kegyetlen realitása szerint az európai népesség folyamatosan és fokozatosan eltűnik, és mivel a természet irtózik az űrtől, helyét egy máshonnan érkező népség fogja betölteni. Emlékezhetünk Bumedien algériai elnök jövendölésére, amely 1974-ben hangzott el az ENSZ Közgyűlése előtt: „Egy napon emberek milliói fogják elhagyni a világ szegény déli részeit, hogy behatoljanak az északi félteke viszonylag elérhető tereibe saját túlélésüket keresve.” Ez harminchárom évvel ezelőtt volt. Ma itt tartunk. Alig egy nemzedék múltán a jóslat beteljesedett. A legrosszabb azonban még hátravan.

„Az iszlám országai tudják, hogy ötven év múlva nagy részük egy kietlen földön fog élni, és ásványkincseik is kimerülnek. Nyilvánvaló érdeklődéssel tekintenek a jól ellátott és zöldellő Európára, hogy oda öntsék népességfölöslegüket. Túl azon, hogy veszedelmes helyzetben vannak, népességük vágtatva növekszik. Európa egy alacsony népsűrűségű régiónak tűnik számukra, magához vonzza tehát a muzulmánokat, akik reményeik szerint egy valódi eldorádóban élhetnek itt” – mondja Pierre-Marie Gallois tábornok, geopolitikai szakíró, a francia elrettentő atomütőerő teoretikusa.

Időközben ugyanis Európa végleg el fogja fogyasztani fehér kenyerét. Lakossága 2025-től globálisan is csökkenni kezd, és egyre inkább színes bőrű bevándorlók fogják benépesíteni. 1980-ban Európában a gyermekek száma 36 millióval haladta meg az időskorúak (65 év fölöttiek) számát, 2004-re ez az arány megfordult, és ekkortól kezdve több az idős ember, mint a 14 éves fiatal. Az utóbbi 25 évben földrészünk több mint 23 millió fiatalt veszített. Jelenleg a 14 éven aluliak az Európai Unió lakosságának csupán 16,2 százalékát alkotják, tehát alig nyolcvanmillióan vannak. Ugyanebben az időszakban a 65 évesnél idősebbek száma 29 százalékkal (vagyis 18 millió fővel) 81,7 millióra növekedett. Az összlakossághoz viszonyítva a legkevesebb fiatal Olaszországban van: minden hetedik lakos (14,2 százalék), és értelemszerűen itt a legmagasabb az időskorúak aránya is: minden ötödik olasz (19,4 százalék) 65 éven felüli. Ennek a kedvezőtlen folyamatnak számos oka van. Földrészünkön a termékenységi mutató rendkívül alacsony, jelentősen elmarad a nemzedékek megújításához szükséges szinttől, amely a népesség átlagában 2,1 gyermek/nő. Legalacsonyabb Görögországban (1,28), Spanyolországban és Olaszországban (1,34), de az újonnan csatlakozott kelet-európai országok egyikében sem éri el az 1,3-as értéket (kivéve Ciprust). Ugyanakkor az Európai Unióban minden 25. másodpercben történik egy abortusz, vagyis naponta 3381 gyermeket ölnek meg a terhességmegszakítás révén. Minden ötödik terhesség abortusszal végződik. 2004-ben egymillió 235 ezer 517 volt az abortuszok száma, amely manapság az első számú halálozási oknak számít Európában, ahol ráadásul az utóbbi negyedszázadban 22,3 százalékkal csökkent a házasságok száma, és minden második házasság válással végződik, azaz félpercenként felbontanak egy házasságot. 1980 és 2005 között 55 százalékkal nőtt a válások száma. És hogy mit tesznek a politikai döntéshozók Európa őshonos lakosságának elfogyása láttán? Semmit. A brüsszeli bizottságnak még családügyi biztosa sincs. Abból a személyenkénti 13 euróból, amelyet az EU szociális politikára szán, kevesebb mint egy euró jut a családnak. Mindez akkor, amikor Európának – rövid távon – 20 millió szakképzett dolgozóra lenne szüksége az egyes ágazatokban és országokban különösen égető munkaerőhiány orvoslására. Franco Frattini, (névleg) az Igazságosság, Szabadság és Biztonság uniós biztosa (ténylegesen a mentális AIDS-t terjesztő bevándorláspárti lobbi samesza) a probléma megoldását a bevándorlás további megkönnyítésében látja, amint azt a nemrég Lisszabonba öszszetrombitált európai minisztertársainak előadott deliráns terve is tanúsítja. Ennek értelmében szakképzett dolgozókat szándékozik Európába csábítani Afrikából (?!) és Ázsiából az amerikai „zöldkártyának” megfelelő és azzal versenyző európai „kék kártya” létrehozásával. Jelenleg ugyanis „a szakképzetlen munkaerő 85 százaléka az Európai Unió felé áramlik, 5 százaléka pedig az Egyesült Államokba, miközben a szakképzettek 55 százaléka az USA-ba tart, és csak öt százalékuk az EU-ba” – magyarázza a kriminális elképzelés hátterét a Financial Times. Ráadásul pedig, hogy még szebb legyen a leányzó fekvése, „a szakképzett dolgozók kétéves, megújítható tartózkodási engedélyt kérhetnének, és ötéves tartózkodás után engedélyeznék számukra, hogy végleg az EU valamelyik tagállamában maradjanak”. Frattini szerint egyébként leginkább Németországnak, Olaszországnak és Magyarországnak van szüksége idegen munkaerőre népességük elöregedésének kompenzálásához.

A brit gazdasági napilap arra is emlékeztet, hogy „az Európai Bizottság tízmillió eurós költséggel információs központot hoz létre Maliban, amelynek lakossága spanyolországi és franciaországi álláslehetőségekre pályázhat az országok közötti megállapodás keretében. Több ilyen központot is terveznek Afrikában” (amely földrész köztudomásúlag a magasan képzett szakemberek valódi viviáriuma ugyebár). Végeredményben a Frattini által képviselt reform 2030-ra a külföldön született európai népesség megduplázódását eredményezné.

Lassanként már az intellektuális establishment némely heterodox képviselőjénél is kezd leesni a tantusz. Közéjük tartozik Niall Ferguson, Oxfordban végzett brit történész, a Harvard Egyetem 43 éves tanára, akit elemző munkásságának minősége és a jelen kérdéseit hosszabb történelmi távlatba helyező képessége miatt a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb személyisége közé sorolt. Múlt évben az amerikai Merill Lynch pénzintézet meghívására „külön kurzust” tartott a bank stratégiai elemzőinek, hogy üzleti konkurenseikkel szemben időelőnyt biztosítson számukra. A nemzetközi pénzvilágban ugyanis a várható jövőre vonatkozó legkisebb megítélési tévedésnek is magas – legtöbbször készpénzben fizetendő – ára lehet, és egykettőre véget vethet akár a legígéretesebb karriernek is.

Ferguson szerint a jelen nemzetközi helyzet mindenesetre nagyon hasonlít 1913-hoz, amikor a pénzpiacok képtelenek voltak előrelátni az alig egy évvel később kirobbant világháborút. A jelen lévő bankárok egyikének azon kérdésére, hogy kell-e tartani egy esetleges háborútól Európában, a brit történész a következő választ adta:

„Nem hiszem, hogy egy európai háború forgatókönyve elképzelhető lenne az EU szétrobbanásának és a nemzetállamok feltámadásának klasszikus értelmében. Európa instabilitása sokkal inkább abból a demográfiai tendenciából következik, amely Európa kvázi-gyarmatosítását jelenti olyan bevándorló populációk által, amelyek kulturálisan nagyon különböznek (az őshonosoktól), egyes esetekben pedig ellenségesek a beilleszkedéssel és a beolvadással szemben. Ha a jövőbe nézünk inkább évtizedekre, mintsem hónapokra előre, mindez sokkal valószínűbb konfliktusforrásnak tűnik számomra. Ez azonban egy belső, polgárháborús konfliktus lenne, különösen a muzulmán bevándorlók és az elöregedő bennszülött népek közötti összecsapás.

Más szóval, ami a mi korszakunkat az összes többi évszázadtól megkülönbözteti a fekete pestis óta, az az, hogy az európai népesség csökken. A múltban az európai őshonos populációk növekedése volt a történelmi változás motorja a modern történelem legnagyobb részében, mert ez a többletnépesség okozta azokat az Európából kiinduló nagy migrációkat, amelyek 1500 után átalakították a világot. Ez csak nemrég állt meg, és csak a nyolcvanas évek közepén zuhant az európai termékenységi szint a népességmegújulási szint alá és kezdett a migráció a népesség-növekedés jelentősebb forrásává válni.

Európa alapvetően megváltozott, többé már nem lesz, mint korábban, egy olyan hely, amelyet főleg keresztény és gyorsan szaporodó európai populációk népesítenek be. Ez radikálisan megváltozik. […] Ez a mór korszak Granadájának idejébe visz bennünket. Ha meg akarják érteni Európa sorsát, messzire kell visszamenni, és el kell olvasni Edward Gibbon fantasztikus próféciáját a Római Birodalom hanyatlása és bukása című munkájában, amikor elképzelte, hogy mi történt volna, ha a mórok nyerik meg a poitiers-i csatát. Talán már mecsetek lennének Oxfordban. Nos hát, manapság mecsetek vannak Oxfordban. Fokozatosan egy ilyen Európa kezd kialakulni, de ez már nem az az Európa, amely konfliktust képes kiváltani nagyhatalmak között.”

Egyenesen megdöbbentő az a fatalizmus (vagy realizmus?), amellyel Niall Ferguson Európa közeli sorsát ecseteli. Ő, a divatos gondolkodó, miközben megosztja legértékesebb intellektuális gyöngyszemeit a pénzvilág virtuózaival, egyáltalán nem gondolja azt, hogy Európa közeli meghódítása a muzulmán országokból származó bevándorlók által csupán bulvárlapokba illő „kacsa”, szenzációhajhász „scoop” lenne. Ellenkezőleg: elkerülhetetlen és „tényszerű” evidenciának tartja ezt, amely már arra sem érdemes, hogy előadásának vezérmotívuma legyen. Szerinte azonban már semmi sem akadályozza meg Európa őshonos népeinek „leselejtezését”: angolosan szólva, ez már egy lejátszott meccs.

Pedig jó ideje előre lehetett látni azokat a folyamatokat, amelyek az európai születési helyzet XXI. századi katasztrofális alakulásához vezettek. Számos demográfus már a nyolcvanas évek elején megkondította a vészharangot, figyelmeztetéseik azonban süket fülekre találtak. Az eredmény: egy elöregedő, gyermekek nélküli, idegenek által elözönlött Európa. Egy európaiak nélküli Európa, amelyet nem a mitológiai bika, hanem – minden valószínűség szerint – a Korán-beli teve fog elrabolni. Ceterum a kommunizmus százmillió ember halálért felelős.

Gazdag István