Kadhafi az utolsó volt a régivágású arab nacionalista diktátorok sorában. Akárcsak a tikríti pásztorcsaládból származó Szaddam Huszein és a szíriai partvidékek fia, Háfiz al-Aszad, Kadhafi is szegény család gyermekeként látta meg a napvilágot. Társaihoz hasonlóan számára is egyedül a katonaság jelentett kitörési lehetőséget.

A három későbbi államfő sikeresen lovagolta meg a 60-as és 70-es évek Közel-Keletén végigsöprő forradalmi hangulatot. Példaképük a karizmatikus egyiptomi katonatiszt, Gemál Abdul Nasszer volt, aki 1952-ben elűzte a britek bábjának tartott Farúk királyt és az ország elnöke lett.

Nasszer tüzes rádióbeszédei az egész arab világot megrészegítették az arab egység gondolatával. A különböző országokban regnáló régi gyarmatosítók által támogatott kereskedői és feudális elit talpa alatt hamar forró lett a talaj.

A puccsok útján hatalomra jutó Huszein, Kadhafi és Aszad egy új, jobb korszak ígéretét hirdették népeik számára. Az álom azonban nem tartott sokáig. Az 1967-es arab–izraeli háborúban elszenvedett vereség halálos sebnek bizonyult az arab nacionalizmus számára. Nasszer elnök három évvel később bekövetkezett halála pedig az arab egység álmát is szertefoszlatta.

Huszein, Kadhafi és Aszad egymással versengve pályáztak a „második Nasszer” titulusra. Volt azonban egy jelentős különbség köztük és ideáljuk között: miközben Nasszer elnök valóban népe fia volt, addig a trónkövetelők kisebbségek gyermekei voltak. Kadhafi egy elarabosodott berber törzsbe született, Aszad a szíriai alavita kisebbségből származott, Huszein pedig szunnita volt a síita többségű Irakban.

Értelmezésükben az arab eszme így gyakorlatilag az általános törzsi és felekezeti identitás eltörlését jelentette a hatalmat megragadó kisebbségi csoportok legitimációja érdekében. Az egyenlőség és testvériség csak propagandaszinten valósult meg. Az emberek hétköznapjaiban azonban továbbra is sarokkő maradt a vallás és származás. Az új vezetők így belső bizalmi körüket szükségszerűen saját népcsoportjukból választották ki.

Kadhafi a kadafa és azzal szövetséges törzseket, Huszein a tikríti szunnitákat, Aszad pedig az alavitákat emelte fel. Az egykori szabadságharcosok így pár évtized alatt demagóg despotákká váltak. Közben a láthatáron új trónkövetelők jelentek meg. A 80-as években az iráni iszlám forradalom és a szovjetek ellen folytatott afganisztáni dzsihád sikerén felbuzdulva különféle iszlamista mozgalmak kezdték átvenni az ellenzéki szekuláris pártok helyét.

A hatalmukat féltő vezetők azonban csirájában fojtottak el bármiféle fenyegető szerveződést. Nasszer önjelölt utódjai közben, ha eszmékben nem is, politikai gyakorlatukban sorstársakra leltek.

Az Izraellel békét kötő Anwar Szadat egyiptomi elnök meggyilkolása után a korábbi elnökhelyettes Hoszni Mubarak ragadta magához a hatalmat. Egyiptom új ura kollégáihoz hasonló háttérrel rendelkezett. Egy alacsony sorú bürokrata fiaként született meg a Nílus deltájánál, ami egyenes utat jelentett a katonai akadémiára, majd az elnöki székbe.

1978-ban Észak-Jemenben Ali Abdullah Száleh került hatalomra. Az aránylag jó sorból, de kisebbségi zajdita szektából származó elnök 1990-ben az egyesült Jemen elnöke lett. Noha a történelem nem adott neki országot, kiválóan illik a sorba Jasszer Arafat is. A későbbi palesztin vezető gázai textilkereskedő apa és jeruzsálemi anya fiaként született meg Egyiptomban. Később a Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetője lett. Noha kvázi-elnöki posztot csak 1996-ban, a Palesztin Nemzeti Hatóság megalakulása utáni években kapott, a Fatah vezetőjeként már harmincéves korától államfőknek kijáró tiszteletnek örvendett.

A harcban edzett vezetők ügyesen gazdálkodtak országuk javaival. Kadhafi és Huszein a 70-es években visszavette az olajkitermelés ellenőrzését a külföldi vállalatoktól, és az abból származó bevételeket felhasználva komoly infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre. Korszerű, ingyenes egészségügyi és oktatási rendszert építettek ki, a születéskor várható átlag élettartam pedig húsz évvel megnőtt.

Aszadnak, Szálehnek és Mubaraknak, nem is beszélve Arafatról, ennél jóval korlátozottabb források álltak rendelkezésükre, így ők politikai intrikákkal garantálták hatalmukat. Aszad Szíria stratégiai fekvését felhasználva lavírozott a környező államok és a nagyhatalmak harcainak viharában, Mubarak pedig izraeli és amerikai támogatással igyekezett bebetonozni pozícióját. A szegény és gazdag államfők gyakorlata egy fontos momentumban azonban hasonló volt: Líbiától kezdve Egyiptomon és Szírián át egészen Irakig titkosszolgálatotokat építettek ki, melyek ellenőrizték és félelemben tartották népeiket.

A despoták hatalma azonban nem tarthatott a végtelenségig. Elsőként Háfiz al-Aszad távozott az élők sorából 2000-ben. Élete sikertörténetnek mondható, hiszen neki sikerült az, amiről kollegái csak álmodtak: saját fiát ültette az elnöki székbe.

A fiatal Bassár al-Aszad gyenge kézzel ugyan, de egy évtizeden át aránylag stabilan vezette országát. Pár évvel később Jasszer Arafat következett. Halála után az űrt Mahmúd Abbász vette át, aki már túl gyenge volt ahhoz, hogy megállítsa a szükségszerűen bekövetkező folyamatokat, melynek hatására a nem létező Palesztina kettészakadt.

Szaddam Huszein uralmának 2003-ban vetett véget az amerikai csapatok bevonulása. Az elnököt öt évvel később elfogták, majd kivégezték Irak új urai. „Egy idegen hatalom elfoglalt egy arab országot és felakasztotta vezetőjét, miközben mi csak nézünk és nevetünk” – kommentálta a kivégzést Moammar al-Kadhafi az arab liga 2008. márciusi ülésén. Mikor a közönség nevetni kezdett, a líbiai vezető intőn folytatta: „A ti időtök is eljön hamarosan. Még a tiétek, Amerika barátaié, pontosabban a miénk, Amerika barátaié is…”

Azóta már senki nem nevet. Kadhafi az utolsó volt a sorban. Az arab tavasz előtte az egyiptomi fáraót, Hoszni Mubarakot söpörte el, Ali Abdullah Száleh pedig egy bombatámadás után összeégett arccal néz szembe az erősen bizonytalan jövővel.

A régi korszak képviselői ugyanazt a hibát követték el, mint az egykor általuk megbuktatott királyok és államfők: eltávolodtak a néptől és túlontúl magától értetődőnek kezdték látni hatalmukat. Nem vették figyelembe, hogy felnőtt egy generáció, amelyik már nem fél tőlük, és amelyiknek már nem értették meg, vagy nem is hallották meg a szavát.

A nagy vezérek kora véget ért, csakúgy, mint a régi típusú arab nacionalizmusoké. Ezzel egy időben újfajta pánarab érzet lengi be a Közel-Keletet. „Al-Saab jurid iszkát az-nizám”, vagyis „a nép a rendszer bukását akarja” – szól az egységes jelszó Tunisztól kezdve Kairón, Tripolin és Ádnenen át egészen Damaszkuszig. A fiatal rendszerváltók sikerei egymást bátorítva láncreakciót indítottak el. Forradalmaik azonban különböznek azoktól a forradalmaktól, amelyek a korábbi vezetőket segítették hatalomra. Míg azokat felülről irányították, addig a mostaniak alulról szerveződtek meg, élükön pedig nem állnak a régiekhez hasonló katonák vagy karizmatikus figurák.

A forradalom első célja, a régi vezetők elűzése megvalósult. A tekintélyelvhez és irányításhoz szokott tömegek most vezérekért kiáltanak. Szervezete és konkrét célja egyelőre csak a félhomályból sorra előlépő iszlamistáknak van. Tunéziában a választások nyomán a Muszlim Testvérek helyi szervezete, a Nahda párt kormányképes erő lett, és könnyen lehet, hogy hasonló forgatókönyv zajlik majd le Egyiptomban is. Ha így lesz, az arab világra a pániszlamizmus korszaka köszönt be. Allah kezébe veszi a kormánypálcát.

Sayfo Omar