Arab tavasz 2.0
Bár a híradások hallgatnak róla, az arab tavasz folytatódik. Miközben Egyiptom, Líbia, Szíria és Jemen máig nem tudta kiheverni a 2011-ben kezdődő káoszspirál hatásait, tavaly olyan országokban is milliók vonultak utcára, amelyeket eddig megkíméltek a tömegtüntetések. Szudánban és Algériában évtizedek óta regnáló elnökök buktak meg, Irakban és Libanonban most is milliók követelik a teljes politikai elit távozását, és tüntetések voltak Marokkóban és Jordániában is. Míg a világ nyolc évvel ezelőtt ünnepelte az utcára vonuló arab tömegeket, most szemérmesen félrenéz. Nem jól teszi.
Amikor 2010 decemberében Mohammed Búazízi felgyújtotta magát, az arab világban százmilliók érezték át a depressziót és kilátástalanságot, ami a tunéziai utcai árus tettéhez vezetett. Az évtizedek óta regnáló diktatórikus rezsimek megfáradtak, a 80-as és 90-es évek népességrobbanása, valamint a 2000-es évek elhibázott gazdaságpolitikája miatt széles társadalmi rétegek szakadtak le, a korrupció intézményesült, a fiatalok pedig jövőkép nélkül, okostelefonjuk bűvöletében tengették napjaikat.
Bár a bajokról mindenki tudott, az „arab tavasz” néven elhíresült felkeléssorozat mégis váratlanul érte a világot. A Nyugat kezdetben optimistán tekintett a Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában, Bahreinben, Szíriában és Jemenben utcára vonuló tömegekre, bennük a demokrácia harcosait vélve felfedezni. A realisták már akkor a korábbi diktatúrák újratermelődését, a pesszimisták pedig az iszlamisták felemelkedését és az addig szekuláris államok teokráciává alakulását jósolták.
A valóság a legpesszimistább jóslatokat is felülmúlta. Szíriában véres polgárháború kezdődött, amelyben félmillióan életüket vesztették, hatmillióan országon belül, ötmillióan pedig külföldön váltak földönfutóvá. Líbia több részre szakadt és káoszba süllyedt, a jemeni lázadás Irán és Szaúd-Arábia proxyháborújává alakult, Egyiptomban pedig egy rövid demokratikus próbálkozás után a korábbinál is keményebb diktatúra lépett életbe, ahol akár egy Twitter- vagy Facebook-posztért is börtönbe vethetik az embert. Az Iszlám Állam képében minden idők legkegyetlenebb terrorszervezete kelt életre, az Európa felé áramló migráns- és menekültáradat pedig alapjaiban forgatta fel az öreg kontinens politikai struktúráit.
Nem meglepő tehát, hogy Európa tanult régi hibájából, és ezúttal nemhogy nem támogatja a tüntetőket, de egyenesen tudomást sem akar venni a szomszédban zajló eseményekről. Szerencse, hogy maguk a tüntetők és a mindenkori arab politikában megkerülhetetlen tényezőt jelentő hadsereg is tanult a 2011-es hibákból, így a folyamatok – helyi mércével – békésnek mondhatók.
A sorozat 2018 decemberében, a szudáni fővárosban kezdődött, amikor százezrek vonultak utcára gazdasági reformokat követelve, majd a népharag a harminc éve regnáló Omar al-Basír elleni tiltakozásba fordult át. Áprilisban a hadsereg lemondatta az elnököt, átvette a hatalmat, majd a szabad választásokat követelő tömegek ellen fordult. A júniusi összecsapások során száz tüntető halt meg, mígnem az ellenzék és a hadsereg hároméves átmeneti időszakban állapodtak meg.
Februárban Algériában vonultak utcára az emberek, miután a 83 éves, agyvérzésben megbénult Abdelazíz Buteflika bejelentette, hogy ötödjére is indul az elnökválasztáson. Áprilisra a népharag olyan mértékűre duzzadt, hogy az ország valódi irányítói, a hadsereg és a különféle üzleti körök elengedték az elnök kezét, majd decemberre elnökválasztást írtak ki.
Irakban már az elmúlt években is rendszeresek voltak a tüntetések a növekvő árak, a romló infrastruktúra, a korrupció és a munkanélküliség miatt. Miután ígéretével szemben a tavaly hatalomra lépő új kormány sem mutatott fel eredményeket, októberben minden eddiginél többen vonultak az utcákra. A legnagyobb megmozdulások ráadásul ezúttal nem a Szaddám Huszein bukása óta periférián lévő szunnita városokban, hanem a többségben síiták által lakott területeken, Bagdadban és Bászrában zajlottak. Az eseményeknek még nincs vége. Az elmúlt hetekben a kormányt támogató iráni milíciák több mint százötven tüntetőt lőttek le.
Eközben az ötmilliós Libanonban egymillió ember kezdett tüntetésbe. A szemétválsággal, gazdasági recesszióval, munkanélküliséggel, egekbe szökő bérleti árakkal és milliós menekülthullámmal küzdő országban az utolsó csepp a Whatsapp mobilalkalmazáson folytatott telefonhívások megadóztatása volt. Általános felháborodás övezte azt is, hogy a milliárdos miniszterelnök, Szaad al-Haríri magánvagyonából tizenhatmillió dollárt ajándékozott el egy dél-afrikai modellnek. A vallásilag megosztott országban a tüntetések ezúttal egyesítették az embereket, akik immár nem egyes politikusok, hanem a teljes, az 1990-es polgárháború után hadurakból politikusokká és üzletemberekké váló elit távozását követelik.
A fenti demonstrációk mellett más arab országokban is tüntettek a korábban politikailag passzív tömegek. A katonai diktatúra ellenére Egyiptomban több alkalommal vonultak az emberek utcára a korrupció miatt, a szíriai Dajr az-Zaurban a tüntetők az iráni milíciák kivonulását és a falvaikba való szabad visszatért követelték. Emellett Jordániában és Marokkóban is voltak tüntetések, amelyeket a hatalom háttéralkukkal ideiglenesen elcsitított.
Noha a megmozdulásoknak mindenhol helyi okai vannak, jól tükrözik az arab világ általános válságát. Az olajtermelő országokat leszámítva a gazdasági növekedés mindenhol elenyésző, a munkaerőpiac strukturális válságban van, az állam pedig, amely eddig a közszféra egészségtelen felduzzasztásával és az alapvető élelmiszerek támogatásával vásárolta meg az emberek nyugalmát, immár egyre kevesebbeknek tud megélhetést biztosítani.
Az ENSZ friss adatai szerint az arab országok lakosságának 67 százaléka a szegény vagy a lesüllyedő kategóriába sorolható. A középosztály már csak a lakosság harmadát teszi ki, miközben a társadalmi egyenlőtlenségek nagyobbak, mint bárhol a világon. Az elit és a leszakadó tömegek közti ellentét mindenhol nő. Az Arab Barometer 2016-os, Algériában, Egyiptomban, Jordániában, Libanonban Marokkóban, Tunéziában és a palesztin területeken lefolytatott felmérése szerint az emberek 60 százaléka alig vagy már egyáltalán nem bízik a kormányában. 2011-ben ez az arány még „csak” 47 százalék volt.
A Princetoni Egyetem kutatóinak 2019 júniusában közzétett felmérése szerint az arab országok lakosságának átlagosan a harmada gondolkodik a kivándorláson. Szudánban ez az emberek felét, Jordániában és Marokkóban negyven százalékát jelenti. Hasonló felmérési eredményeket publikált az idén a BBC is, amely szerint a 18 és 29 év közöttiek fele hagyná el hazáját. A kivándorolni szándékozók derékhadát a lesüllyedő középosztályhoz tartozó fiatal férfiak adják, akik a merev otthoni politikai és intézményes struktúrák miatt nem jutnak lehetőséghez.
A válság mélyebb, mint eddig bármikor. Míg a 2011-es „arab tavasz” során az emberek egy-egy kiöregedett vagy tényleges befolyását elveszítő diktátorral fordultak szembe, a mostani tüntetések már maga az elit ellen zajlanak. A bökkenő viszont az, hogy Libanon, Irak, Algéria, Szudán és a többi ország gazdasági és társadalmi problémái olyan mélyek, hogy azokra egész egyszerűen nem létezik hatékony válasz. Az arab politikai kultúrában a mindenkori rezsimek hatalmukat a fegyveres erők megnyerésével, a kulcsfontosságú társadalmi csoportok lekenyerezésével és klientúraépítéssel garantálták. A hagyományos módszer azonban a mostani körülmények között egyszerűen nem működik. Egyelőre pedig még az sem látszik tisztán, hogy melyek azok a szerveződések, amelyek a népi megmozdulások élére állva tényleges alternatívát kínálhatnának a regnáló hatalmakkal szemben.
A rezsimek üzenete mindenhol ugyanaz: vagy mi, vagy összeomlik az állam és az lesz, mint Szíriában, Líbiában vagy Jemenben. És az a szomorú, hogy ebben van is némi igazság. Kivételt egyedül Tunézia képez, ahol az idén rendben lezajlott a demokratikus elnökválasztás, aminek során Kaisz Szajed jogászprofesszor lett az ország új elnöke. Ez az egy fecske azonban valószínűleg ezúttal sem csinál nyarat. Európa nem tehet mást, mint hogy felkészül rá: déli szomszédságában immár a válság jelenti az új és veszélyes létformát.
