Míg a tornyokat érő támadásoknál sok arab vezető élesen bírálta az Egyesült Államok világhódító politikáját, egyértelműen azt téve felelőssé a történtekért, a madridi terrorakció igen nagy együttérzést váltott ki az arab világban. A spanyolországi merényletet még az arab képernyőkön megjelenő radikális muszlim sejkek is elítélték, mondván, az iszlám területeken kívül eső támadások nem nevezhetők „dzsihádnak”(az iszlám védelme), így az nem legitim az iszlám szempontjából. Hangoztatták továbbá a Korán-idézetet, mi szerint „Aki egy ártatlan embert megöl, az az egész emberiséget öli meg”, illetve a tényt, hogy dzsihádot csak olyan általános vallási vezetőnek van joga kinyilvánítani, amilyenek az egykori kalifák voltak. Ilyen azonban napjainkban nem létezik. A palesztinok, izraeliek elleni harca viszont iszlám szempontból nézve is teljes mértékben legitim, mivel saját földjeiken küzdenek elrabolt jussukért.

A hidegháború alatt sok arab ország éppen az amerikaiak miatt érezhette meg saját bőrén a terrorizmus veszélyét. A zömében szovjetbarát, Izrael-ellenes kormányoknak ártandó, az amerikaiak ugyanis aktívan támogatták a Közel-Keleten tenyésző szélsőséges vallási csoportosulásokat, melyek a sors furcsa fintoraként mára egykori mestereik ellen fordultak. Ez történt Egyiptomban a 70-es évek elején, amikor az amerikai fegyverekkel garázdálkodó Mohamedán Testvériség több robbantásos merénylettel rázta meg Kairó nyugalmát, megrendítve az Izrael elleni támadással fenyegetőző Szadat elnök hatalmát. Komoly konfliktusokat idéztek elő ugyanennek a szervezetnek a katonái Szíriában is, ahol az ellenük fellépő, szintén Izrael-ellenes Hafez al-Aszad elnök seregei és a testvériség katonáinak összecsapásában szinte teljesen elpusztult Hama városa.

Szemben az Amerika iránti ellenszenvvel, a „Bölcs Európa” megítélése igen jó a Közel-Keleten. Az arab országok egyik legfőbb célja, hogy már csak geopolitikai okokból is jó kapcsolatot ápoljanak az európai államokkal, melyektől kétségtelenül több jóra számíthatnak, mint az izraeli érdekeket kiszolgáló Egyesült Államoktól. Több arab ország, így Szíria és Libanon, nyíltan kacsingat az európai uniós társult tagság felé, ettől remélve dinamikus gazdasági fejlődést.

A nemzetközi arab érdekképviselet napjainkban igen gyöngécske és csak a régió ügyeire terjed ki, úgy, mint a palesztin és az iraki konfliktus. Tanulva az „Európában permanensen növekvő antiszemitizmus” és az „újabb holokauszt” rémképével dobálózó izraeli kollégák hibájából, melynek hatására a műveltebb európaiak már csak legyintenek, ha a „napjainkban is dúló zsidóellenesség” kerül szóba, az arab politikusok és közszereplők, igyekeznek egyedi esetekké bagatellizálni az Európában élő arabokat ért sérelmeket.

Az európai országok belpolitikai ügyeibe igyekeznek nem beavatkozni, még akkor sem, ha a világ nyugati felébe szakadt arabokat vagy muzulmánokat érik sérelmek. Jellemző példa, hogy a Franciaországban folyó, fejkendőbotrányról szóló tudósításokban az arab televíziók riporterei és műsorvezetői arcuk egyetlen rezzenésével sem adnak jelet arról, hogy szimpatizálnának a hidzsáb iskolai hordásától törvényben eltiltott fiatal lányokkal, sőt még az egyik háttérműsorba meghívott al-Azhar mecset sejkje, aki az egyik legbefolyásosabb vallási vezető, még ő is türelemre intette az érintetteket, mondván, a vendégnek ildomos alkalmazkodnia a házigazda szokásaihoz és nem fordítva.

Az arabok – Izraelt leszámítva – minden nemzetállamhoz pozitív képeket társítanak, szemben az amerikai masszával. Ki lehet jelenteni, hogy valamilyen okból kifolyólag Európának minden országa megbecsülésnek örvend a Közel-Keleten. A németeket a világhíres precizitásuk miatt kedvelik, és jellemzően az egész arab világban a Mercedes a legnépszerűbb gépkocsi. Az idősebb korosztály körében tovább növeli a németek népszerűségét, hogy azok a második világháborúban az arab világ gyarmatosítói ellen harcoltak, és ideológiájukból adódóan, elutasították az Európán kívüli terjeszkedést.

Éles a kontraszt viszont az otthon maradt, illetve a Nyugatra emigrált arabok egy része között, melyek nem találva meg számításaikat új hazájukban, annak társadalmát okolják saját kudarcaikért, és egy elkövetkezendő iszlám forradalom illúziójában lelnek szellemi kábítószerre. Otthoni testvéreiknek azonban Párizsról sokkal inkább az Eiffel-torony, mint a francia fővárosban egyre sokasodó minaretek képe jut eszébe. Felmérések szerint, Európa lecsúszott – zömében maghrebi származású – gettólakói körében a radikalizmusáról híres al-Kaida arányaiban nagyobb népszerűségnek örvend, mint az arab országok lakói körében. Viszont még az Oszama bin Laden üzeneteiben megjelenő, arab világot fenyegető „cionista-kereszteshadjárat” – sok európai értelmezéssel ellentétben – sem a muszlim-keresztény civilizációs háborút jelenti, hanem utalás az Egyesült Államokban kormányon lévő neokonzervatívok álkeresztény szektájának hiedelmére, mely szerint a Messiás eljövetele kizárólag Isten választott népének világuralma kiteljesedése után következhet be.

Többen úgy vélik, hogy az Izraellel való szembeszállásnak egyedüli módszere, ha ellenségeik taktikáját átvéve aktívan kiveszik részüket a nemzetközi politikában befolyásos országok társadalmi és kulturális életében, vagy ennél továbblépve, arab–iszlám lobbit hoznak létre, mely síkraszáll például a palesztin érdekekért. Sokan ennek eléréséhez a vallás Európára való kiterjesztésében látják a megoldást. Mások egyszerűen az európai polgárok felvilágosításáért szállnak síkra. Ellenségeikkel ellentétben, az arabok és palesztinok propagandája ez idáig nem ért el a fejlett világba. Az amerikai gépezet az arab agyak átmosására viszont már 2001. szeptember 11-ét követően beindult, amikor az éteren elindították a ma is működő Radio Sawa-t, mely a közel-keleti fiatalokat próbálja megnyerni, a nyugati popzene és az arab slágerek egyvelegének sugárzásával. Ezt követte az alig pár hónapja útjára indított, amerikai irányítás alatt működő, Közel-Keleten fogható műholdas csatorna, az al-Hurra, amelyről már csak múlt időben érdemes beszélni, nulla környékén mozgó népszerűsége miatt.

A hazafias arab propaganda ugyanakkor átszövi az emberek mindennapjait. Szíriában például minden oszlopon díszeleg egy szír vagy egy a szimpátiát kifejező palesztin zászló, és az arab televíziókban mára szinte külön műfajt alkotnak a palesztin tragédiát bemutató videoklipek. Gyakorta tűnnek fel az arab képernyőkön, mély érzelmet keltő dallamokkal társítva, az izraeliek által lerombolt házak fotói, illetve a földön fekvő Muhammad Said Durra, hétéves palesztin gyermek megrendítő képe, ahogyan egy kegyetlen zsidó katona közelről ereszt golyót a fejébe. A 30-as évek Magyarországának iskoláiban gyakorta énekelt Trianonra emlékező dalokhoz hasonlóan az arab világban is hagyománya van az izraeli háborús bűnök és kegyetlenkedések áldozatainak emlékére írt daloknak, melyek mélyen beleivódtak az emberek lelkébe. A modern technikát kihasználva mára már számítógépes játékok is megjelentek, melyekben a kődobáló palesztin gyerekek, vagy akár a Hezbollah kommandós szerepébe is beleélheti magát a játékos.

Az arab vezetők a hozzánk is beszivárgó, agymosó propagandát viszont kívül tartják határaikon és erősen ragaszkodnak saját kultúrájukhoz és legfőképpen vallási szokásaikhoz, melyeket megmaradásuk zálogaként értékelnek.

Az ellenséges híresztelésekkel ellentétben, az arab világ nem zárkózik el a fejlődés elől, hanem igyekeznek átvenni a Nyugat modern vívmányait, melyeket a japánokhoz hasonlóan, helyi jellegekkel párosítanak. Az olajbevételekből meggazdagodott Öböl-országokban és Libanonban igen magas szintű számítógép programozók tevékenykednek, és a televíziózásban is az európai modelleket veszik át, arab ízekkel fűszerezve azt. Technikai fejletlenség kizárólag az egykori szovjetbarát országokra jellemző, melyekben a korábbi szocialista jellegű diktatúrák még ma is éreztetik hatásukat.

A nyugati divathullámok, némi késéssel ugyan, de elérnek az arab világba is. Hosszan azonban nem képesek gyökeret verni. Bár a nyugati zenei irányzatok nem esnek cenzúra alá, így arab fiatalok is hozzájutnak az európai és amerikai slágerekhez, azok nem tudnak vetekedni a helyi arab slágereket játszó „sztárok” népszerűségével.

A társadalom szellemi önvédelme igen fejlett. Jellemző, hogy a Bahreinben indított Big Brother arab verziójára több tízezres tüntetéssel reagáltak a szultanátus lakói, akik közül, meglepő módon, leginkább a célcsoportként megcélzott fiatalok tiltakoztak legerőteljesebben. Pedig az arab valóságshow igen finomított verziója volt európai „fajtársainak”. Szó sem volt paplan alatt gyanúsan mozgó párokról vagy ócsított erotikáról. A nép haragjának kivívásához azonban az is elegendőnek bizonyult, hogy a szereplő hat fiatal férfi és hölgy közös nappalin, konyhán és kerten osztozott, bár hálószobájuk szigorúan el volt különítve. A forrongó hangulat miatt a készítők jobbnak látták felfüggeszteni a műsort, mielőtt a feldühödött tömeg földbe dózerolta volna a palaházat a jakuzzival és a lakókkal együtt.

Az arab médiumok ugyanakkor igen nyitottak az európai termékekre. Még hazánk is képviselteti magát. E sorok írójának élete egyik legemlékezetesebb kulturális sokkja az volt, amikor a damaszkuszi bazárt járva ismerős dallam ütötte meg fülét, majd a hang forrását kutatva észrevett egy kis rézműhelyt, ahol egy hét év körüli fiúcska a magyar Mézga családot nézte a helyi televíziós csatornán. A fiúhoz csatlakozva, azonban feltűnt valami igen különös: a rajzfilm fordítói figyelembe véve az arab társadalmi hagyományokat, a nyámnyila Mézga Gézából tekintélyes családfőt faragtak, aki bár nem túl okos, mindenképpen tiszteletnek örvend a családjában.

A magyar rajzfilmhez hasonlóan, a Nyugattól átvett kulturális termékeket minden esetben iszlám-kompatibilissé varázsolják az arab szerkesztők kezei. A jellegükből adódóan átültethetetlen műsorokat át sem veszik, így a hazánkban és Európában nagyon is elevenen ható, a médiumokból áradó gyökértelenítési törekvések az arab világban nem találtak táptalajra. Az arab vallási és világi vezetők felismerték azt, ami nyugati kollégáiknak nem jutott el a tudatukig, mi szerint az egy szűk érdekcsoport által irányított agymosás hosszú távon többet árt a társadalomnak, mint egy alapos szőnyegbombázás. Ezt ott még az arab sikátorok egyszerű embere is megértette.