„Ha az atlantizmus fegyveres karja a NATO, akkor gazdasági karját az IMF képezi, amelyet az USA és nyugati vazallusai mozgatnak azzal a céllal, hogy a fejlődő országokat a Nyugat függőségében tartsák, főleg az alábbi módszerekkel: az államok és népek eladósítása, gazdaságaik és állami monopóliumaik privatizálása a nemzetközi multik javára, belső piacaik megnyitása a szabad kereskedelem és a globális konkurencia előtt. Az atlantizmus szánt szándékkal tömeges gazdasági bűncselekményeket követ el egy belterjes globalista kaszt hasznára, ezzel bizonyítva csatlakozását a vezető világhatalom által prédikált ultraliberalizmus elveihez, amelyek az emberi értékeket alárendelik a piaci fundamentalizmusnak” – írja Gazdag István a Demokrata április 10-i számában (Korunk totalitarizmusa: az atlantizmus, II. rész.)

A kórisme pontos. A vázolt folyamatok gyökere nagyjából az 1941. augusztus 14-én Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök által az angol Prince of Wales hadihajó fedélzetén (a hely szelleme ugyebár…) aláírt Atlanti Charta, amiben a két – felelősségre sajnálatosan sosem vont – háborús bűnös a nemzetiszocializmus legyőzésére irányuló szándék kinyilvánítása mellett máig ható, globális léptékű gazdasági akaratot is rögzített.

A kiáltvány negyedik pontjában foglaltak szerint például minden államnak egyenlő feltételekkel kell hozzájutni a világ nyersanyagaihoz, ami manapság – miként azt a távoli földrészeken sorozatban agressziókat elkövető Egyesült Államok magatartása bizonyítja – minden jel szerint azt jelenti, hogy akár erővel is megszerezhető az esetlegesen hiányzó természeti kincs.

Az Atlanti Charta ötödik tétele egyenesen meghirdette a globalizációt, amennyiben a szerződő felek (a britek és az amerikaiak) „…azt óhajtják, hogy gazdasági téren megvalósuljon valamennyi nemzet legteljesebb együttműködése abból a célból, hogy mindannyiuk számára megteremthessék a jobb munkakörülményeket, a gazdasági haladást, a szociális biztonságot.” Ennek érdekében korlátlanná kell tenni mindenki számára a hajózást a világ tengerein és óceánjain.

A nyolcadik pontban pedig ott bújik az erkölcstelen, cinikus, kettős mércés világsmasszerkedés elvi alapja: „A világ nemzeteinek mind gyakorlati, mind eszmei megfontolásból le kell mondaniuk az erő alkalmazásáról. Minthogy a jövőben nem tartható fenn a béke, ha a határaikon kívül agresszióval vagy annak lehetőségével fenyegetőző országok folytatják a szárazföldi, tengeri és légi fegyverkezést, úgy vélik, hogy addig is, amíg átfogóbb és állandóbb általános biztonsági rendszer nem jön létre, ezeket az országokat feltétlenül le kell fegyverezni.” És persze a „magas szerződő felek” döntik el, hogy kiket kell lefegyverezni.

Transzatlanti bilincs

E szellemiség uralja az úgynevezett nyugati civilizációt immár több mint hetven éve. Így válik érthetővé a véres háborúkban született és kiterebélyesedett Egyesült Államok folyamatos kardcsörtetése, közreműködése a világ legkülönbözőbb országaiban puccsokban és felforgató eseményekben, hazugságra – éspedig időnként gyorsan lelepleződő hazugságra – alapuló hadjáratai más földrészeken.

Európa nagy tragédiája, hogy az egykori vasfüggönytől nyugatra fekvő államai katonailag kiszolgáltatták magukat ennek a szellemiségnek. A NATO-ba (North Atlantic Treaty Organisation, Észak-Atlanti Szerződés Szervezete) besorolt Óvilág (és sajnos a bolsevik függőségből atlantista-cionista függőségbe átkerült Közép-Európa nagyobb hányada is) kimondva-kimondatlanul aláveti magát a katonai tömböt döntően befolyásoló Egyesült Államoknak, ezért állhat fenn még ma is az a képtelen helyzet, hogy Európa nyugati fele gyanakodva méregeti önnön keleti felét, vagyis Oroszországot – ahelyett, hogy a földrajzi, történelmi, politikai és kulturális hagyományok, értékek és érdekek törvényszerű és kényszerítő erejéhez igazodva az eurázsiai együttműködés elmélyítésén munkálkodna.

Pedig a 2008-ban kitört és azóta is süvítő nyugati pénzügyi válság épp e végzetes összefűzöttség miatt dúlta fel ilyen mértékben Európát. A komoly erőfeszítéssel létrehozott euró mögött ugyanis nincs és nem volt sosem valóságos fedezet, hiszen azt csakis legalább megközelítőleg azonos teljesítőképességű gazdaságok teremthették volna meg – márpedig az euróövezet tagállamai kulturális hagyományaik tekintetében esetenként jelentősen eltérnek egymástól, ami más és más munkakultúrát is jelent, nem beszélve a természeti erőforrások különbözőségéről. Az eurót tehát életidegen doktrínára építették, és mivel minden rezdülése az aranyfedezetét vesztett és így globális hazárdjátékká vált amerikai dollárhoz köti, az Európai Unió minden tagországának gazdasága komoly, jelentős társadalmi megrázkódtatásokkal is fenyegető veszélybe került.

Kétséges egység

Az atlantista doktrína fenntartói és haszonélvezői a fentiek ellenére egy eszelős megszállottságával menetelnek végzetük felé. Az Egyesült Államokban kétségbeesetten igyekeznek menekülőutakat keresni Európa felé, ami persze érthető; annál rémisztőbb azonban, hogy az Ó- és az Újvilág kereskedelmének és piacának korlátlan összekapcsolásának földrészünkön is akadnak elszánt hívei.

Ez egyébként nem új keletű gondolat, Angela Merkel német kancellár már 2007-ben előhozakodott vele, de akkor az Óperencián túl még nem voltak igazán fogékonyak az ötletre.

Hogy az atlantizmus európai ágensei tisztában vannak ügyködésük rendkívül veszedelmes és kártékony voltával, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az erről folyó tárgyalások lényegében az európai közvélemény kizárásával folynak. Lám, a világléptékű demokráciaexport nagymesterei a sorskérdéseket nem tartják szükségesnek az európaiak orrára kötni… Egyes információk szerint mindenesetre olyannyira előrehaladottak a február 13. óta zajló tárgyalások, hogy akár jövőre létrejöhet egy olyan megállapodás, mely Európát minden eddiginél szorosabban láncolja az Egyesült Államokhoz.

A kiszivárgott hírek szerint az önálló államként az emberek feje fölött tárgyaló európai uniós és az Egyesült Államok által kialakítandó közös gazdasági tér a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Övezet (Transatlantic Free Trade Area, TAFTA) nevet kapja, és gründolói reményei szerint legalább ötven százalékkal növeli majd a két fél közti kereskedelmet.

E derűlátás azonban erősen eltúlzott. Egy szabadkereskedelmi övezet létrehozásához ugyanis számos olyan ügyben kellene közös nevezőre jutni, melyekben időnként még az Európai Unión belül sincs egység. Jól példázza ezt a génmanipulált növények és az azokból készült termékek megítélésében fennálló kibékíthetetlen ellentét az Egyesült Államok és számos EU-tagállam, köztük hazánk között.

És ezen kívül is akad számos érzékeny probléma, legújabban az azóta üldözötté vált Edward Snowden informatikai szakember által kirobbantott megfigyelési botrány kavart igen komoly vihart, kiderült ugyanis, hogy az amerikai Nemzeti Biztonsági Ügynökség (National Security Agency, NSA) a Prizma (Prism) fedőnevű nagyszabású adatgyűjtő akció keretében 2007 óta folyamatosan figyeli és lehallgatja a világ nagy távközlési szolgáltatóinak rendszerében folytatott levelezéseket és beszélgetéseket, így többek között az EU-tagországok polgárainak és vezetőinek magánszférája is a tengeren túli paranoia célkeresztjében van.

Valószínűleg nem tévedünk tehát nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a transzatlanti gazdasági övezet igen mesze áll a megvalósulástól.

Erősödő ellenpólus

A kétséges kimenetelű TAFTA-gründolás nem titkolt célja az úgynevezett BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika angol neveinek kezdőbetűiből alkotott rövidítés) szédítő iramú izmosodásának és szövetségi politika felé mutató közeledésének ellensúlyozása. A transzatlanti világ ellenpólusának is tekinthető együttműködés azonban több tekintetben is lépéselőnyben van.

Érdemes végiggondolni néhány figyelemre méltó adatot. A Földön ma hétmilliárd ember él, a legnépesebb ország Kína a maga 1,4 milliárd lakosával. Indiában 1,2 milliárdan, Brazíliában 192,3 millióan, Oroszországban 143,1 millióan, Dél-Afrikában 50,5 millióan élnek, vagyis a BRICS-államok lakossága összesen közel 3 milliárd ember, a Föld népességének mintegy 43 százaléka. Ezzel szemben az Egyesült Államok 314,2 millió lakosa és az Európai Unió tagállamainak összesen 493 millió lakosa a világ népességének mindössze 18 százalékát teszi ki.

Az sem mellékes, hogy a BRICS-országok összességében nő a népesség, míg a nyugati világban vészesen csökken. Az Egyesült Államok területe 9,8 millió négyzetkilométer, az Európai Unió összes tagállamáé együtt 4,3 millió négyzetkilométer; ez mindösszesen 13,1 millió négyzetkilométer, ami a világ országainak teljes területéhez (125,37 millió négyzetkilométer) viszonyítva 10,44 százalék.

Ezzel szemben Kína területe 9,65 millió, Indiáé 3,28 millió, Oroszországé 17 millió, Brazíliáé 8,5 millió, Dél-Afrikáé 1,21 millió négyzetkilométer, a BRICS-országoké együtt 39,64 millió négyzetkilométer, ami a világ összes országának 31,61 százalékát teszi ki területi szempontból, ami a rendelkezésre álló erőforrásokat figyelembe véve nem jelentéktelen tényező.

Az Európai Unió és az Egyesült Államok a bruttó hazai termék tekintetében jobban áll BRICS-versenytársainál, a világ éves átlagos GDP-jéből az EU 17,6 ezer milliárd dollárt termel meg, az USA pedig 15 ezer milliárd körül teljesít, ez együtt közel 33 milliárd dollár, ami a világ évente átlagosan nem egészen 70 ezer milliárd dollárnyi GDP-jének mintegy 47 százaléka.

Ezzel szemben Kína évente átlagosan 7,3 ezer milliárd dollárt tesz le az asztalra, Brazília 2,5 ezer milliárdot, Oroszország 1,85 ezer milliárdot, India 1,82 ezer milliárdot, Dél-Afrika 408,69 milliárd dollárt, ez együtt nem egészen 14 ezer milliárd dollár, a világ GDP-jének körülbelül 20 százaléka. Ám az USA és az EU gazdasága csökkenő népesség mellett szűkül, miközben a BRICS-országok gazdasága bővül, népességük nő (igaz, a kínai, az orosz és az indiai korfa nem a legkedvezőbb, rohamosan nő az idősek aránya), ráadásul egy világbanki elemzés szerint Kína 2020-re a világelsővé válik.

A BRICS-államokat szemlátomást nem viseli meg a válság: 2011-es adatok szerint Kínában több mint 9 százalékos gazdasági növekedés volt, de az ötök között azon esztendőben legszerényebb mutatót produkáló Brazília növekedése is meghaladta a 2 százalékot.

Ingó dollár

Az igazi fordulat azonban a közös fejlesztési bank létrehozása lehet, amiről a dél-afrikai Durbanben március végén megtartott csúcstalálkozójukon állapodtak meg a BRICS-országok vezetői. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy véget ér a Világbank, illetve a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Found, IMF) globális egyeduralmára épülő, a belekényszerítettekre monetáris diktátumokat erőltető dolláralapú világrend.

Az 50 milliárd dolláros tőkével elindítani tervezett pénzintézet felállításának részleteiről jövőre kezdődnek a tárgyalások, és emellett saját, közös hitelminősítő intézetet is létrehoznak. Mindennek jelentősége akkor érthető meg igazán, ha tudjuk, hogy 2009-ben és 2010-ben Kína 110 milliárd dollár értékű hitelt nyújtott számos afrikai és dél-amerikai fejlődő országnak, miközben ugyanezen időszakban a Washingtonban székelő Világbank 100 milliárd dollár körül adott kölcsönt ugyanezen térségekben. Vagyis az értékes nyersanyagokkal rendelkező, főleg harmadik világbeli országokban Kína egymaga is lépéselőnyben van a Világbankkal szemben.

Ráadásul Kína kereskedelmi forgalmának egyre nagyobb hányadát függetleníti a dollártól. Oroszországgal 2010 novemberében köttetett megállapodás arról, hogy egymás közti tranzakcióikban fokozatosan a rubelre, illetve a jüanra állnak át, a durbani csúcson Brazíliával is arról egyezett meg Kína, hogy az egymás közti, immár évi 75 milliárd dolláros áruforgalomból 30 milliárdot saját valutáikban számolnak el, április tizedike óta pedig – kétoldalú egyezmény nyomán – a kínai állampolgárok közvetlenül, az amerikai valuta közbeékelődése nélkül jüanra válthatják az ausztrál dollárt, ami minimálisra csökkenti az árfolyamkockázatot, és jelentősen lefaragja az átváltási költségeket.

Emellett az elmúlt évtizedben mintegy tízszeresére nőtt a Kína és az afrikai országok közti kereskedelmi forgalom, és az ázsiai óriás bankjai is egyre meghatározóbbak a fekete kontinensen. Mindez azt jelenti, hogy a BRICS-csoport néhány éven belül megkerülhetetlen – és a nemzeti valuták használata, vagyis a lokalitások globális együttműködése miatt meglehetősen stabil – gazdasági ellenpólust képez majd az egyre nagyobb bajba kerülő dollárhoz kötött amerikai dominanciájú világgal szemben. Hogy mennyire valóságos a veszély, azt jelzi, hogy 2011 januárjában Virginia állam kongresszusa bizottságot hozott létre, melynek feladata, hogy a dollár összeomlása esetén védelmet nyújtson polgárainak.

Az óvintézkedés indokolt, azáltal ugyanis, hogy a BRICS-országok, különösen Kína kereskedelmi forgalmuk egyre nagyobb hányadát nem dollárban igyekeznek elszámolni, a forgalomban lévő amerikai valutából egyszerre túl sok lesz a piacon. Ez egyre gyorsuló leértékelődéshez fog vezetni, és ha ennek az amerikaiak nem lesznek képesek gátat vetni (márpedig, mint láttuk, az államadósság-plafon túllépését úgy oldották meg, hogy fölemelték azt), akkor bizony a dollár összeomolhat, ami persze a hozzá kötött euró számára is végzetes lesz (ha ugyan az euróövezet nem omlik össze még előbb), a politikai következményekről nem is beszélve.

A BRICS-országok zavarba ejtően megfontolandó javaslatot is tettek a dolláralapú világkereskedelem megszüntetésére, a durbani csúcson ugyanis szorgalmazták, hogy a tengeren túli zöldhasú helyett a jelenleg kizárólag a Nemzetközi Valutaalap elszámolási egységeként használatos SDR (special drawing rights, magyarul különleges lehívási jogok) legyen a földgolyó közmegegyezésen alapuló tartalékvalutája.

A kezdeményezést azzal magyarázták, hogy ez az elszámolási eszköz stabilizálná a világgazdaságot, amit az amerikai jegybank szerepét betöltő magántulajdonú Federal Reserve (Fed) a dollár felpörgetett kibocsátásával és a világban való szétpumpálásával jelenleg kifejezetten ingataggá tesz.

A BRICS-országok az új tartalékvaluta mögé új nemzetközi fejlesztési intézményt is szeretnének, vagyis egyértelmű támadást intéztek a dollár és az IMF egyeduralma ellen, ami nyílt politikai törekvés. Nem véletlen, hogy a BRICS-együttműködésben nem csak gazdasági szempontok érvényesülnek.

Vlagyimir Putyin orosz államfő a durbani csúcson nyíltan kijelentette, hogy szerinte a BRICS-országoknak teljes stratégiai együttműködést kell kialakítaniuk, s így közösen léphetnének fel fontos globális politikai ügyekben. Például – ezt már mi tesszük hozzá – megakadályozhatják, hogy titkos csoportosulások zártkörű összejövetelein kiválasztott bennfentesek dönthessenek a világ sorsáról… És ez, valamint a közös érdekek kényszerképzetektől, messianisztikus rögeszméktől mentes, pragmatikus képviselete és érvényesítése többet nyom a latban, mint az, hogy Kína, India és Oroszország az együttműködés mellett vitás ügyeket magukkal hordozó riválisai is egymásnak.

Az euroatlanti tömbbel szembeni pozíciókat erősíti az is, hogy a 2001-ben Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán által alapított, súlyát India, Irán, Mongólia és Pakisztán megfigyelői státusával is megnövelt Sanghaji Együttműködési Szervezet (Sanghai Cooperation Organizationa, SCO) április 26-án együttműködési protokollt írt alá Törökországgal. Mi több, Szíria információs minisztere is bejelentette országa csatlakozási szándékát a Sanghaji Együttműködéshez és a BRICS-csoporthoz egyaránt – igaz, a polgárháborús viszonyok miatt ennek egyelőre csekély az esélye, ugyanakkor a bejelentés azt is jelenti, hogy Szíria kvázi védhatalomként tekint e tömbre, ez pedig az eddiginél is kockázatosabbá tesz egy esetleges NATO-beavatkozást a térségben. Ugyanakkor az Al-Kaidához közelálló szíriai iszlamista zsoldosok nyílt amerikai támogatása nyomán okkal vélelmezhető, hogy a júniusi törökországi (és persze a brazíliai, elképzelhetetlen ugyanis, hogy Pelé hazájában idegen behatás nélkül tömegek tiltakozzanak a focivilágbajnokság ellen) zavargások mögött sem spontán népi indulat, hanem kívülről szervezett fellazítási akció húzódik meg.

Jelen állás szerint tehát némi árnyalással valósággá válik az orwelli látomás, amennyiben Óceánia (vagyis az euroatlanti térség) néz farkasszemet a dél-amerikai és afrikai szövetségesekkel kiegészült Eurázsiával. E konstellációban Európa csak vesztes lehet. Ideje hát átértékelni az óvilági szövetségi politikát.

Ágoston Balázs