Átszakadnak a gátak

Európa nincs, csak Amerika létezik – röviden így summázhatnánk az LMBT-lobbi történetét. Tény, hogy a homoszexualitás világméretű népszerűsítése nem pusztán a tengerentúlról indult, de mindmáig onnan szabják az irányt a világ valamennyi melegjogi mozgalma számára. Már 1973, a fordulat éve is az Egyesült Államokhoz kötődik: ekkor került ki a homoszexualitás a mentális betegségek köréből, nem tudományos alapon persze, hanem az Amerikai Pszichiátriai Társaságra nehezedő közéleti nyomás és fenyegetések hatására.

De az igazi nagy áttörés a tudatiparban zajlott az elmúlt néhány évtizedben. Legfőképpen a világ kollektív tudatának fő műhelyében, Hollywoodban. A homoszexualitás először csak motívumként, látszólag véletlenszerűen jelent meg az amerikai filmekben, valahogy úgy, mint az Éjféli cowboyban (három Oscar-díjat kapott) vagy a Midnight Expressben (két Oscar). Szuggesztív filmes eszközökkel és patikamérlegen adagolt dramaturgiával a film alkotói elérték, hogy ha az eredeti történet halványul is a nézőben, a homoerotikus jelenetek önmagukban is megálljanak, mindenki emlékezzen rájuk.

Az azonos neműek szerelmének ábrázolása fokozatosan példává, pozitív töltetű körülménnyé emelkedett. A 80-as években még lehetett csipkelődő, vicces módon ábrázolni a témát (az ezer példából csak egy: Beverly Hills-i zsaru 1.), a kilencvenes évekre azonban már kizárólagos szabadságkérdés a filmekben megjelenő homoszexualitás. A tabuk sorra dőltek le, a Túl a barátságon (2005) két egymást szerető cowboyának fiktív meséje már nyíltan hadat üzent a férfiasságnak, a családnak. Ang Lee filmje azért is fordulópont, mert nagyjából ekkortól Hollywood minden mértéket elveszített: a homoszexualitás kívánatos és követendő példa lett a filmvásznon, valami olyasmi, amit nem eltűrni, hanem előmozdítani kell.

Bár a kezdetekben még rétegfilmekre szorítkozott a meleglobbi üzenete, az új évezredben lassan nem létezik szakmai elismerés valamilyen homoszexuális filmes mellékszál nélkül, de legalábbis előmozdítja a sikerességet az ilyesfajta motívumok vagy üzenetek megjelenítése. Ezzel együtt sajátos kvótarendszer alakult ki a hollywoodi példát másoló globális filmiparban. A homoszexualitás szükséges kellékké vált, dramaturgiailag indokolatlanul is lépten-nyomon előkerül a filmekben, és a tudatformálás egyik legerősebb fegyvereként, ideológiai bunkósbotként használják. Amit pedig az amerikai és az európai filmipar termékei sugallnak, észrevétlenül beépül a nyugati világban élők egyéni és közös tudatába.

A meleglobbi másik fontos működési területe az oktatás, közelebbről az egyetemek világa, ahol a jövő nemzedékét térítik el a normalitástól. Dél-Kaliforniában a hatvanas évek végére megváltozott a közhangulat, az egyetemeken a nyitottság jegyében új tantárgyak, új témák jelentek meg. A szociológia különféle vadhajtásai mellett ekkor indultak az első stúdiumok a homoszexualitásról is. Társadalomtudomány címszó alatt évről évre, szívósan építkezett a meleglobbi, és végül el is érte céljait. 2011-ben Kalifornia – elsőként az Egyesült Államokban – kötelezővé tette az LMBT tanítását az általános iskolákban. Mára az amerikai egyetemeken teljesen megváltozott a közhangulat, a melegjogi mozgalom nem pusztán jelen van, de kizárólagosságot és megkülönböztetett bánásmódot követel.

A nagy áttörést a genderideológia feltűnése hozta el: a szabadságra és az emberi jogokra hivatkozó aktivisták külön vécéket követeltek saját biológiai nemüket elfogadni képtelen társaiknak. Ezen még húsz évvel ezelőtt is csak szörnyülködve nevettek volna az emberek: ma már azonban egzisztenciális létét teszi kockára, és büntetőjogi alannyá válik, aki megkérdőjelezi az effajta kívánságokat. Szintén az amerikai egyetemről indult világhódító útjára az a gondolat, miszerint nemcsak biológiai, de társadalmi nem is létezik. Ennek logikus folytatásaként ma már arról folyik a disputa, hogy végül is hányféle nem van: egyesek szerint száz, mások szerint megszámlálhatatlanul sok. A merőben tudományosnak, elméletinek álcázott felvetések eredményeként mára a közbeszéd része lett a nyugati világban, hogy a gyerekeknek joguk van megválasztani a saját nemüket, mi több, nemváltó műtétre is elszánhatják magukat szülői beleegyezés nélkül. Nem kétséges, hogy a szabadságjognak palástolt lobbistamunka immáron fizikai létükben fenyegeti a hagyományos életet élő, heteroszexuális családokat.

Hogy a meleglobbi globális elhivatottságú, mindenre kiterjedő szerveződés, egyúttal a világ legnagyobb láthatatlan hadserege, jól jelzi, hogy minden, ami az amerikai egyetemeken történik, néhány esztendő leforgása alatt garantáltan megjelenik a világ más oktatási intézményeiben is. Ma már Magyarországon is kapcsolati hálót szőnek a melegjogi szervezetek, tudományos munkának, szimpozionnak, nyári tábornak, tanfolyamnak álcázzák propagandájukat. A kapcsolati hálóba azonban nemcsak civil szervezeteket vontak be, hanem befolyásos magánszemélyeket is. Homoszexuálisok, biszexuálisok, leszbikusok lényegében minden társadalmi csoportban vannak, és egy részük szívesen együttműködik a lobbistákkal. A gyerekeinket tanító tanár, aki merő véletlenségből hosszasan foglalkozik a melegjogok történetével, az író, aki tehetségtelen ugyan, de az ő képét látjuk a könyvesboltokban, pusztán azért, mert a hálózat tagja, a kereskedelmi televízió, ahol a valóságos vagy megjátszott homoszexualitás felvételi előny – mind-mind a meleglobbit szolgálja.

Amit a kulturális tudatformálás és az oktatás elrendez, azt a nagyvállalatok finanszírozzák. Mára se szeri, se száma a meleglobbit tettekkel és pénzzel segítő világcégeknek. A teljesség nélkül lássunk néhányat a legelkötelezettebbek közül, olyanokat, amelyekről maguk a melegszervezetek állítják, hogy munkavállalóként előnyt élvez náluk, aki szexuális kisebbséghez tartozik: Coca-Cola, Face­book, Sony, Tesla, Philips, Lockheed Martin, Hilton, Deloitte, Adidas, Hyundai, IKEA, Shell, Allianz, Amazon, Pfizer, Bayer, Nike, Apple, Deutsche Bank, Hyatt Hotels, L’Oréal, MasterCard, Marriott, Microsoft, Nestlé, Pepsi, Siemens… A sor százas, ezres nagyságrenddel bővíthető.

Könnyű belátni, hogy az intézményes támogatás nemcsak biztonságot, de kimeríthetetlen anyagi hátteret is jelent. Ennek birtokában a meleglobbisták gyakorlatilag mindent elérnek a világban, ami pénzzel elérhető. A nemzeti és multinacionális cégek, vállalatok sokszor csak kényszerből működnek együtt, hiszen a lobbisták olyan naggyá nőttek, hogy bármilyen személyi, politikai, gazdasági beavatkozást képesek előmozdítani. A melegbarát cégek összefonódtak a hatalom csúcsán tartózkodó emberekkel, ma már elképzelhetetlen, hogy a szexuális kisebbségek privilégiumát bárki is bírálja, kifogásolja a nyugati világban. A marxi–lenini kisebbségi diktatúra megszületett: de nem kellettek hozzá proletárok, csak néhány harsány aktivista, akik eltérítették a nyugati világot eredeti útjáról.

Ma már nem az a kérdés, hogy lesz-e jogegyenlőség a heteroszexuálisokkal, hanem az, hogy az utolsó tabu, a pedofília meddig marad büntetőjogi kategória. A magyar törvényre adott hisztérikus nyugati válasz azt jelzi, a kiskorú gyermekek védelme már nem prioritás az uniós döntéshozók számára. Az amerikai nagykövetségekre kifüggesztett szivárványos zászló pedig azt, melyik a legerősebb lobbicsoport az Egyesült Államokban.

Mindebből könnyen megjósolható, hogy ha csak a lobbistákon múlik, pusztán idő kérdése, mikortól kell együtt élnünk a megtűrt, majd intézményesített pedofíliával. Durvának tűnik, ugye? Csak gondoljunk arra, hogy a kilencvenes években ki hitte volna, hogy kisgyerekek dönthetnek a nemváltó műtétjükről, hogy béranyák hordanak ki gyerekeket együtt élő férfiaknak, és minderre az állam áldását adja.

Szóval, inkább gondolkodjunk, és igyekezzünk valamit érdemben is tenni a láthatatlan hadsereg ellen.