Ausztrália nem tréfál

Az egyébként liberális és multikulturális Ausztrália az illegális migráció elleni harc egyik legeltökéltebb éllovasa. Miközben az ország évente közel kétszázezer magasan képzett bevándorlót fogad, a területére menedékkérők nem léphetnek be, az állampolgárság feltétele pedig a tökéletes asszimiláció. A recept működik. Aligha véletlen, hogy az ausztrál modellnek egyre több híve van a fejlett világban.
 

Menekültek emlékműve az ausztráliai Freemantle-ben

Ausztrália brit gyarmatból, majd börtönszigetből vált a déli félteke legvirágzóbb országává. A brit telepeseket a XIX. század derekán kirobbanó aranyláz idején írek, németek, más európaiak és kínaiak követték. Az ország angolszász jellegének elvesztésétől félő politikusok 1901-ben szavazták meg a köznyelven csak „Fehér Ausztrália politikának” nevezett bevándorlást korlátozó törvényt, amely a kérdést – a brit kormány tiltakozása miatt – nem faji, hanem nyelvi alapon közelítette meg. A friss bevándorlóknak innentől kezdve diktálásalapú nyelvvizsgán kellett átesniük, amelynek nyelvét – ravasz módon – a hatóságok tetszés szerint választhatták ki. Ez persze leginkább a nem briteket érintette hátrányosan. Az öt nyelven beszélő, náciellenes tevékenysége miatt üldözött cseh újságíró, Egon Erwin Kisch például azért nem telepedhetett le, mert elbukott a skót gael nyelvi teszten.

Noha a legszívesebben látott bevándorlók továbbra is a britek maradtak, Arthur Calwell bevándorlásügyi miniszter 1947-től a többi európai előtt is megnyitotta a kapukat, majd – hogy a II. világháborút követő európai migrációs hullámot lefölözze – Ausztrália 1951-ben az elsők között írta alá az ENSZ menekültügyi egyezményét. A meghívás kizárólag a 45 évesnél fiatalabb, egészséges munkavállalókra vonatkozott. „Legföljebb huszonöt évünk van arra, hogy benépesítsük ezt az országot, mielőtt a sárga fajok megelőznek minket” – érvelt a miniszter azon konzervatívoknak, akik az ország angolszász jellegének elveszejtőit látták a frissen érkező, többségben kelet-európai, holland és olasz bevándorlókban.

A „Fehér Ausztrália politikának” az 1970-es években lett vége, amikor az ország megnyitotta kapuit a hajókon érkező dél-vietnami menekültek előtt. Nem sokkal később az Ausztráliában élő befolyásos és többnyire keresztény libanoni közösség is kilobbizta Malcolm Fraser miniszterelnöknél, hogy az ország menekültstátuszt adjon a polgárháborús Libanonból érkezőknek. 1975 és 1990 között így harmincezer, felében muszlim, felében pedig keresztény közel-keleti érkezett Ausztráliába.

1992-ben a kormány drákói pontrendszert vezetett be. Azóta az állam időről időre meghatározza, hogy a gazdaságnak mely foglalkozásokból van hiánya, és kizárólag a hasznosnak ítélt bevándorlók kapnak vízumot. Mivel a dinamikus ázsiai piacok egyre inkább felpörgetik a nyersanyagokban gazdag Ausztrália gazdaságát, az ország pedig egyéb adottságai miatt vonzó célpont, a hatóságok megtehetik, hogy válogassanak. A vízumvárományosoknak egészségeseknek, 45 éven alulinak és – az ország alapítóival ellentétben – büntetlen előéletűnek kell lenniük. A munkavállalói és tanulóvízumra jelentkezőknek ráadásul aláírásukkal kell vállalniuk, hogy ott-tartózkodásuk idejére elkötelezik magukat az ausztrál értékek mellett.

A szigorú szabályozás miatt Ausztrália ma a sikeres tömeges migráció mintapéldája. A 90-es évek évi 70 ezréről a 2000-es évek végére közel évi 200 ezerre emelkedett a frissen érkező bevándorlók száma. A lakosságnak így már 27 százaléka külföldi születésű, ami duplája az Egyesült Államok és Nagy-Britannia arányainak. Az állampolgárság megszerzésének feltételei azonban egyre szigorodnak. Annak megadására ugyanis az ausztrálok nem az integráció eszközeként, hanem – Malcolm Turnbull miniszterelnök szavaival élve – a „nagy nyereményként” tekintenek, amelyet a már-már asszimilációba hajló tökéletes integráció jutalmaként kapnak meg a külföldiek.

Miközben a legális bevándorlás soha nem látott mértékűre nőtt, az illegális migránsok és menekültek előtt bezárultak a kapuk. A ma ikonikusnak számító ausztrál menekültpolitika 2000 környékén kezdett kibontakozni, miután drámaian megnőtt az északról érkező embercsempész hajók száma. Mikor aztán 2001. augusztus 24-én egy négyszáz afgán hazara menedékkérőt szállító csempészhajó vészjelzéseket adott le a Csendes-óceánon valahol Indonézia és a Karácsony-szigetek között, a konzervatív miniszterelnök, John Howard teátrálisan becsapta a kapukat. Noha a segélykérés az ausztrálokhoz érkezett be először, az ilyenkor szokásos mentőakció elmaradt, így végül egy norvég teherszállító hajó, az MV Tampa engedte fedélzetére az embereket. Az ausztrál parti őrség azonban nem engedte felségvizeire a hajót, John Howard pedig vádeljárást helyezett kilátásba a kapitánynak a tilalom megsértése esetére.

Noha a közvélemény kezdetekben megosztott volt az új politikával kapcsolatban, a 2001. szeptember 11-i terrortámadások hamar meggyőzték a többséget. Mivel a tengeren érkezők nagy része afgán, bangladesi, indonéz és egyéb musz­lim volt, a migrációs és menekültkérdés hamar biztonsági színezetet kapott. Ausztrália persze nem mondta fel az ENSZ menekültügyi megállapodásában vállalt kötelezettségeit. Mivel azonban semmilyen egyezmény nem írja elő, hogy a menedékkérőket egy ország a saját területén köteles elszállásolni, a konzervatív kormány egyezményt kötött Nauru szigetével a hajón érkező migránsok és menekültek elhelyezéséről.

Philip Ruddock bevándorlásügyi miniszter egyértelművé tette, hogy a menedékkérőknek, miután biztonságba kerültek, „ki kell várniuk a sorukat”, ha be akarnak jutni Ausztráliába. A „kivárni” kifejezés jól rezonált az alapjaiban törvénytisztelő ausztrál kultúrában, amely a menekülteket és migránsokat hamar két kategóriára kezdte osztani: azokra, akik az ENSZ által üzemeltetett táborokban törvénytisztelő módon várják ki kérelmeik elbírálását, és azokra, akik embercsempészeket fogadnak, majd önkényesen hajóra szállnak, és Ausztrália felé veszik az irányt.

A tengeren érkező migránsokat és menekülteket az ausztrál határvédelem ezt követően a Naurun és a pápua új-guineai Manus szigeten működő táborokba szállították. A táborok működtetéséért mindenhol helyi vállalkozók és hatóságok feleltek, mindezek költségeit pedig Ausztrália állta. 2007-ig több ezer menedékkérő kérelme részesült kedvező elbírálásban, akik aztán meg is kapták a beutazási engedélyt Ausztráliába. Ekkor azonban baloldali kormány nyerte meg a választásokat, Kevin Rudd és Julia Gillard miniszterelnökök pedig bezárták a táborokat.

Hiba volt. 2009-től három év leforgása alatt 51 ezer ember érte el csempészhajókon Ausztráliát. A bal- és jobboldalon így hamar konszenzus alakult ki a táborok visszaállításának szükségességéről. Ezzel párhuzamosan a törvények is szigorodtak, így aki hajóval és vízum nélkül kísérel meg ausztrál területre lépni, az örökre tiltólistára kerül. A költségek persze igen magasak. 2013 és 2016 között 9,6 milliárd ausztrál dollárba (190 milliárd forint) került az érkező hajók elfogása, az emberek elszállítása, valamint az ideiglenesen befogadó kormányok „lefizetése”. Így egy menekült vagy migráns évente 400 ezer dollárjába (nyolcvanmillió forint) kerül az ausztrál adófizetőknek. Ezzel együtt alig akadnak olyanok, akik vitatnák, hogy ez megéri.

Ausztrália természetesen nem úszta meg a nemzetközi kritikákat. Az ENSZ   menekültügyi hivatala, az UNHRC, valamint az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 2013 óta számos alkalommal kritizálta Ausztráliát a táborszigeteken uralkodó állapotok miatt. A vádak azonban visszapattannak, hiszen Ausztrália jogilag nem vonható felelősségre azért, amit más országok hatóságai a saját területükön tesznek. Mivel pedig a politikai pártok között konszenzus van a kérdésben, a külföldi kritikának alig van belpolitikai hatása. Ezt valószínűleg az ENSZ-nél is belátták, hiszen 2017 októberében Ausztrália széket kapott az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában.

Sayfo Omar