Az atomháború előszele

Moszkva júliusig taktikai nukleáris fegyvereket telepíthet Belarusz területére. Az orosz elnök egy március 26-án sugárzott televíziós interjúban elmondta, július 1-ig minden szükséges infrastruktúra készen fog állni a telepítéshez. A belarusz légierő tíz repülőgépét már átalakították, és alkalmassá tették a fegyverek szállítására. Emellett a nukleáris képességű, rövid hatótávolságú Iszkander rakétarendszerek már megérkeztek az Ukrajnával, Oroszországgal, valamint a NATO-tag Lengyelországgal, Litvániával és Lettországgal határos országba. Putyin azt is elmondta, hogy Oroszország jövő hónapban megkezdi a belarusz katonai személyzet kiképzését a taktikai nukleáris fegyverek használatára.

Mint az orosz elnök fogalmazott, a lépés tükrözi azt a régóta fennálló amerikai gyakorlatot, amely szerint a taktikai nukleáris fegyvereket a NATO-szövetségesek területén állomásoztatják. Ezzel egyúttal azt is kijelentette, hogy a telepítés nem sérti a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló atomsorompó-szerződést. A Szovjetunió által is aláírt, 1968-as egyezmény egyértelműen kimondja, hogy egyetlen atomhatalom sem adhat át sem közvetlenül, sem közvetve senkinek nukleáris fegyvereket. Tárolni ugyanakkor lehet ilyen eszközöket az érintett országok határain kívül, amennyiben a felettük való ellenőrzést nem adják át. Erre hivatkozva Washington is kiképzett német és más személyzetet az eszközök háborús használatára, ám az arzenált továbbra is ő ellenőrzi.

Mindenekelőtt azonban tisztázzuk, mik is azok a taktikai nukleáris fegyverek. A meghatározásról a szakemberek sokáig vitáztak, végül az általánosan elfogadott vélemény szerint az 500 kilométernél kisebb hatótávolságú fegyvereket tekintik ilyennek. Sajátossága még, hogy a robbanófej könnyen szállítható. Egyébként az 5500 kilométeres hatótávolság felett stratégiai atomfegyverekről beszélünk, az ez alattiakat nem stratégiainak nevezik, és ezen belül egy alkategória a taktikai atomfegyver. Némi leegyszerűsítéssel azt szokták mondani, hogy a taktikai atomfegyverek kis hatóerejűek és rövid hatótávolságúak, a stratégiai atomfegyverek pedig sokkal nagyobb hatóerővel bírnak, és a hatótávolságuk is nagyságrendekkel nagyobb. Olyan atomfegyverekről van szó, amelyek bevetése bizonyos taktikai célokat szolgál a harctéren, és nem például az Egyesült Államok vagy Oroszország nagyvárosainak elpusztítását. De mint például az izraeli biztonságpolitikai szakértő, Robert C. Castel ennek kapcsán megjegyzi, a hadtörténelem során számos példa volt arra, hogy stratégiai fegyvereket vetettek be taktikai és taktikaiakat stratégiai célpontok ellen. A valódi különbség tehát nem az eszközök technikai paramétereiben, hanem a felhasználásuk módjában rejlik. Ezek a robbanófejek számos úton célba juttathatók. Így különböző rakétákkal, torpedókkal, bombákkal a tengerről, a szárazföldről és a levegőből, sőt akár egyszerűen oda is lehet őket szállítani a kívánt helyre, és felrobbantani.

Hogy taktikai atomfegyverből melyik fél mekkora készletet halmozott fel, azt homály fedi. Az azonban biztosan állítható, hogy Oroszország jóval többet, mint a NATO. Washingtoni becslések szerint körülbelül kétezer darab orosz taktikai robbanófejről lehet beszélni, ami mintegy tízszerese az amerikai készletnek. Ezt a szakértők alapvetően azzal magyarázzák, hogy az Egyesült Államok főként elrettentő eszközt lát a nukleáris fegyverekben, míg Oroszország a tüzérségének a kiterjesztését. A hadrendben tartott taktikai amerikai robbanófejek mintegy fele, tehát legalább száz darab Európában van. Ezek a 0,3-től egészen 170 kilotonnás hatóerőig terjednek, míg a szovjet, illetve orosz taktikai atomfegyverek hatóerejét a legtöbb erről szóló tanulmány az amerikaiakénál nagyobbra teszi. Csak összehasonlításképpen, a Hirosimára a második világháború végén, 1945-ben ledobott atombomba 15 kilotonnás volt. Az amerikai B61-es bombákat hat légibázison tárolják Belgiumban, Hollandiában, Németországban, Olaszországban és Törökországban.

Putyin elnök bejelentése a Nyugattal fokozódó feszültség közepette hangzott el. Oroszország már néhány éve jelezte, hogy a korszerűsített amerikai B61 harcászati atomfegyverek gyorsított felvonultatása az európai NATO-támaszpontokra alacsonyabbra teszi a nukleáris küszöböt, és ezzel Oroszország is számolni fog a katonai tervezésben. De Washington nukleáris fegyverekkel foglalkozó jelentése szerint az elmúlt években elkezdték növelni a nukleáris elrettentést F–35-ös gépekkel, B61–12-es bombákkal és atomtöltettel felszerelt légi indítású robotrepülőgépekkel is.

A kérdés tehát inkább úgy vetődik fel, hogy a Kreml miért csak most lépett, és nem korábban. Bár az információs háború részeként a nyugati fősodrú média most azt hangoztatja, hogy Moszkva eszkalálja a helyzetet, és nukleáris háborúval fenyeget, valójában csak válaszol a nyugati provokációkra. Arra, hogy a NATO katonák tízezreivel és egyre több fegyverrel erősíti meg a keleti szárnyát, Finnország és Svédország a szövetség tagja lesz, az ukrajnai háborúban pedig egyre feszül a húr. Az atomtöltet hordozására képes Iszkander rakétákat Moszkva akkor kezdte átadni Minszknek, amikor a NATO fontolóra vette csapatok küldését Ukrajnába, a NATO-tag Lengyelország pedig közölte, hogy kész csapatokat küldeni Ukrajna megsegítésére, ha Kijev többé nem tudna ellenállni az orosz előrenyomulásnak. Emellett a britek eszkalálva a helyzetet szegényített uránt tartalmazó lőszerek szállítását emlegetik.

Az üzenet szól a NATO-nak, az ukránoknak, sőt az orosz és a nyugati közvéleménynek és Belarusznak is. A beígért telepítés ellensúlyozná a Nyugat-Európában elhelyezett amerikai atomfegyvereket, és válasz lenne a keleti szárny folyamatos erősítésére. Az egyébként orosz ellenőrzés alatt maradó nukleáris fegyverek emellett elrettentik a NATO-t tömeges élőerő bevetésétől Ukrajnában. Ne felejtsük el azt se, hogy a hezitálást a Nyugat az elmúlt egy évben az orosz gyengeség jeleként értelmezte, így Moszkvának erőt kell mutatnia ahhoz, hogy elgondolkodtassa a további lépésekről a NATO döntéshozóit.

A bejelentés üzenete egyben azt is, hogy az orosz–belarusz államszövetség szintet lép. A 2020 után megrendült belpolitikai helyzet közelebb tolta az egyébként az országa szuverenitását Moszkvával szemben is kétségbeesetten védő Alekszandr Lukasenkót a Kremlhez, ezzel felgyorsult az összefonódás szorosabbra fűzése. Ennek egy lépése a védelmi képességek közös erősítése, a katonai együttműködés elmélyítése keretében a taktikai atomfegyverek telepítése, ami nem utolsósorban azt is jelenti, hogy Moszkva a korábbiaknál jobban megbízik a belarusz vezetésben – vagy csak erősebben kézben tartja. A következő lépés katonai támaszpont létesítése lehet. Ami pedig a belarusz szuverenitás kérdését és az ország biztonságát a telepítés kapcsán álszent módon féltő nyugati reakciókat illeti, arra a németek tudnának igazán válaszolni. A Bundes­tag ugyanis még 2010-ben határozatban követelte az Egyesült Államoktól az atomfegyverek elszállítását Németországból, erre azonban Washington a füle botját sem mozgatta.

Mindezek után azért felmerül a kérdés, hogy működik-e még a kölcsönös megsemmisítés lehetőségére alapozott MAD-doktrína, azaz az atomarzenálok kölcsönös felhalmozása a teljes pusztulástól való félelemben békére kényszeríti-e a feleket, avagy kezdjünk el félni. A kölcsönös elrettentés a hidegháborúban évtizedeken át működött, sőt a béke biztosítéka volt, ám azóta nagyot változott a világ. Egyrészt ma már több atomhatalom van, alacsonyabb lett a nukleáris küszöb, másrészt az internet világa felerősíti a fenyegetést, a félelmeket, veszélyesen hiszterizál, ami visszahathat a döntéshozókra is. Különösen érvényes ez a mostani időszakra, hiszen a háború körül felerősödött a médiazaj. Ehhez jön a politikai elit minőségének a romlása és a háborús élmény, a következmények megértésének a hiánya. Egyre kevesebbeket tart tehát vissza a saját tapasztalat a pusztítástól.

Rossz jel, hogy az elmúlt jó egy évben sokat, túl sokat beszélünk az atomháború lehetőségéről. Nem véletlenül, hiszen a helyzet fokozatosan eszkalálódik. Ám az is igaz, hogy így immunissá válik a közvélemény a veszélyre, ami csak a konfliktus további szélesedése irányában hat. Ezzel szemben jó hír, hogy egyelőre még mindig csak a retorikai eszkaláció­nál tartunk, és a hatóerő, valamint a célpont fokozatai még csak elméletiek. Dmitrij Medvegyev nyilatkozatait például már lassan már meg is szokhattuk. A probléma az, hogy Vlagyimir Putyin is egyre többet beszél erről. De orosz oldalon megtörtént már a stratégiai nukleáris erők készültségbe helyezése, túl vagyunk néhány fenyegető hadgyakorlaton, és láttuk már a stratégiai csapásmérő eszközök agresszív előretolását is. Volt már rakétakísérlet, a műholdak azonban még nem észleletek konkrét előkészületeket csapásmérő akcióra. Új atomfegyvert sem teszteltek még látványosan, de a hadászati támadó fegyverek csökkentéséről szóló orosz–amerikai Új Start szerződés felfüggesztésekor Vlagyimir Putyin hasonló amerikai lépés esetére már kilátásba helyezte.

Rossz hír, hogy Moszkva hiába emeli a téteket, a másik oldalt nem tudja elrettenteni. Így aztán kénytelen tovább mászni felfelé ezen a retorikai eszkalációs létrán. A jó hír ezzel szemben, hogy a konvencionális háborúban nem áll olyan rosszul, hogy nukleáris taktikai fegyvert kelljen bevetnie. Egyes nyugati lépéseket látva, különösen pedig az „Oroszországnak vesztenie kell!” típusú nyilatkozatokat hallva rossz érzésünk lehet. Ha ugyanis a háborút a Nyugat Oroszország számára élet-halál küzdelemmé teszi, akkor a taktikai atomfegyver bevetése racionális lépés. Sajnos! Az atomfegyver első használata óta eltelt majd nyolc évtizedben talán csak 1962-ben, a karibi válság idején állt a világ ilyen közel egy nukleáris háborúhoz, mint most. Csak remélhetjük, hogy a jelenlegi elitekben is akad egy Hruscsov és egy Kennedy. A nukleáris fegyver bevetése ugyanis messze nem csupán az ukrán–orosz konfliktusra lenne döntő hatással. Következményei jóval túlnyúlnának rajta.