A csökkenő erőforrások, a demokratikus hagyományokkal nem rendelkező kultúrák előretörése és a növekvő társadalmi feszültségek mind az autokrácia előretörését vetítik előre. A Freedom House ötödik éve csökkenő tendenciákat mér a szabadság globális helyzetét tekintve, ami az elmúlt négy évtizedben a leghosszabb periódus, melyben negatív tendencia figyelhető meg.

A washingtoni kutatóintézet a Föld 193 országát szabad, részben szabad és nem szabad kategóriákba sorolja. 193 országból 115-ben rendszeresen tartanak választásokat. A szólás- és sajtószabadság visszaszorulóban van, a civil szervezetek helyzete pedig egyre nehezebb. Idén Mexikó és Ukrajna a szabadból a részben szabad, Etiópia és Dzsibuti pedig a részben szabadból a nem szabad kategóriába léptek vissza. Mexikó a drogkartellek elleni háború során alkalmazott hatósági módszereinek köszönheti a visszalépést. Ukrajna visszaminősítése pedig azt jelenti, hogy a Szovjetunió volt tagállamai közül már csupán a balti országok tekinthetők szabadnak.

Legalábbis amerikai szemmel nézve. A különféle emberjogi szervezetek következtetéseit ugyanis kellő óvatossággal kell kezelni. Bár az efféle csoportok következetesen nemzetközinek vallják magukat, valójában az anyaországuk kulturális mércéit tekintik irányadónak. Igaz, hogy valóban számos országban üzemeltetnek irodát, ám az alapító okmányukat és mérési szempontjaikat az alapító nemzet értékeivel összhangban állapítják meg.

A Freedom House-hoz hasonló, nagynevű intézmény, a Human Rights Watch például brit szemüvegen keresztül szemléli a világot és ítéli meg a brittől gyökeresen eltérő kultúrák gyakorlatát. Ennek ránk nézve is van tanulsága. Bár a magyar liberális sajtó szívesen lobogtatja véres zászlóként a jelenlegi kormányzatot elmarasztaló „nemzetközi” szervezetek nyilatkozatait, az efféle véleményeket a helyükön kell kezelni. Egy angolszász vagy épp francia értelmiségi csoport kritikája nem sokkal objektívebb, mint Bin Laden nyilatkozata, amikor bűnösnek és züllöttnek minősíti a Nyugatot. Hiszen mindkettő ugyanazt teszi: saját szubjektív értékeit abszolút igazságként beállítva oktatja ki a más történelmi fejlődésű országok és kultúrák gyermekeit.

A demokrácia és az univerzális emberi jogok teljes mértékben a nyugati kultúra következményei, melyek aligha egyeztethetőek össze a kínai konfucionizmus, az iszlám, az ortodox kereszténység vagy éppen a judaizmus értékeivel.

A XIX. és XX. századi – de leginkább a II. világháború utáni – nyugati gazdasági fölény és terjeszkedés az egész világgal megismertette a demokrácia és szabadságelvek ideáit. A Nyugat – és elsősorban az Egyesült Államok – gazdasági súlyának csökkenésével azonban a fenti eszmények is veszítenek népeket megszólító erejükből. Az erőviszonyokkal Washington is tisztában van. A demokráciaexportnak vége. Barack Obama kínai kollegájával folytatott januári találkozója során megemlítette ugyan az emberi jogokat, ez azonban sokkal inkább a nyugati liberális tábor irányába lerótt tiszteletkör volt, semmint komoly számonkérés.

A jövő feltörekvő autokrata hatalmai, Oroszország, Kína és Venezuela számos diktatórikus rezsimmel ápolnak jó gazdasági kapcsolatot, segítve ezzel a diktátorokat hatalmuk megőrzésében. A gazdaságilag felívelő demokráciák, mint Brazília, India és Dél-Afrika pedig nem tartják küldetésüknek a szabadságelvek terjesztését. India szigorú reálpolitikát folytat: korábban, bár megtehette volna, mégsem segítette a burmai demokratikus erők előretörését. Az apartheid alatt elnyomott dél-afrikai feketék gyakorlatilag semmi szolidaritást sem mutatnak a környező országokból érkező menekültek iránt, Brazília pedig a kölcsönös érdekek alapján tavaly gazdasági megállapodások sorát kötötte a Nyugat által sokat bírált Iránnal.

Egy-egy kultúra csakis addig lehet életképes, amíg sokan hordozzák. 1950-ben a föld lakosságának közel 30 százaléka élt Európában és Észak-Amerikában. Ez az arány most 16 százalék, 2050-re pedig 10 százalékra süllyed. Nem lehet elvitatni, hogy a harmadik világ országaiban is vannak nyugati értékrendet valló egyének és csoportok. Bár a nyugati médiumokban való jelenlétük – éppen üzeneteik érthetőség miatt – erős, valójában igen szerény súlyt képviselnek hazáikban.

Kitűnő példa erre a nyugati sajtó szerint az „egyiptomi ellenzék” vezéralakjának tartott Mohammed el-Baradei, aki valójában csak a népesség 15 százalékát kitevő középréteg körében népszerű. De megemlíthetnénk az interneten hangoskodó kínai ellenzéket éppúgy, mint a pakisztáni brit műveltségű elitet, akiket a nyugati sajtó előszeretettel állít be az adott népek hangadóinak.

Ha a népesedési tendencia folytatódik – és miért ne folytatódna? – akkor pár évtizeden belül az eddig univerzális igazságnak hitt, de valójában nyugati értékeket tükröző ENSZ emberi jogok nyilatkozatának értékeit már a föld lakosságának csak alig tíz százaléka vallja majd magáénak. A nyugati ember pedig olyan helyzetben találja magát, mint Richard Matheson Legenda Vagyok című regényének hőse. Az 1954-es posztapokaliptikus mű egy férfi küzdelmét mutatja be, aki egyedüli emberként éli túl a mindenkit vámpírrá változtató járványt. Idealistaként még hisz a régi világban. Elszántan gyilkolja a vérszívókat, míg végül rádöbben: harca jogtalan. A vámpírok világában már ő a szörny. Azaz, ha a jelenlegi nyugati világrend változatlanul érvényben marad, akkor ez a „demokratikus” kisebbség világméretű zsarnokságává torzul az úgymond „diktatórikus” többség felett.

Az új világtrend, a tekintélyelvű (autoriter) államvezetés előretörésének szele már a nyugati világot is megérintette. A vesztésre álló ultraliberális demokrácia harcosai, a híres-hírhedt ’68-as generáció képviselői már a hatvanas éveiket tapossák. Még egy évtized, és a liberalizmus ezen vadhajtásának szószólói végleg kikopnak a politikai életből. A mai fiatalok által képviselt neoliberális áramlatok pedig – jelenlegi formájukban – aligha adnak választ a kor két legnagyobb kihívására a multikulturalizmus csődjében: a csökkenő népességre és a gazdasági vezető szerep elvesztésére.

Az európai radikális táborok politikusainak és gondolkodóinak átlagéletkora ezzel szemben alig éri el a negyvenet. A most születőben lévő páneurópai – vagy adott esetben nacionalista – ideák legalább olyan hosszú kifutásra számíthatnak, mint a ’68-as eszmények. Az újabb európai generációk szocializációjából már hiányzik a háború és diktatúra rémképe, ezért sajnos joggal tarthatunk attól, hogy nem riadnak majd vissza a drasztikusabb lépések megtételétől sem.

Oswald Spengler a Nyugat alkonya című klasszikus művében megállapítja, hogy a hanyatló kultúrák életében kivétel nélkül eljön az a pont, amikor a liberális periódus után autokrata módon próbálják kezelni a kialakult válságot, és ezzel megőrizni vezető pozíciójukat.

Az európai történelem talán legrejtelmesebb időszaka az úgynevezett „sötét középkor” volt. A történészek és az irodalmárok máig nem értik, hogyan süllyedhetett a görög és római eszmények magasan szervezett infrastruktúrával is rendelkező Európája – utak, csatornák, ivóvízvezetékek, magas szintű jogrendszer, egészségkultusz és hasonlók – az ember alatti lét és elnyomás mélységeibe.

A választ Wolfgang Behringer, a Klíma Kultúrtörténete című magyarul is hozzáférhető könyve adja meg. Eszerint a Nyugat-római Birodalom hanyatlásával egy időben egy kisebb jégkorszak söpört végig Európán. A nyarak lerövidültek, a termények nem értek be, éhínség ütötte fel a fejét, a farkasok pedig bejártak a városokba. A tehetetlenség érzete megnövelte az emberek Istenbe vetett hitét, és így a papi rend és a despoták befolyását. Ugyanebben az időszakban az élhető éghajlatú Közel-Kelet a humanizmus fellegváraként csak úgy ontotta magából a tudományos műveket. Az éghajlat változásával később a folyamat megfordult.

A felmelegedő Európa megindult a felvilágosodás útján, a kitikkadó arab világ pedig középkori szinten rekedt meg. A történelmi példa kiválóan mutatja, hogyan termeli az önkényurakat a források csökkenése. Közvetett módon a XX. század totalitárius eszméit is a források elégtelensége vagy az azok igazságtalan elosztásából adódó társadalmi elégedetlenség segített kitermelni.

E téren a jövő sötét képet mutat. Az elkövetkező években világméretű élelmiszerválság látszik kibontakozni. A Földnek naponta – nem tévedés, minden nap – újabb 219 ezerrel több éhes szájat kell eltartania, a rendelkezésre álló élelmiszer pedig egyre kevesebb. Ahogy fogynak az olajkészletek, a bioetanol-előállítás növekvő mértékben csökkenti az élelmezésre fordított gabona arányát. 2009-ben az Egyesült Államokban a megtermelt 416 tonna gabonából (metrikus rendszerre átszámított érték, ezért nem kerek a szám) 119-et fordítottak bioüzemanyag-előállításra, ami összességében 350 millió ember éves élelmezésére lett volna elegendő.

Míg 1990 és 2005 között évi 21 millió tonnával növekedett világszinten a gabonafogyasztás, addig 2005 és 2010 között ez már évi 41 millió tonna volt. Eközben a talajerózió éppen azokban a régiókban veti vissza a termelést, ahol a leginkább szükség lenne rá. A kínai, nyugat-mongóliai és közép-afrikai gabonatermelő vidékeket is homokfúvások veszélyeztetik. A Közel-Keleten vízhiány okoz súlyos problémákat. Szaúd-Arábiában 2007 és 2010 között kétharmadával csökkent a megtermelt búza mennyisége, 2012-re pedig teljesen megszűnhet. Jemenben az ENSZ becslései szerint másfél évtizeden belül elfogy a földművelésre használható édesvíz. Máshol a túlszivattyúzás meríti ki a vízkészletet. Indiában a talajvíz mesterséges kipumpálásával öntözött területek 175, Kínában pedig 130 millió embert látnak el táplálékkal.

Gondokat okoz a felmelegedés is. Miden egyes optimum feletti Celsius-foknövekedés 10 százalék terméscsökkenést eredményezhet. Ez történt tavaly Oroszországban, ahol a felmelegedés miatt negatív rekord állt be a gabonatermelésben. Közép-Ázsiában a folyókat tápláló gleccserek olvadása vezet a termelés drasztikus visszaeséséhez. Az élelmiszer- és vízhiányból következő társadalmi feszültségek káoszba vagy háborúba taszítják az országot, illetve autokrata vezetőket termelnek ki, akik kemény kézzel igazgatják majd népeiket.

A radikalizmus eszméje ragadós, a hatalom legitimációját alátámasztó ideológia pedig hamar megszületik. A cionizmust az európai öntudat táplálta, a radikális iszlámot a cionizmus lobbantotta lángra, a radikális iszlám pedig most a kihűlni látszó európai öntudatot élesztgeti. A jövő uralkodói már közöttünk járnak.

Sayfo Omar