Az (egykori) európai siker nyomában

Közkeletű tévhit, miszerint az európai jólét javarészt a gyarmatok könyörtelen kirablásának köszönhető. Tény, hogy a gyarmatosítás XV–XVI. századi kezdetekor az európai államok anyagi haszon reményében kezdtek hódító vállalkozásokba. Afrikából egyebek mellett elefántcsontot, vasat és aranyat vittek ki a kereskedők, majd a XVII. század közepétől a rabszolga vált az egyik legjövedelmezőbb „árucikké”. Egyes történészek szerint elsősorban a rabszolgák munkája tette lehetővé a transzatlanti kereskedelem és az ipari forradalom felvirágzását. Hahner Péter, a Rubicon Intézet főigazgatója szerint nincs valódi összefüggés a gyarmatosítás és a nyugat-európai jólét között. Számos dúsgazdag európai országnak – Svájc, Svédország, Luxemburg, Dánia – soha nem voltak tengeren túli kolóniái. Ami pedig a rabszolga-kereskedelmet illeti, az európai államok már a XVIII. század végétől vezető szerepet vállaltak annak felszámolásában is. A XIX. század során a brit haditengerészet az emberkereskedelem több központját is megsemmisítette az afrikai partvidéken. A rabszolgatartás felszámolásával párhuzamosan Európa rendkívüli technikai, gazdasági és katonai fölényre tett szert, amely lehetőséget kínált a gyarmati terjeszkedésre. Ennek legfőbb célja azonban már nem az anyagi haszonszerzés volt.

– Az anyaországok célja a XVIII. századig volt a gyarmatok ásványkincseivel, azok kereskedelmével való gazdagodás. A XIX. századra azonban már katonai, nagyhatalmi, stratégiai szempontok kerültek előtérbe: a megszerzett birtokok védelme, biztosítása és a riválisok terjeszkedésének megakadályozása. Tehát akkor is ragaszkodtak egy-egy területhez, ha az ráfizetéses volt, különben a rivális nagyhatalom foglalta volna el – magyarázza Hahner Péter.

Miközben egyes vállalatok meggazdagodtak a gyarmatosítás által eléjük táruló lehetőségekből, az államokra sokszor súlyos terhet rótt a távoli területek védelmének megszervezése. Jacques Marseille francia történész szerint hazája meglehetősen olcsón hódította meg gyarmatait, nagyjából egymilliárd frankért, ami az 1913-as év állami kiadásainak egyötöde volt. A meghódított területeket azonban katonai ellenőrzés alá kellett vonni, az 1850 és 1913 közötti katonai kiadások pedig több mint nyolcmilliárd frankot tettek ki, csaknem két év összes állami kiadásának összegét. Párizs 1900 áprilisában ezért törvényt alkotott, amelyben önellátásra kötelezte a gyarmatait. A francia állam ezzel a költségvetésre háruló nyomást kívánta megszüntetni, így a II. világháborúig az állami kiadásoknak mindössze 6-7 százalékát fordították a gyarmatokra. Hahner Péter egy szemléletes példát emel ki a francia gyarmatosítás kétarcú történetéből. 1959-ben az algériai borkivitel 50 százaléka Franciaországba irányult, amely a világ­piaci árnál 25 százalékkal drágábban vette meg azt a terméket, amelyre tulajdonképpen nem is volt szüksége, hiszen maga is rengeteg bort állított elő. Az Algériában kitermelt nyersolaj megvásárlása is ráfizetés volt, sokkal jobb minőségű olajat lehetett volna beszerezni a Közel-Keletről az algériai ár egytizedéért. Nem mellékes az sem, hogy az elhibázott gazdaságpolitika miatt Algéria hamar teljesen függésbe került az anyaország gazdasági segélyeitől. Ahogy De Gaulle elnök fogalmazott: „A legkevesebb, amit el lehet mondani, hogy Algéria több pénzbe kerül nekünk, mint amennyit jövedelmez.”

Hahner Péter megjegyzi, hogy a gyarmatosítással szorosan összefonódó európai versengés viszont valóban előmozdítója volt a kontinens gazdasági fejlődésének. Az európai hatalmak ugyanis kénytelen voltak folyamatosan fejleszteni, új technológiákat keresni, a kereskedelmüket és a hadseregüket erősíteni, hogy versenytársaikkal lépést tartsanak, esetleg előnyre tegyenek szert velük szemben. Az állam érdekelt lett a kereskedelem támogatásában is, mivel az abból származó bevételek tették lehetővé az erős hadsereg fenntartását.

Tomka Béla professzor, a Szegedi Tudományegyetem Jelenkortörténeti Tanszékének vezetője szerint az európai jólét okaira akkor kapunk választ, ha megnézzük, mi az oka annak, hogy a történelem során egyes területek gazdasága képes volt növekedést produkálni, míg másoké stagnált. A középkorban minden kontinensen igen alacsony volt a gazdasági növekedés, évtizedenként talán egy százalékot tett ki, vagyis lényegében nem változott. Kína, India és Európa ekkor nagyjából azonos fejlettségi szinten állt. A kora újkortól azonban először Nyugat-Európában, majd Európa más részein is változni kezdett a helyzet, érzékelhető fejlődés indult meg, amit tovább gyorsított az ipari forradalom. Ázsia ezalatt továbbra is egy helyben járt, így Európa a XIX. században már jelentős mértékben maga mögött hagyta gazdaságilag Kínát és Indiát. De miért épp Nyugat-Európának sikerült először nagy gazdasági fejlődést produkálnia, kitörni a stagnálás ördögi köréből? Mi tette lehetővé a hosszú távú növekedést, ami mellett az életszínvonal is növekedésnek indulhatott?

Tomka Béla emlékeztet rá, hogy rövid távon viszonylag könnyű gyors növekedést elérni, mivel elegendő hozzá a végletekig kizsákmányolni a munkaerőt, és leszorítani az életszínvonalat. A visszafogott fogyasztás általában magas beruházási hajlandóságot eredményez, ami aztán segíti a növekedést.

– A nyugat-európai fejlődés sajátossága az, hogy hosszú távú növekedést figyelhetünk meg, miközben az életszínvonal is magas maradt – magyarázza Tomka Béla.

De mi volt ennek a tartós gazdasági növekedésnek az előfeltétele? A fejlődés motorjaként elsősorban a technikai fejlődést szokták emlegetni, amit kiegészítenek olyan tényezők, mint a tőkefelhalmozás és a szektorális változások – utóbbi főleg a mezőgazdaság arányának csökkenését jelenti.

Ahhoz azonban, hogy a különböző társadalmak képesek legyenek létrehozni, átvenni és alkalmazni a fejlett technológiákat, bizonyos társadalmi előfeltételeknek is teljesülniük kell. Ezek közül Tomka Béla hármat emel ki: a közgazdasági értelemben vett intézmények fejlettségét, a nemzetközi nyitottságot és a humán tőke magas szintjét.

Az intézmények alatt a gazdaság és a társadalom működésének formális és informális szabályait kell érteni.

– A kérdés az, hogy az írott és íratlan szabályok mennyire támogatják a produktivitást, a termelékenységet és a kreativitást, és ezeket a szabályokat elfogadja-e a társadalom nagy része. Ezek Nyugat-Európában már a kora újkortól adottak voltak – magyarázza a professzor.

A formális szabályok közül legfontosabb a tulajdonjog stabilitása. Amennyiben nem garantált az egyén tulajdonhoz való joga, akkor az adott országban nem érdemes felhalmozni, beruházni, nem érdemes hosszú távon gondolkodnia egy vállalkozónak. Megvan ugyanis a kockázata annak, hogy a tulajdonát az állam elveheti, vagy politikai szempontok szerint korlátozza működését. Kínában és a világ sok más országában ez volt a helyzet: nem volt jogbiztonság, az uralkodó a neki nem kedves alattvalóktól elvehette vagyonukat, és a hozzá hűségeseket kiváltságokkal jutalmazhatta. Nem az eredményezte tehát a gazdagságot, hogy ki képes újításra, hatékony termelésre, hanem az, hogy ki hűséges az uralkodóhoz. Nyugat-Európában az egész világon a legkorábban kezdték korlátozni az uralkodók jogait, azok nem tehettek meg akármit a gazdaságban, mai kifejezéssel élve nem torzíthatták a piaci versenyt.

– Fontos ugyanis a piaci verseny feltételeinek megteremtése és szabályainak betartatása. A vállalkozások a piacon versenyezzenek egymással, ne abban, hogy ki van jóban a hatalommal, az üzletben egyedül az döntsön, hogy ki kínálja a legjobb szolgáltatást a legkedvezőbb áron. Nyugat-Európában ez korábban és jobban megvalósult, mint a világ más részein, kivéve persze az Egyesült Államokat. Ez jelentős előnyt adott ezen országoknak, mondhatjuk, ez volt az egyik oka gazdagodásuknak – így Tomka Béla.

Az informális normák közül a munkaerkölcsöt, a munkaetikát emeli ki a szegedi professzor.

– A fejlett munkaerkölcs azt jelenti, hogy az embernek belső igénye a lelkiismeretes munkavégzés, másként fogalmazva akkor is dolgozik, amikor nincs ott a főnök a munkacsarnokban.

A gyors gazdasági növekedés következő előfeltétele a nemzetközi nyitottság. Tomka Béla szerint ha egy ország bezárkózik, akkor akadozik a tudástranszfer, a világban meglévő tudás átvétele.

– A gazdasági fejlődés Nyugat-Európában és Amerikában elsősorban belső okokra vezethető vissza, hiszen ők jártak az élen, nem volt kitől átvenniük a hatékony eljárásokat. A legtöbb ország azonban úgy fejlődött, hogy az élenjárókat utánozta. Japán, Dél-Korea, majd Kína elmúlt évtizedekben bekövetkezett gyors fejlődése is a nyugati intézmények másolásán alapult. Fontos tehát, hogy egy ország megőrizze nyitottságát, és így képes legyen a fejlett technológiákat átvenni – magyarázza Tomka Béla.

Harmadik fontos tényezőként a humán tőkét említhetjük. A technológia átvétele csak akkor sikeres, ha hatékony tudják alkalmazni is. Ehhez pedig elengedhetetlen a magas szintű humán tőke, vagyis a képzett munkaerő. Az ismereteket a modern társadalmakban elsősorban az oktatás közvetíti. Az iskolarendszer fejlettsége pedig szoros összefüggést mutat a gazdaság növekedési képességeivel. Nem csupán az átadott tudás mennyisége a fontos, hanem az is, hogy az iskolarendszer mennyire képes innovatív gondolkodásra nevelni a gyermekeket.

– A tradicionális társadalmakban a család volt az ismeretátadás fő terepe, de mára csökkent az ilyen szerepe, hiszen a legtöbb szakmához magas szintű képzésre van szükség: melyik család képes arra, hogy a CNC-esztergák működésére vagy a legújabb programnyelvekre megtanítsa a fiatalokat? Régebben egy-egy ügyes mesterember találmánya, mint az első fonó- vagy szövőgépek megalkotása hatalmas lendületet adott a gazdaságnak, később azonban az újítás már egyre inkább tudományos ismereteket követelt. Az a régió vagy ország volt képes fejlődni, amely birtokában volt a megfelelő humán tőkének – teszi hozzá a professzor.

A humán tőke újratermelésében pedig fontos szerepe van a hatékony szociálpolitikának, amelynek a célja, hogy a költséges oktatásban részesülő emberek ne haljanak meg korán, mert a munkaerő kiesése gazdasági veszteséget jelent. A széles tömegekre kiterjedő egészségügyi rendszer működtetésének szintén vannak hasonló gazdasági indokai is – persze emellett erkölcsi kérdés is az elesettekről való gondoskodás.

A nyugat-európai országok a szociá­lis kiadásokat már régóta gazdaságilag megtérülő befektetésként is kezelik. A szegénységből való kiemelkedés elősegítésének is jelentős gazdaságélénkítő hatása van. A tehetség ugyanis egyenlő arányban oszlik meg a társadalomban, a szegények körében ugyanannyi a tehetséges ember, mint a gazdagok között. Nagy pazarlás tehát, ha a szegény sorsúak nem részesülnek megfelelő oktatásban és szociális ellátásban. A nincstelenek megsegítése gazdasági előnyökkel is jár.

A nyugat-európai országok mai gazdagságának tehát belső okai vannak. Ezek az államok korán jogbiztonságot teremtettek, emellett nyitottak voltak a világra, támogatták a tanulást, és így ösztönözték a felhalmozást és az innovációt. Nagy kérdés, hogy a felsorolt tényezők mennyiben érvényesülnek napjainkban az Európai Unió gazdaságaiban. Mi teszi sikeressé ma a gazdaságot? Mi a XXI. század sikerreceptje?