Az elmúlt évtizedek legrosszabb esztendeje

Mínuszos hírként jelent meg január második hetében a világsajtóban, hogy az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének jelentése szerint a koronavírus egy új fajtája ütötte fel a fejét a kínai Vuhan tartományban. Ekkor még senki nem sejtette, hogy az a világ, amit eddig ismertünk, pár hónap alatt a feje tetejére áll. Mire a pekingi kormány minden történelmi rekordot megdöntve 56 millió embert vont vesztegzár alá, már késő volt. A Covid–19 megindult világhódító útjára, és márciusban már Észak-Olaszországban és az Egyesült Államok keleti partján tombolt. A tőzsdék New Yorktól Londonon át Tokióig évtizedes mélypontra zuhantak; légitársaságok csődöltek be; a schengeni egyezmény a 2015-ös migrációs válság után másodjára is megbukott; Ferenc pápa a történelem során először az üres Szent Péter tér előtt mondta el húsvéti beszédét; az éves mekkai zarándoklatra 2,5 millió helyett csak ezer embert engedtek be; a Fülöp-szigeteken, Szíriában, Jemenben és Líbiában régóta szemben álló felek kötöttek tűzszünetet; a sportversenyeket, köztük a 2020-as tokiói olimpiát elhalasztották; nyárra az Egyesült Államokban a halottak száma átlépte a százezer főt, a vírus ezzel több halottat követelt, mint a vietnámi és a koreai háborúk együtt. És ha mindez nem lenne elég, Greta Thunberg is bejelentette, hogy a járványhelyzet miatt otthonából folytatja klímasztrájkját, a Facebook pedig a konzervatív tartalmak megosztói után a járványtagadóknak is hadat üzent.

Mi lesz ezután?

Persze nem mindenki hajtott fejet a vész előtt: Svédországban az egyre szaporodó halálesetek ellenére is a megszokott mederben csordogált tovább az élet, Romániában pedig a pópák továbbra is szájból szájba adták a kanalat úrvacsora alkalmával.

Közben a gyógyszergyártó hatalmak között hidegháborús időket idéző versenyfutás kezdődött a vakcináért. Az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, az európai országok és Izrael egymással versengve dolgoztak azért, hogy övék legyen az első és legjobb oltóanyag. Noha a világ nem kerülte el a második hullámot, év végére legalább már fény dereng az alagút végén. Ennek ellenére a mindenkit foglalkoztató kérdések továbbra is megválaszolatlanok: visszatérhet-e a régi kerékvágásba, és egyáltalán, milyen lesz a világ a Covid után?

Teszetosza Európa

Noha 2020 járványról szólt, természetesen számos egyéb emlékezetes esemény is borzolta a kedélyeket. Mindjárt januárban Harry herceg és neje, a sorozatszínészből sussexi hercegnévé lett Meghan Markle bejelentette, hogy lemondanak uralkodói előjogaikról, és új életet kezdenek az Egyesült Államokban. Sokan a fia­tal Európa-párti britek frusztrációjának metaforáját vélték mindebben felfedezni. Január 31-én ugyanis három év viszontagság után Nagy-Britannia hivatalosan is kilépett az Európai Unióból. Mint azonban sejteni lehetett, a brexitsaga még így sem érhetett véget: Brüsszel és London év végére, a tizenegy hónapos átmeneti időszak lejártával sem tudott megállapodni a jövőbeni kereskedelmi kapcsolatok részleteiről, így aztán, ahogy megszokhattuk, a „kemény brexit” elkerülése érdekében a határidőt ismét kitolták.

Legalább ennyire kétes dicsőségűnek bizonyult az Európai Unió októberben nyilvánosságra hozott új migrációs csomagja, melynek kapcsán a liberális hangadók az emberi jogokat siratták, a bevándorlásellenes országok pedig „kvótafétise” miatt bírálják a megállapodást. A 2015 óta jellemző széljáráshoz képest mindenesetre jelentős eredménynek volt tekinthető, hogy a hangsúly immár nem a migránsok befogadásán, hanem hazaküldésén van.

Utóbbira ugyanis egyre nagyobb a társadalmi igény. Október elején a már a 2022-es választásokra készülő Emmanuel Macron elnök meghirdette a franciaországi iszlám reformját, mivel álláspontja szerint a külföldi behatás nyitott teret adott azoknak a radikális gondolatoknak, amelyek terrortámadásokhoz vezettek. Szavait igazolta, hogy alig telt el két hét, és a Párizs melletti Conflans-Sainte-Honorine-ban egy 18 éves oroszországi csecsen férfi a nyílt utcán lefejezett egy középiskolai történelemtanárt, aki a szólásszabadságról tartott óráján Mohamed-gúnyrajzokat mutatott a diákjainak. Emmanuel Macron kiállt a sajtó és karikatúra szabadsága mellett, amire válaszul Bécsig elcsapó terrorhullám vette kezdetét; az iszlám világ számos országában – ahol a híradások a terrortámadásokról alig, Macron elnök szavairól viszont részletesen beszámoltak – francia zászlók lobbantak lángra.

Közel-keleti gondok

A Közel-Keletnek persze ennél nagyobb baja is akadt. A sort január 3-án nyitotta egy amerikai drón, likvidálva Irán legfőbb katonai vezetőjét, Kászim Szolejmánit. Az eset nyomán parázs vita indult: egyrészt van-e joga Amerikának ilyen akciót végrehajtani, másrészt – ha már illegális mindez – mit keresett az iráni hadvezér a szomszédos szuverén Irak fővárosának a repterén? Irán és hozzá lojális csoportok Libanontól Irakig mindent elsöprő bosszút ígértek, amiből végül néhány Irakban található amerikai bázisra kilőtt rakéta lett. Persze hogy a – várhatóan valóban – mindent elsöprő viszontválaszt elkerüljék, az irániak előre tájékoztatták az amerikaiakat a támadásról, így az áldozatok iraki dolgozók voltak. Nem sokkal később a perzsa légierő tévedésből lelőtt egy ukrán utasszállítót is. A gépen utazó 176 ember közül egy sem élte túl.

Nem sokkal később a Közel-Kelet két, arab tavaszt sikeresen megúszó országát is tragédia érte: Januárban a 79 éves Kábúsz bin Szaíd ománi szultán, szeptemberben pedig a 91 éves Szabáh al-Szabáh sejk, kuvaiti emír távozott az élők sorából, hatalmi és legitimitásbeli válságot hagyva maguk után. Augusztus elején aztán pusztító erejű robbanás söpörte le a térképről Bejrút kikötőjét, miután lángot kapott közel háromezer tonna szabálytalanul tárolt ammónium-nitrát. A balesetben kétszáz ember vesztette életét, és 15 milliárd dollárnyi kár keletkezett, teret adva a Közel-Kelet egykori Svájca feletti befolyásért való nagyhatalmi versenyfutásnak.

Akiknek sikerült, és akiknek nem

Az év Európa keleti felén is eseménydúsan alakult. Július elsején az orosz szavazók támogatták az alkotmánymódosítást, így Vlagyimir Putyin újabb kétszer hat évre lehet az ország elnöke mostani mandátumának 2024-es lejártát követően. Hasonlóan elégedetten dőlhet hátra Andrzej Duda lengyel elnök is, aki a Jog és Igazságosság párt jelöltjeként a német tulajdonú lengyel sajtó totális offenzívája ellenére is újrázni tudott júniusban. A konzervatív kabinet népszerűsége később az utcákon randalírozó, az abortusz liberalizálása mellett tüntető feministák nyomása ellenére sem csökkent.

A szláv világ más vezetői ellenben nem zártak ilyen jó évet. Július első hetében korrupcióellenes tüntetések robbantak ki Bulgáriában, aminek eredményeként a kommunista testőrből mackónadrágos maffiózóvá, majd européer miniszterelnökké lett Bojko Boriszov lemondott posztjáról. Augusztusban Fehéroroszországban is tüntetések kezdődtek, miután Alekszandr Lukasenko elnök túlbuzgó háttérembereinek köszönhetően a reális egyszerű többség helyett 80 százalékkal nyerte az elnökválasztást. Noha az emberöltő óta regnáló államfő reformokat hirdetett, és alkotmánymódosítást hajtott végre, és a tüntetők már a fáradtság jeleit mutatják, a béke a téli hideg beköszöntével sem tért vissza Minszk utcáira.

Szintén mozgalmas évet zárt Recep Tayyip Erdoğan. A hagyományos görög–török szembenállás és az Észak-Ciprus körüli viszály idén a Földközi-tenger keleti medencéjének mélyén rejlő gázkincsek miatt újra kiéleződött, miután Ciprust, Izraelt, Líbiát, Egyiptomot, Franciaországot és Olaszországot felsorakoztató koalíció alakult a törökök kiszorítására. Erdoğan elnök erre hadgyakorlatokkal válaszolt. Júniusban pedig, hogy a gazdasági gondokról elterelje népe figyelmét, az egykoron székesegyházból mecsetté, majd 1934-ben múzeummá alakított Ajia Szofiát ismét mecsetté minősítették. Tayyip Erdoğan egyéb frontokon sem tétlenkedett. Szeptember végén harcok robbantak ki Hegyi-Karabahban a Törökország által támogatott azeriek és az orosz hátszelet élvező örmények között, Azerbajdzsán olajpénzből felfejlesztett hadserege elsöpörte az örmények ellenállását, november végére pedig végbement az örmény Trianon.

A béke szele

Miközben a Kaukázust a háború, a Közel-Keletet ezúttal csodával határos módon a béke szele lengte be. Donald Trump ugyanis nemhogy hosszú ideje az első amerikai elnök lett, aki mandátuma alatt egyetlen háborút sem indított, de bábáskodása mellett békemegállapodások sora született. Februárban az amerikaiak békét kötöttek az afganisztáni tálibokkal, majd márciusban közel húsz év és 3500 koalíciós halott után megkezdték csapataik kivonását a közép-ázsiai országból. Augusztusban az Egyesült Arab Emírségek és Izrael amerikai nyomásra normalizálták kapcsolatukat. Noha a békekötés nem vetett véget háborúnak, azt mindenképp megmutatta, hogy a Közel-Keleten immár új szelek fújnak. Szeptember elején Bahrein, majd Szudán is követte az Emírségek példáját, év végére pedig Marokkó is rendezte kapcsolatait a zsidó állammal, amiért cserébe Washington elismerte Rabat fennhatóságát a vitatott hovatartozású Nyugat-Szahara felett. Az összes arab ország közül az Emírségek profitált a leginkább a békekötésből, befektetői egy sor gazdasági megállapodást írtak alá izraeli partnereikkel. Sőt, decemberre az arab állam bevásárolta magát a patinás, az izraeli nemzeti jobboldalhoz kötődő Bétár Jeruzsálem futballcsapatba, melyben korábban még arab játékos sem játszhatott, szurkolói pedig arabellenes rigmusaikról hírhedtek.

A béke, vagyis inkább a változás szele fújdogál a Balkánon is. Mivel a görögök vétója miatt Macedónia egy évvel korábban lemondott nevéről, idén márciusban Észak-Macedónia néven a NATO harmincadik tagországa lett. Szeptember elején Szerbia és a belőle 2008-ban egyoldalúan kivált Koszovó is közölte, hogy normalizálják gazdasági kapcsolataikat, no meg azt, hogy izraeli nagykövetségeiket Tel-Avivból Jeruzsálembe költöztetik. Utóbbiról valószínűleg Aleksandar Vučić is csak az egyezmény aláírásakor értesült, mivel mikor Donald Trump az amerikai költözést a sajtó előtt bejelentette, a szerb államfő a világ derültségére hevesen lapozni kezdte az iratköteget.

Lángoló Amerika

A tengerentúlon viszont korántsem alakultak békésen a dolgok. Júniusban egy rutineljárás során minneapolisi rendőrök megállították George Floyd autóját, majd miután a fekete – mint később kiderült, büntetett előéletű és drog hatása alatt álló – férfi az intézkedésnek ellenállt, az egyik rendőr a nyakára térdelt, megfojtva ezzel. Noha az elkövető rendőrt letartóztatták, a környéken tüntetések, majd zavargások robbantak ki, hogy aztán a nyolcévnyi fekete elnökség után is rasszizmust kiáltó Black Lives Matter szervezésében számos városra átterjedjenek. A tüntetők elfoglaltak egy rendőrőrsöt, tüzeket gyújtottak, máshol pedig erőszakos összecsapások törtek ki a hatóságok és a tiltakozók között, St. Louisban pedig négy rendőrt lelőttek. A rendőrök szerencséjére azonban a zavargók elsődleges célpontjai mégsem ők, hanem a plazmatévét és divatos sportcipőket árusító üzletek lettek. A megmozdulásokba az Antifa is bekapcsolódott, melynek középosztálybeli fehér aktivistái a hátrányos helyzetű feketék lakókörnyékein randalírozva vették fel a harcot az elnyomó rezsim ellen. Végül kirobbant a szoborháború. Utóbbi Nyugat-Európába is elért, ahol a randalírozó szélsőliberálisok rasszizmussal vádolt történelmi alakok szobrait rongálták meg, döntötték a folyóba, amire válaszul egyes baloldali városvezetők a vandáloknak behódolva maguk távolították el a problémásnak ítélt műalkotásokat.

Nehéz évek előtt

Donald Trump így a zavargások és a koronavírus által nehezített terepen futott neki az újraválasztásnak. Noha az elnök a koronavírus ellenére is aktívan kampányolt, majd minden idők legbotrányosabb televíziós vitájában győzte le kihívóját, a november 7-i választáson mégis Joe Biden nyert, így ő lett az Egyesült Államok 46. elnöke. Történt mindez úgy, hogy Amerika történelmének legidősebb beiktatott elnökére a vizsgálatok szerint halottak ezrei szavaztak, és számos államban felvetődött a levélszavazatokkal való manipulálás lehetősége is, utólag pedig a Twitter is elismerte, hogy cenzúrázták a Bidenre nézve terhelő híreket. Noha Donald Trump megkezdte a hatalom átadását a demokrata győztesnek, bejelentette, hogy harcolni fog, így nem kizárt, hogy 2024-ben – hacsak nem lép addig az erős demenciával küzdő Joe Biden helyébe alelnöke, Kamala Harris – újra összemérik erejüket.

Japánban ellenben valóban véget ért egy korszak. Augusztus végén komoly egészségi okokból lemondott a „japán Orbán Viktor”, Abe Sindzó, akinek rekordhosszú miniszterelnöksége alatt a szigetország maga mögött hagyta II. világháborús örökségét, visszaszerezte nemzeti büszkeségét, és rátalált új helyére az átalakuló világrendben. Adolf Hitler számára viszont csak most kezdődik minden: a politikus ugyanis decemberben elsöprő fölénnyel nyerte a helyhatósági választásokat Namíbiában. A hamar világhírt szerző férfi sietett leszögezni, hogy nevének eredetével csak felnőttkorában került tisztába, és névadójával ellentétben ő nem törekszik világhatalomra.

Ilyen év után nem csoda, hogy sokan egyre inkább kifelé tekintgetnek a bolygóról. Áprilisban a NASA bejelentette, hogy magáncégek segítségével 2024-ig újra embert küld a holdra. Júliusban szondát indított a Marsra egykorvolt élet után kutatva. December elején a volt izraeli űrkutatási miniszter bejelentette, hogy kapcsolatban állnak űrlényekkel, amiről Donald Trump is tud, csak hát – mint ahogy a sci-fi-filmekben csak felületesen jártas olvasó is sejtheti – az emberiség még nem készült fel az igazsággal való szembenézésre.