Az első nagy orosz győzelem

Szimbolikus napon, Mariupol elestének első évfordulóján tűzték ki az orosz zászlót a wagneresek Bahmut romjaira. Miközben a megelőző napokban ukrán sikerekről érkeztek a hírek, mára kiderült, hogy a szárnyakon megélénkülő mozgások már csak a kivonulást biztosították. A város 99 százalékát a Wagner csoport tartotta kézben, őket pedig a szárnyakon a reguláris alakulatok légideszantosai, hátulról a hadsereg tüzérsége és légiereje biztosította. Rögtön szögezzük tehát le, hogy a Wagner érdemei elévülhetetlenek a város bevételében, ám a „muzsikusok” már jó ideje nem teljesen önállóan, hanem az orosz hadseregbe betagozódva működnek. Ennyit azokról a nyugati médiában nagy nyilvánosságot kapott hírekről, melyek szerint a hadsereg vezetésével feszült viszonyban lévő Wagner lőszerhiány miatt kivonulna a városból. Nem is úgy ismerjük Jevgenyij Prigozsint, mint aki éppen a cél előtt fordít hátat a frontnak, ami nem mellesleg hazaárulás is lett volna. Prigozsin ehelyett most elégedetten learatja a babérokat, bezsebeli a sikert Vlagyimir Putyintól – közben azért még oda-odaszúr Szergej Sojgu védelmi miniszternek és Valerij Geraszimov vezérkari főnöknek –, közben teszi tovább a dolgát, és kiépíti a város megtartásához az állásokat.

De nemcsak a Wagner, hanem az egész orosz hadsereg és a hátország is örül, hiszen Moszkva már nagyon kiéhezett a sikerre. Bahmut győztes ostroma talán még Mariupol vagy Liszicsanszk elfoglalásánál is jelentősebb győzelem, hiszen Oroszország első nagy sikere az elmúlt egy évben. Egyben, ne szépítsük, a Nyugat és a NATO stratégiájának kudarca is. Az ukrán fél legalábbis szimbolikus szintre emelte a város megtartását.

De ha már a szimbólumoknál tartunk, Bahmut eleste több szempontból is kínos Ukrajnának. Noha már csak pár négyzetkilométernyi területet védtek, május 9-ig, a legfőbb orosz nemzeti ünnepnek számító győzelem napjáig semmiképpen sem akarták feladni a várost. Bár ez sikerült nekik, Bahmut eleste így sem jött jókor. Ugyanis éppen a G7-ek hirosimai tanácskozásának idejére esett, ahol Volodimir Zelenszkij még több fegyver szállítására – egyebek mellett F–16-os vadászgépek átadására – próbálja rábírni a Nyugatot. Nos, ennek az igyekezetnek nem nyújt jó alapot a város elvesztése. Még akkor sem, ha az ukrán elnök így hivatkozhat arra, hogy modernem fegyverek birtokában ez nem következett volna be. A Nyugat azonban látja, hogy egy sikeres ukrán ellentámadáshoz még több fegyverre lenne szükség, ám annyi felesleg nincs a raktárakban. De ha már a sokat emlegetett ellentámadás szóba jött, a mostani vereség siettetheti az elindítását, hiszen a morál fenntartása érdekében mielőbbi siker felmutatására van szükség. Ha viszont idő előtt indul el az offenzíva, az éppen a sikert kockáztathatja.

De nem jött jókon Bahmut feladása azért sem, mert immár futótűzként terjednek az aggasztó hírek Valerij Zaluzsnij vezérkari főnök eltűnésével kapcsolatban. Az ukrán politikai vezetéssel feszült viszonyt ápoló tábornok még május elején tűnt el hirtelen, úgy, hogy még egy fontos NATO-tanácskozásba sem tudott online bekapcsolódni. Állítólag Zaluzsnij egy Pavlohrad melletti orosz rakétatámadásban súlyosan megsebesült, azóta több komoly sebészeti beavatkozást hajtottak végre rajta, így érthető, hogy máig nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Ez azonban finoman szólva sem erősíti az ukrán hadsereg harci morálját. Még kevésbé azok a hírek, melyek szerint a vezérkari főnök elleni támadáshoz az elnöki adminisztrációnak is köze van. E feltételezések szerint Zelenszkij környezetéből adhatták ki az elnökválasztás közeledtével politikai értelemben egyre kellemetlenebb Zaluzsnij tartózkodási helyének a koordinátáit.

De térjünk vissza a Donbaszhoz. Bah­mut fontos infrastrukturális csomópont, a második donbaszi védvonal kulcsfontosságú pontja, ám messze nem akkora jelentőségű, mint amekkorává a propaganda és a média emelte. Nem véletlen, hogy már néhány hónapja tanácsolták Nyugatról is Zelenszkijnek a város feladását. A végsőkig való kitartás azonban politikai döntés volt, amely felülírta az ukrán vezérkar szándékait is. Arra az állandóan forgatott mintegy 30 ezer, alapjában jól kiképzett harcosra ugyanis máshol jóval nagyobb szükség lett volna. A város közben igazi húsdarálóvá vált, átlag feletti veszteségekkel mindkét oldalon. Csak amíg a wagneresek által első sorba állított börtöntöltelékek pusztulására a hátország nem volt érzékeny, addig az ukrán társadalom elszántságát nem erősítették az egyre növekvő veszteségek. Ezt csak ideig-óráig lehetett propagandával ellensúlyozni.

Azért ne felejtsük el, hogy Bahmut/Artemivszk elhúzódó ostroma nem csupán értelmetlennek tűnő politikai okokkal, hanem nagyon is logikus katonai megfontolásokkal is magyarázható. Mindkét fél úgy érezte, hogy az ostromban a másik fél pusztul jobban, és a harcok kiváló terepet kínálnak a másik fél felőrléséhez. Ez magyarázta például azt is, hogy az oroszok végül nem kerítették be teljesen a várost, nyitva hagyták a zsák száját, amely útvonalon a tüzérség pusztítása közepette lehetett váltani az erőket és utánpótlást szállítani. Közben folyt ugyan a számháború, hogy melyik fél veszített többet, de összességében biztosak lehetünk abban, hogy az ukránok húzták a rövidebbet.

De az oroszok azért sem nagyon siettek Bahmut ostromával, mert így az ősz eleji harkivi és herszoni visszavonulások után végre rendezhették a soraikat. Magyarán nyertek jó fél évet arra, hogy a várható újabb ukrán ellentámadások irányában kiépítsék a mélységi védelmet, kiképezzék és felkészítsék a várható harcokra az ősszel mozgósítottakat, feltölthessék a soraikat, megfelelő taktikát dolgozzanak ki az ellentámadásra. De szükség volt az időre az ukrán oldalon is a várt ellentámadásra való felkészülésre.

Az ostrom befejeződésével valójában mindkét fél fellélegezhet. A Bahmutban elfáradt Wagnerre ráfér egy kis pihenő, hiszen később még nagy szükség lehet rájuk – így Mariupol után most ismét előtérbe kerülhetnek a csecsenek –, míg az ukránok részéről is túl sok katonát kötött le a bahmuti védekezés. A most felszabadult erővel együtt mintegy százezer katona áll Kijev rendelkezésére, hogy megvédje a harmadik és egyben utolsó donbaszi vonalat.

Az ostrom végeztével azonban sok idő nincs a pihenésre és az átcsoportosításra, hiszen Bahmut csupán egy lépcső volt a Donbasz teljes területének orosz ellenőrzés alá vonásához. Ha lehet, még ennél is nehezebb lesz áttörni a Szlovjanszk–Kramatorszk–Kosztyantinyivka–Druzskivka védvonalat, de előbb még a második vonal északi szárnyán meg kellene az ellenőrzést szerezni a sziverszki kiszögellés felett. De logikus lenne az is, ha a felszabadult erőket délen a már bekerített Avgyijivka felmentésére összpontosítanák, ezzel mentesítenék Donecket a folyamatos tüzérségi támadás alól. Orosz részről tehát most hadászati szünet várható, ezt használhatja ki az ukrán oldal az ellentámadás felgyorsításával. De ez sem olyan egyszerű, hiszen úgy tűnik, Kijev is óvatos, és kiterjedt támadásra még nem áll készen. Abban továbbra is biztosak lehetünk, hogy az orosz fél a későbbiekben sem a területszerzésre, hanem az ellenfél felőrlésére összpontosít, míg Kijev célja az elvesztett területek visszaszerzése lesz akár egy kockázatos, nagy veszteségekkel járó ellentámadás révén is.