Az északír válság sok évszázados előzményekre tekint vissza: a sziget középkor óta tartó angol gyarmatosítása, az 1840-es évek „burgonyaválsága”, s végezetül Írország 1920-as megosztása (a hat északi grófság továbbra is brit kézen maradt) csak elmélyítette az őslakosok és telepesek között egyébként is meglévő nézeteltéréseket. A XX. században a katolikus kisebbség köztársasági felfogása és a többségi protestáns unionisták koronahűsége közötti politikai szakadék egyre mélyült, és 1969-ben véres, hosszan tartó polgárháborúba torkollott.

Az IRA évtizedeken át egyfajta példaként szolgált a nagyvilág fegyveres csoportjainak, eleven tanúsága volt a nagyhatalmi akarattal dacoló ellenállásnak. Most, a bejelentés után sokan felkapták a fejüket: az IRA békés szándékai nem jelentik egyúttal az ír köztársasági mozgalom hattyúdalát is? A jelek szerint erről szó sincs, sőt az IRA-hoz kötődő Sinn Fein párt népszerűbb, mint valaha. Ez a politikai fordulat a további építkezés lehetőségét sejteti, arról nem is beszélve, hogy a helyzet ma már messze nem olyan rossz, mint a polgárháború első esztendeiben, vagy akár az 1920 és 1969 közötti időszakban.

Az IRA-Sinn Fein egyszerűen elnapolta az ír egyesítést. Tehetik: a statisztikák szerint a kisebbségi katolikusok lassan a másfél milliós Észak-Írország negyvenöt százalékát teszik ki, és az azért különösen figyelemreméltó, mert 1920-ban még csak a lakosság egyharmad részét alkották. Ha ez így megy tovább – tervezgetnek a katolikusok lakta Nyugat-Belfastban – békés úton is vissza lehet szerezni, ami a történelem kiszámíthatatlan szeszélye folytán elveszett. Mindazonáltal az IRA vezetői sajátos módon egyúttal a helyzet foglyai: nem sok választásuk volt, hiszen a békefolyamat már tíz éve zajlik, a polgárháborút lezáró úgynevezett „nagypénteki megegyezés” részletesen előirányozta a teendőket, a fegyveres szembeszegülés lehetősége pedig egyre szűkült az elmúlt években. Hozzájárul ehhez a 2001. szeptember 11. után kibontakozott világterrorizmus elleni harc: az amerikai döntéshozók és közvélemény ma már egészen mást gondolnak az északír ellenállásról, mint annak idején. Az IRA számára sorsdöntő fontosságú amerikai politikai, pénzügyi, fegyveres segítség – amelyet az Újvilágban élő sok milliós ír közösség szervezetei koordinálnak – a World Trade Center elleni támadások óta elapadni látszik. Arról nem is beszélve, hogy George W. Bush és az amerikai kormány megszállottan keresi a nagyvilágban a terrorizmusra utaló tendenciákat, így próbálván bizonyítani Afganisztán, Irak – és meglehet, Irán – lerohanásának jogosságát. Ebben a kedvezőtlen nemzetközi légkörben az IRA megtette azt, amire valóban még soha nem akadt példa, és letette a fegyvert.

Észak-Írországban ma alighanem arról esik a legtöbb szó, hogy a gerillák vajon betartják-e a szavukat, azaz komolyan gondolják-e a történelmi bejelentésüket. A kulcskérdés a fegyverek beszolgáltatása, amelyre a köztársaságiak egyébként már a nagypénteki megegyezésben is ígéretet tettek. Tagadhatatlan, hogy az Észak-Írországban és az Ír Köztársaságban lévő titkos raktárak megnyitása mindmáig akadozik, a nemzetközi megfigyelők kendőzetlenül meg is mondták, hogy az eddigi fegyverbeszolgáltatások legfeljebb szimbolikus gesztusnak nevezhetőek. Ugyanakkor az IRA-Sinn Fein rendszeresen kifogásolja, hogy a protestáns-unionista oldalt sem a nemzetközi közvélemény, sem a brit, ír és északír hatóságok nem kényszerítik hasonló lépésre. Gerry Adams Sinn Fein-elnök gyakran szóba hozza azt is, hogy a katolikusok elleni diszkriminációk továbbra is folyamatosak Észak-Írországban. Ez utóbbi kijelentést azért erős kritikával kell fogadni, hiszen a munkanélküliség ma már nem sújtja egyoldalúan a kisebbségi közösséget, a tartományban voltaképpen esélyegyenlőség van, amelyben az államközi akarattal létrehozó munkahely-teremtési program is döntő szerepet játszott. Észak-Írország egyébként is biztató gazdasági mutatókkal rendelkezik. A világtól sokáig elzárt, a maga belviszályát élő országrészben ma hatalmas építkezések zajlanak, megjelent a tőke, működik az önkormányzatiság. Egyszóval, változóban a helyi viszonyok, még ha a gazdasági felvirágzás messze is van, különösen, ha az Egyesült Királyság más részeinek mutatóit, vagy az ír állam hihetetlen sikertörténetét vesszük összehasonlítás tárgyául.

Az IRA bejelentése után Londonban kisvártatva bejelentették, hogy kivonják az Észak-Írországban állomásozó brit katonák nagy részét. Ezzel a köztársasági mozgalom elérte egyik legfontosabb célkitűzését, amely a ’60-as, ’70-es években még teljességgel elképzelhetetlen lett volna. A brit hadsereg 1969-ben vonult be Észak-Írországba, hogy a kirobbanó polgárháborúban pártatlan félként megakadályozza a további vérontást. Nem sikerült nekik, és miután sorozatosan összejátszottak a protestáns oldal radikálisaival, az IRA hamarosan őket tekintette legfőbb ellenfelének. Napirenden voltak a katonák és laktanyák elleni támadások, sőt az ír gerillák az Európában állomásozó brit hadsereg egységeire is lecsaptak (például a németországi Saarbrückenben vagy Hollandiában). Ezzel együtt az IRA és a brit hadsereg között feszülő viszály ma már nyomaiban sem emlékeztet a húsz-harminc évvel ezelőtti állapotokra. Az ír katolikusok életében új távlatokat nyithat a katonák nélküli élet: nemzedékek nőttek fel az erőszak árnyékában, a hadsereg rendszeresen zaklatta őket, házkutatásokat tartottak, nemegyszer tettlegességre is sor került. Most ennek is vége, de legalábbis megvan az esélye a normális, élhető viszonyok megteremtésének. Ugyanakkor azt is világosan kell látni, hogy fegyveres ellenállás nélkül az északír katolikusok ma afféle pincérnemzetként vegetálnának a saját hazájukban.

A protestáns unionisták IRA-hoz hasonló fegyveres csoportjai pedig mindmáig nem deklaráltak semmiféle fegyverletételt. Így pedig nehéz lesz az előrelépés, nem is annyira tartományi viszonylatban, mint a saját közösségükön belül. Az embereknek – vallási, politikai hovatartozástól függetlenül – egyszerűen elegük van az erőszakból Észak-Írországban, és ez a tény rányomja bélyegét az unionista fegyveresek mozgásterére is. Könnyen meglehet, hogy a nevezett csoportok lassan felélik utolsó erkölcsi tartalékaikat is, hiszen azt a kérdést meglehetősen nehezen válaszolhatják meg, hogy miért tartják szárazon a puskaport, amikor az IRA már nem ellenfél többé. Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy a protestáns unionista oldal legerősebb politikai ereje, az Ian Paisley vezette párt meglehetősen szívélyes kapcsolatot ápol a szóban forgó szervezetekkel. A béke tehát egyelőre még csak remény, de nem túlzás azt állítani, hogy a háborúnak vége. Köztes állapotban vagyunk, az idő azonban az IRA-t, pontosabban az egyesült Írország híveit segíti. Végül is hétszáz évig vártak a független államra, amíg kivívták maguknak – a szapora gyermekáldást és eleven nemzeti elkötelezettségüket látva Észak-Írország visszanyeréséhez aligha lesz szükség akár egy évszázadra is.