Dokumentumfilm a privatizációról

Megeshet, hogy egy fiatal német rendező alkotása fogja megakadályozni a berlini kormányt abban, hogy privatizálja az ország vasúttársaságát. A Fülöp-szigeteki anya, a brit mozdonyvezető, a dél-afrikai civil és a bolíviai asszony sorsának bemutatása hadüzenet a közszolgáltatások magánosítását és ennek jótékony hatásait már-már vallásként hirdető Világbank és Nemzetközi Valutaalap mögött álló globális tőkének. A magyarországi antiglobalista mozgalom ma még erőtlen, de Tamás Gáspár Miklós lendíhet az ügyén.

Végképp újra kell értékelni a közvélemény és a közélet fogalmát. Eddig nemzeti keretek között léteztek, de a globalizáció ezeket az országfalakat is megrendítette. A világháló és a távközlési forradalmak naponta új milliókat szívnak fel a fejlett és a fejlődő világ országaiból, és Mexikótól Svédországon és Nigérián át Magyarországig már nemcsak az uniformizálódik, amit eszünk és amit magunkra veszünk, hanem már az is, amiről beszélünk. A globális közélet fórumain egyre többen és többen vesznek részt, gyakran akaratuk ellenére vagy tudtukon kívül. Idővel egyes vezető gazdasági hatalmak kormányai és a multinacionális vállalatok szövetségének ellenpólusává válhat mindez, egy olyan új politikai erő csírájává, ami korábban elképzelhetetlen vonalak mentén formálhatja újra a világ rendjét.

Talán már ennek az eszmélésnek a jelei a véleményfilmek sikerei. A műfaj virágkorát éli, a Michael Moore-féle, 100 millió dolláros bevételt hozó Fahrenheit 9/11 a lassan történelemmé váló Bush-rendszert, Al Gore Kellemetlen igazsága a klímaváltozást, a Super Size Me pedig a gyorséttermeket vette górcső alá kíméletlen kritikával, és nem éppen a dokumentumfilmektől elvárható pártatlansággal. Ebbe a sorba illeszthető A nagy kiárusítás (Der grosse Ausverkauf) is, amelyet májusban mutattak be a német mozik, és könnyen lehet, hogy idehaza a Farkasok völgye: Irak sorsára jut. Utóbbi alig fért be a világ filmpiacaira, ám utána nagy sikerrel játszották, ma pedig már magyar nyelvű internetes oldala is van. Nem dokumentumfilm, de a „politikailag korrekt” világában már-már annak számít.

Zulu segélykiáltás

Az egyik leghíresebb amerikai forgalmazó, az épp ilyen filmekre szakosodott California Newsreel október közepétől terjeszti A nagy kiárusítást, de egyenlőre csak egyes szervezeteknek, iskolai és közintézményeknek. Hogy a nálunk ismeretlen, hosszú televíziós filmográfiával rendelkező Florian Opitz munkája eljut-e a magyar mozikba, erősen kétséges. Ennek esélyét azonban növeli, hogy a korábban a tervezett verespataki aranybányáról készült Új Eldorádót is bemutató Budapest Film jóvoltából október végétől látható a már említett Moore Sicko c. doku-komédiája, amely az amerikai egészségbiztosítási rendszert állítja pellengérre.

Kormányzati támogatásra mindenesetre kevéssé számíthat az a cég, amelyik felveszi repertoárjába az opust. A privatizáció elleni társadalmi harcokról beszámoló rendező nem kertel, és bár bemutatja a másik oldal érveit is, nem bízza a nézőre a véleményalkotást.

Opitznak van mire elfogultnak lennie. Dél-Afrikában az áramszolgáltatót, a Fülöp-szigeteken az egészségügyet, Nagy-Britanniában a vasutat, Bolíviában az egyik legnagyobb vízszolgáltatót privatizálták. Az eredmény lehangoló, és ez még azokat a fanatikusokat is meggyőzheti, akik szerint a visszásságok egyszerű statisztikai hibák vagy pusztán a szabályt erősítő kivételek.

A képkockák sokkolóak. A beteg mellett a lélegeztetőgépet fizetni nem tudó családtagok teljesítenek 24 órás őrszolgálatot. Ezalatt felváltva pumpálják bele a levegőt. A dialízist fizetni nem tudó anya reménytelenül küzd fia életéért. A mozdonyvezető a kaotikus állapotok, a késések, a súlyos balesetek és a csökkenő bérek következtében elveszíti a hitét nemcsak a világban, de a hivatásában is. A kisváros lakóinak törvényben tiltják meg, hogy a folyókból vagy tavakból vizet hordjanak, az esővizet sem gyűjthetik össze. Egy kis csoport visszakapcsolja a hálózatba az áram nélkül maradt családokat. Utóbbi „gerillaakciót” zulu nyelven kanyisának (Vissza a fényt) hívják. Vezetője négy hónappal a forgatás befejezése után tisztázatlan körülmények között meghalt.

Nobel-díjas ellenálló

A filmből kiderül: nemcsak a szegények és a hétköznapi ember jár pórul, hanem az állam is. A brit vasút ma kétszer annyiba kerül neki, mint a magánosítás előtt. Igaz, a helyiek bevásárolhattak a tőzsdére vitt részvényekből: abból a vasúttársaságból, ami korábban az övék volt.

Egy Fülöp-szigeteki szerint mindenért a Világbank a felelős, amelynek vissza kell fizetni a felvett kölcsönöket. A drasztikus bércsökkenés óta ápolók és orvosok tízezrei hagyták el az országot és több száz kórházat kellett bezárni a munkaerőhiány miatt. Bolíviában a kormány szerződésben garantált extraprofitot az amerikai vállalatnak.

Joseph E. Stiglitz amerikai Nobel-díjas közgazdász 1993 és 1999 között Bill Clinton gazdasági tanácsadójaként, 1997-től 2000-ig a Világbank alelnökeként és vezető közgazdászaként dolgozott. Utóbbi állásából azért kellett távoznia, mert bírálta munkaadóját, többek között a volt szocialista országokra (köztük Magyarországra) erőltetett gazdaságpolitikája miatt. Kutatásai során arra az eredményre jutott, hogy a korábbi állításokkal szemben a gyors és erőltetett privatizáció nemcsak hogy nem gyorsította a gazdasági növekedést, hanem hosszabb távon lassította azt. Számos könyvet írt a globalizációról és a szabad piacban feltétel nélkül hívő fundamentalistákról.

Stiglitz 2004 januárjában előadást tartott a Med­gyes­sy-kormány által rendezett Haladó kormányzás című konferencián, ahol a technokratákat bírálva a politikusok felelősségére hívta fel a figyelmet. Latin-Amerikával a skandináv modellt állította szembe, az oktatás, a kutatás-fejlesztés támogatását és az erős szociális háló kiépítését szorgalmazta.

TGM gárdát alapít

A globális közélet megerősödése reményt adhat arra, hogy az egyes közösségek hosszabb távon is meg tudják védeni magukat az őket fenyegető veszélyektől. Addig azonban legtöbbször magányos harcot vívnak. A bolíviai utcákon tízezrek néztek szembe a rendőrökkel. Utána összecsaptak velük. A vízháború több halálos áldozatot követelt, de a kormány végül elállt a privatizációtól.

Szeptember 8-án az egyik legnagyobb globalizációkritikus világszervezet, az Attac németországi csoportja úgynevezett flash mob akciót szervezett. A küszöbönálló német vasútprivatizáció ellen tiltakozó mint­egy kétezer ember 50 pályaudvaron egy időben lépett akcióba: 12 óra előtt 5 perccel sípokkal, dobbal és fazékfedőkkel csaptak nagy zajt, majd egy cédulát tartottak a magasba, amelyre azt írták: 183=13. Azaz a 183 milliárd eurót érő államvasúttól 13 milliárdért akar a kormány megszabadulni.

Az 1998-ban létrejött Attac jelmondata: „A világ nem eladó”. A mozgalom elsősorban a globális pénzügyi piacok és intézmények demokratikus ellenőrzését tűzte ki célul és van magyar szervezete is. Tanay Marcell alelnök kérdésünkre elmondta, hogy a német kezdeményezésről hallott, a jókora médiavisszhangot kiváltott német filmről azonban még nem.

Az Attac Magyarország 2002 februárjában, egyik legelső állásfoglalásában követelte többek között „az egészségügyi és egyéb szociális ellátórendszerek privatizációjának leállítását, a multik adómentességének és adókedvezményeinek megszüntetését és a tőke egyoldalú érdekeit érvényesítő neoliberalizmus elméleti és gyakorlati diktátumának megszüntetését.”

Az oldal honlapján gazdasági természetű cikket elvétve találni, azok szinte kivétel nélkül a Heti Világgazdaságból, illetve a Népszabadságból és a Népszavából vett utánközlések. Az Attac szerzői között tudhat olyan baloldali politikusokat, mint a szocialista európai parlamenti képviselő Hegyi Gyula, és ismert újságírókat, mint Ferenczi Krisztina vagy Tanács István.

A szervezet alelnöke Tamás Gáspár Miklós is, akiről azt írják, „a filozófus lelkes ellenzője a globalista törekvéseknek”. A szervezet honlapján a legutolsó bejegyzés lapzártánkkor az Attac Tudományos Tanácsának állásfoglalása volt a magyarországi fasiszta veszélyről.

Közismert: Tamás Gáspár Miklós 2006 tavaszán a Szabad Demokraták Szövetségére adta voksát. Ezt akkor azzal indokolta, hogy a Fidesznek meg kell buknia, illetve azzal, hogy a szabad demokraták még mindig felmutatják a felvilágosultság minimumát. Úgy vélte, „a polgári demokráciának vannak minimumai. Ilyen a világi állam és a világnézeti pluralizmus. Ezt most meg kell védeni.”

Az Attac honlapja „tudományos és aktivista portál”. Az Attac szó egy francia mozaikszó (jelentése: Szövetség a Pénzügyi Műveletek Megadóztatásáért a Polgárok Megsegítésére), és összeolvasva egyszerűen annyit jelent: „roham, támadás”.

Vajon látja-e az ország valaha Tamás Gáspár Miklóst, ahogy két, lánglelkű forradalmárként a fasizmus és a rasszizmus ellen elmondott szózata között, a négy fal közül kilépve létező problémák ellen emeli fel a hangját? Látni fogjuk-e valaha a tengert korbácsoló filozófust, amint az Attac-gárda tagjaként, a fiatalokat a háttérből mozgatva egyszer összecsap a rendőrökkel? Látni fogunk-e valaha bátor, nézeteikért kiálló és azokért akár a megaláztatást és a megbélyegzést is vállaló fiatalokat Tamás Gáspár Miklós, vagy az Attac vagy más, a globalizációval szemben kritikus baloldali szervezetek mögött?

Látni fogjuk-e valaha Tamás Gáspár Miklóst, ahogy felgyújtja magát az Országház előtt? Ha ugyanis Tamás Gáspár Miklós a két területen (következetes kapitalizmus- és neoliberalizmus-kritika és következetes fasizmusellenesség) kifejtett tevékenysége ugyanúgy aránylana egymáshoz, mint ahogy a 21. században aránylik egymáshoz a globális kapitalizmus és neoliberalizmus és a már kihalt fasizmus áldozatainak száma (millió az egyhez), már rég ezt kellett volna tennie. Lehet, hogy egyszer látni fogjuk, de az is lehet, hogy akkor már késő lesz.

Monostori Tibor