A véres spanyolországi merénylet után Európában sokan átértékelték az Egyesült Államok szigorú beléptetési politikájával kapcsolatos ellenérzéseiket. Talán nem teljesen öncélú és értelmetlen a szabadság hazájának nevezett Amerika köré vont blokád, amelyen csak hosszadalmas adminisztrációval elnyerhető vízummal, konkrét, igazolt utazási céllal, fényképpel és ujjlenyomattal lehet átjutni. Talán ezen intézkedések tényleg szolgálják valamelyest a biztonságot, még ha nem is a demokrácia nagyobb dicsőségére. Az európai kormányok valóban túlontúl is liberálisan kezelik a bevándorlást, a menekültügyet, így biztonság terén talán tanulnunk kellene Washingtontól. Csakhogy akik most ezt gondolják, pusztán a lényeg mellett mennek el: a minél liberálisabb európai bevándorlási politika egyik legnagyobb támogatója ugyanis éppen az Egyesült Államok, a tengeren túli politikai nyomásnak nem kis szerepe van abban, hogy Európa országaiban mára többmilliós iszlám és kínai közösségek jöttek létre, amelyek – még ha többé-kevésbé békésen élik is életüket – idegen testet képeznek az európai kultúrában. Ráadásul a viszonylagos béke is egyre törékenyebb: Németországban fehér ember már nemigen merészkedik a bevándorlók negyedeibe, Franciaországban pedig a nagyszámú arab közösség és a francia zsidóság ellentétei nem egyszer pogromszerű zsinagógagyújtogatásokhoz vezettek. Legutóbb az iszlám kultúra egyik alapeleme, a fejkendő mint vallási jelkép körüli vita okozott erős társadalmi feszültségeket Franciaországban.

Mindezek ismeretében nem árt odafigyelni: az USA az, aki töretlenül támogatja Törökország európai uniós tagságát, miközben az atatürki hagyományok jegyében szekuralizált török állam legfeljebb az ország földrajzilag európai szegletében, s néhány nagyvárosában tudta leküzdeni a mély iszlám hagyományokat. Az Egyesült Államok az, amely szívesen látná az emberi jogokat és ENSZ-határozatokat rendre semmibe vevő Izraelt az EU keretein belül. Az Egyesült Államok volt az, amely az európai kultúrkör részét képező Szerbiára bombaáradatot zúdított a koszovói albánok érdekében, amely haditett következtében a muszlim kultúra kinyújtott karja fizikailag is polgárjogot nyert Európa földrajzi határain belül.

De emlékezetes, hogy a közelmúltban nyílt erőszakba torkolló szlovákiai cigánylázadás hátterében többen is szervezett titkosszolgálati módszereket sejtettek, mint ahogy az sem tekinthető természetesnek, hogy Szerbiában az albánok négy év viszonylagos nyugalom után hirtelen gyilkos háborút indítanak a szerbek ellen. S a világ más részein az iszlám ellen harcoló amerikai (és különös módon az európai szövetséges) katonák megint csak békefenntartóként vesznek részt a konfliktusban.

Egyáltalán, mindazt, amit ma terrorfenyegetettségnek tekintünk, jelentős részben az amerikai politika jegyében kaptuk meg itt, Európában.

Madrid után találó kommentárokból nem maradt hiány. A hirtelen – és a szeptember 11-ihez meglepően hasonló körülmények közt – előkerülő bizonyítékok (Demokrata 2004/11.) egyértelműen a mára virtuális démonná vált al-Kaidára terelték a gyanút. A háborút támogató országok számára mindez nem jelent érdemi változást: Lengyelországban, Nagy-Britanniában, Magyarországon és a többi államban a háború ügyében a kezdetektől szakadék tátong az azt támogató kormányok és a polgárok között, s a frissen megválasztott spanyol kormányfő, José Luis Rodríguez Zapatero hirtelen, inkább az érzelmeknek szóló nyilatkozata, mely szerint országa visszahívja Irakban szolgáló katonáit, sem tekinthető az új spanyol kormány végleges politikai útjának.

A robbanás jót tett azonban George W. Bushnak is, aki rögtön kiegyenlítette az őt addig több százalékkal előző demokrata jelölttel, John Kerryvel szembeni hátrányát. A kormányzati idejében lényegében kizárólag háborúzó Bush számára létkérdés, hogy fenntartsa, sőt erősítse a terrorizmus elleni háború szükségességének látszatát. Egy amerikai területen elkövetett merénylet az áldozatok és a sokk miatt kiszámíthatatlan hatású lenne, nem biztos, hogy megismétlődne a szeptember 11-e utáni „egy a nemzet, egy a zászló” tömeghangulat. A kellemes távolságban lévő európai szövetséges elleni véres támadás azonban kapóra jött, és kétségtelenül Bush számára kedvezően befolyásolta az amerikai közhangulatot.

Egy frappáns amerikai diplomata szerint nem történt más, mint miután az Egyesült Államok Afganisztánnal, majd Irakkal megmutatta a világnak, hogy miként lehet egy szerinte a terrorizmust támogató országban erőszakkal rendszerváltást végrehajtani, Spanyolországban válaszul – úgy tűnik – a terrorizmus mutatta meg, hogy miként lehet egy Amerika háborúját támogató államban erőszakkal megtenni ugyanezt.

Ha azonban eltekintünk attól a kényelmesen egyszerű magyarázattól, hogy az iszlám fundamentalizmus mentén szerveződő al-Kaida az egész keresztény, nyugati civilizáció ellen hirdetett háborút, s hogy Huntington civilizációs összecsapása közeledik felénk viharsebesen, megláthatjuk, hogy talán nem minden az, aminek látszik. Jóval hosszabb és jobban kidolgozott rendszerről is lehet szó: a célpont ugyanis – ez egyre inkább látszik – Európa, a távcsöves puska másik végén álló burnuszos, félholdas alak álarca mögött azonban más rejtőzik.

Zbigniew Brzezinski washingtoni elnöki tanácsadó elhíresült elemzése óta nem kérdés, hogy az Egyesült Államok politikájának meghatározó eleme bármi áron megakadályozni minden olyan törekvést, amely a világ gazdasági és katonapolitikai életében létrehozott monopolhelyzetét megingathatná. A legnagyobb konkurencia pedig éppen az Európai Unió lenne. A mai amerikai politika alapjait megfogalmazó Brzezinski nem kertelt: a fő cél, hogy „ne jöjjön létre olyan eurázsiai hatalom, amelyik kihívást jelent Amerikának”. Ehhez elsősorban a befolyás megteremtése és erősítése a szükséges, amelyben Brzezinski szerint „az amerikai rendszer részét alkotják (…) a speciális feladatokra szakosodott szervezetek világméretű hálózatai”. (Demokrata 2003/1.)

Az Amerikától elforduló, idejétmúlt régi és a Washingtonban kidolgozott új világrendet támogató új Európára való tudatos felosztás, amelyet először Bush védelmi minisztere, az amerikai neokonzervatívok emblematikus figurája, Donald Rumsfeld vágott az iraki háború szükségességén vitázó kontinens kormányainak arcába, nem spontán kezdeményezés volt. Mint ahogy az sem, hogy az Európai Unióhoz hamarosan csatlakozó tíz állam többségét a washingtoni adminisztráció – máig sem egészen tisztázott eszközökkel – rávette, hogy az unió hivatalos álláspontjával, nem mellékesen az EU legerősebb tagállamaival szembefordulva nyíltan kiálljanak az Irak elleni háború mellett. A nyolcak leveleként hírhedtté vált akció nem kis zavart okozott a lassan integrálódó Európában. A módszer megint csak a Brzezinski-doktrínát tükrözi: „elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak, fenntartani függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket, elérni, hogy továbbra is szófogadók legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással. (…) Amerika vazallusai és szövetségesei, akik közül néhányan arra vágynak, hogy még szorosabb kapcsolatok fűzzék őket Washingtonhoz, megtalálhatók az egész eurázsiai kontinensen.” (Demokrata 2003/1.)

Mindenek tükrében a mostani történések nem logikátlanok. Az állandó lokális feszültségek – ebbe belefér az egyszerű etnikai feszültség, a helyi háború vagy akár a sokkoló terrorizmus is – ugyanis lassan szétzilálják a kontinens országait.

Az elmúlt években mind világosabban rajzolódik ki, hogy Európa – részben önként és dalolva – importálja a háborút, s a zseniális kereskedő, az Egyesült Államok elégedetten dörzsöli a kezét. Míg ugyanis saját területétől már-már a világban mindenhol fennen hirdetett demokráciát és szabadságot eltiporva távol tartja a konfliktusokat, addig a birodalmi céljaiban jelenleg a legnagyobb veszélyt jelentő Európát lassan belevezeti a háborúba.

Mindehhez a máig homályos hátterű szeptember 11-i merényleteket követő, Afganisztán elleni háború volt a főpróba, majd az összepróbált produkció főbemutatójára Irakban került sor. Afganisztánban névleg még a globális terrorizmus, az azt támogató rezsim ellen folyt a háború, Irakban azonban Washington már saját, egyértelműen önös politikai céljai mögé sorakoztatta fel a világ országait. A korábban az Egyesült Államok által hatalomra segített Szaddám Huszein megbuktatását ugyanis a jelenlegi amerikai elnök édesapja, George Bush határozta el, s fehér házi források szerint a most regnáló ifjabb Bush már programjában központi helyen szerepeltette Irak megdöntését. Ezen tisztán amerikai érdekeket szolgáló politikai célt kellett a terrorizmus elleni háború köntösébe csomagolni. Így ugyanis az Egyesült Államok nemcsak megvívhatta az arab világ elleni háborújának első nagy csatáját, de a konfliktust rögtön globális szintre emelhette.

Ma, az Amerika által kezdeményezett háború után egy évvel Irak megszállásában 33 ország katonái vesznek részt, közülük 20 európai állam. A kontinens észrevétlenül vált statisztából lassan főszereplővé egy olyan tervezett globális háborúban, amelyben csak vesztes lehet.

Az amerikai hadseregnek ugyanis nincs szüksége támogatásra. „Washington ma többet fordít fegyverkezésre, mint az erősorrendben utána következő kilenc ország együttesen. Paul Kennedy, a Yale egyetem professzora két évvel ezelőtt kimutatta, hogy a világ összes haditengerészete sem tudná ellensúlyozni az Egyesült Államok tengeri erőfölényét” (Demokrata 2003/1.).

Ha tehát pusztán katonai erőről van szó, az USA játszva megvívta volna egyedül afganisztáni és iraki háborúját, senki ne higgye, hogy valóban az európai szövetségesek támogatására lett volna szüksége. Mint ahogy jól hangzó jelszó volt csupán a nemzetközi összefogás igénye is. Hogy valójában mennyit számít a világot katonailag és gazdaságilag gyakorlatilag önmagában is uralni képes Egyesült Államok számára a nemzetköziség, azt a háborút megelőző heves viták során többször is hallhattuk a Washingtont irányító neokonzervatív érdekcsoport egy-egy vérmesebb tagjától, például az azóta okosan parkolópályára állított Richard Perle-től, aki egyenesen úgy fogalmazott, a globális katonai egyensúlyt biztosító NATO és a nemzetközi jog gyakorlására és felügyeletére szolgáló ENSZ felesleges, idejétmúlt intézmények.

Sokkal inkább arról van szó, hogy így a kontinens országait észrevétlenül belevezethette a háborúba, majd mint aki jól végezte a dolgát, távozott. Afganisztánban mára a NATO vette át a hadműveletek vezetését – ami pedig, lévén szó puszta megszállásról, nem egyeztethető össze a katonai szövetség alapokmányával –, és többségében európai katonák szolgálnak a fronton. A terv Irakban is hasonló: Washingtonnak egyre égetőbb szüksége van arra – s ne kételkedjünk benne, hamarosan meg is történik –, hogy az ENSZ vegye át az ország ellenőrzését, s a katonai feladatokat mindinkább a nagyszámú – és ami a lényeg: soknemzetiségű – európai haderőnek adja át.

A módszer pedig látványosan hatásos. Mert bár a megszállás elején több iraki gerillavezér is igyekezett úgy nyilatkozni, hogy elsősorban az amerikaiakat tekintik ellenségnek, és nem a rendfenntartó európai katonákat, az utóbbi fél évben megszaporodtak az európai egységeket ért támadások. Lassú víz partot mos: az ellenség lassan összemosódik az elnyomott iraki nép szemében, s az arab világban, ahol korábban Washington testesítette meg a sátán birodalmát, mind növekszik az Európával szembeni gyűlölet is. Márpedig Európa minden szempontból alkalmasabb a „megtorlásra”, mint a távoli Amerika. A vén kontinens legnagyobb országaiban milliós iszlám kisebbség él, s Törökországon, Albánián, valamint a volt szovjet tagköztársaságokon keresztül egyenes és gyors út vezet a kontinens szívéhez. A jelenlegi euroatlanti politikába bele van kódolva egy Európa elleni háború, s a kontinens mintha vakon sodródna a katasztrófába.

Az Egyesült Államok úgy tűnik, elszánta magát a globális leszámolásra a számára egyre nagyobb fenyegetést jelentő Kelet, az iszlám világ, majd a sorban következő India és Kína ellen. A háborút azonban nem saját területén, hanem az európai fronton kívánja megvívni.

* * *

Balkáni forgatókönyv (apokrif az internetről)

2007. Bulgária csatlakozik az Európai Unióhoz.

2010. Románia csatlakozik az Európai Unióhoz.

2015. Macedónia, Bosznia és Törökország csatlakoznak az Európai Unióhoz.

2017. Albánia, Koszovó, Szerbia és Montenegró csatlakoznak az Európai Unióhoz.

2018. Megjelenik az első román állampolgár az EU-közigazgatásban, aki ezt követően felesége és keresztszülei családjának, a szomszédoknak és a barátoknak jól fizetett EU-s állásokat szerez az EU-közigazgatásban.

2019. A balkáni országokból származó EU-hivatalnokok száma 10 százalékát teszi ki az összes EU-hivatalnokok számának.

2022. A balkáni országokból származó EU-hivatalnokok száma már 60 százalékát teszi ki az EU-hivatalnokok számának. Az EU megháromszorozza az EU-hivatalnokok bérét, bevezeti a rugalmas munkaprogramot és a délszláv nyelveket hivatali nyelvnek minősítik. A munkával fellépő stressz miatt az EU-hivatalnokok 90 százaléka beteget jelent. A legtöbb betegállomány ideje június 15-e és október 5-e, illetve december 15-e és január 15-e közé esik. Betegek jelennek meg az Adriai- és a Fekete-tenger partjain, továbbá az Alpokban, melyek hatékony gyógyüdülőhelyeknek bizonyulnak a stressz ellen. Az Európai Unió Tanácsa jóváhagyja az EU-költségvetés terhére a kezelési költségek teljes fedezéséről szóló törvényt a stresszbetegségek kezelésére.

2025. A balkáni országokból származó EU-hivatalnokok száma 90 százalékát teszi ki a teljes EU-közigazgatásnak. A macedónok ismét elutasítják az euró bevezetését.

2026. Költségvetési megszorításokat muszáj foganatosítani, amelyek következtében belga állampolgárságú takarítónőket, főszakácsokat és sofőröket bocsátanak el. A balkáni országokból származó EU-hivatalnokok száma már 99,3 százalékát teszi ki a teljes EU-közigazgatásnak.

2027. Románia ismételten jelentős EU-hitelt kap selyemhernyó-tenyésztésre. Bulgária is részesül ilyen hitelben gombatermesztésre. Meglepő módon hatalmas paloták épülnek Szófiában és Bukarestben. A bosnyák EU-elnökség mandátuma lejár. Románia sikeresen befejezi a privatizációt. 2028 januárjától az EU-elnökséget Belgrád veszi át.

2028. Februárban Németország kilép az unióból. Ezt egy hónappal később Franciaország és Svédország kilépése követi, majd az év végéig az albán EU-elnökség ideje alatt Nagy-Britannia, Olaszország, Belgium, Spanyolország, Portugália, Finnország is kilépnek az unióból. A kilépő országok szigorított vízumkényszert vezetnek be az EU-állampolgárokkal szemben. Az úgynevezett második schengeni egyezményben az EU határait ideiglenesen lezárják. Kívülről.

(Fordította: Bencsik Dávid)