Az év, amely megrengette a Közel-Keletet

A Hamász 1200 áldozatot követelő terrorakciója nyomán Izrael átfogó háborút indított. Az elmúlt évben 42 ezer gázai meghalt, az övezet lakóingatlanainak 70 százaléka megsemmisült, és több mint kétmillió embernek el kellett hagynia az otthonát. Összehasonlításként, 1948-ban Izrael megalakulásakor, amit a palesztinok nakba, vagyis katasztrófa néven emlegetnek, 15 ezer palesztin halt meg, és 75 ezer menekült el otthonából. Az 1967-es háborút háború idején pedig Gáza és Ciszjordánia izraeli annexiója nyomán „csupán” háromszázezren hagyták el lakhelyüket.

Jahjá Szinvar tehát csúnyán elszámította magát. A Hamász gázai vezetője egy éve alighanem arra apellált, hogy az Irán által irányított „ellenállás tengelye” Irakon és Szírián át Libanonig melléáll, a többi arab országban a felháborodott tömegek az Izraellel megkötött béke felmondására kényszerítik kormányukat, a Benjamin Netanjahu vezette kabinet megbukik, a ciszjordániai palesztinok pedig a Hamász zászlaja alatt sorakoznak fel. Reményei azonban hamar szertefoszlottak.

Kiderült, hogy az „ellenállás tengelyének” láncszemei mind csak olyan mértékig aktiválják magukat, amivel még nem veszélyeztetik helyi pozíciójukat. Egyes iraki síita milíciák tessék-lássék lőttek ugyan ki rakétákat amerikai és izraelinek vélt érdekeltségek ellen, de fokozni nem kívánták a konfliktust. Szíriának a polgárháborúban kivéreztetett kormánya nem tett semmit, és azt is passzívan nézte, ahogy Izrael légi csapásokat hajt végre országa területén. A jemeni húszi lázadók a palesztinok iránti szolidaritásra hivatkozva támadásokat indítottak ugyan a Vörös-tengeren áthaladó nyugati hajók ellen, de ennek első számú vesztese Egyiptom lett, amely milliárd dollárnyi bevételt veszített el a Szuezi-csatorna forgalmának visszaesése miatt. A Jemen és Izrael között lévő kétezer kilométer elegendő védelemnek bizonyult Izrael számára, így a húszik egyetlen Izraelt elérő, júliusi dróntámadásának mindössze egy halálos áldozata volt.

Leginkább a libanoni Hezbollah aktivizálta magát a Hamász oldalán. A szervezet főtitkára, Haszan Naszrallah azonban felismerte, hogy a szíriai polgárháború és a 2018 óta tartó gazdasági válság hatásait nyögő társadalom nem áll készen egy Izraellel vívott háborúra, ezért igyekezett a konfliktust kontroll alatt tartani. Libanoni kormánytagok közlése szerint Naszrallah már belement volna a Franciaország és az Egyesült Államok által javasolt 21 napos tűzszünetbe, amikor szeptember 27-én 80 tonna robbanóanyag hullott a bunkerre, ahol épp Benjamin Netanjahunak az ENSZ-közgyűlés előtt mondott beszédét nézte.

De nem aktiválta magát az „ellenállás tengelyének” a feje, Irán sem. Teheránnak jelenleg a nemzetközi szankciók által megtépázott gazdaságának a rendbetétele áll az első helyen, amit nem szolgálna egy totális háború. Miután májusban repülőgép-balesetben életét vesztette az ország konzervatív elnöke, Ibrahim Raiszi, a legfelsőbb vezetés engedélyezte az azóta megválasztott reformer Maszúd Peszeskján indulását, tőle remélve az ország nemzetközi elfogadottságának növelését. Irán először áprilisban és akkor is kényszerűen szánta rá magát egy Izrael elleni szimbolikus csapásra, miután a Moszad Teheránban meggyilkolta a Hamász emigrációban élő vezetőjét, Iszmáil Hanijjét. A második, ugyancsak szimbolikus támadás október elején következett, miután Izrael likvidálta Irán proxihálózata koronaékkövének, a Hezbollahnak a fejét. Teherán mindkét esetben előre jelezte a támadást, majd a maga részéről befejezettnek minősítette az ügyet, így próbálva elkerülni az eszkalációt.

Legalább ekkora csalódást okozott a Hamásznak a többi arab ország. Az arab világ Izraellel már megbékélt részében palesztinpárti tüntetések csak elvétve zajlottak (leginkább csak Jordániában), és bár Szaúd-Arábia és Izrael küszöbönálló békekötése elodázódott, az Izrael-barát rezsimek nem inogtak meg, és a békeszerződések is kitartottak. A gázaiak iránti szolidaritás elsősorban a digitális térben mutatkozott meg, a Facebook és az X palesztinbarát posztokkal telt meg, a fotelharcosok azonban nem változtatták meg a valós térben zajló harcok menetét. Bebizonyosodott tehát, hogy a szunnita arab világ nagy része csak mérsékelten szimpatizál a síita Irán által támogatott palesztin milíciával, amely ráadásul még a legtöbb országban betiltott Muszlim Testvériséghez is kötődik. A konfliktus kirobbanásának első évfordulójához közeledve Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg a nyilvánosság előtt jelentette ki: őt személyesen nem érdekli, hogy lesz-e állama a palesztinoknak.

A frontokon magára maradt Hamász súlyos vereséget szenvedett. Vezetőinek zömét és katonai potenciáljának kétharmadát elveszítette, és ami legalább ekkora csapás rá nézve, kormányzóképességének is búcsút mondhat. Bár Benjamin Netanjahu deklarált céljait nem érte el, így nem szabadította ki valamennyi izraeli túszt, nem pusztította el teljesen a Hamászt és nem pacifikálta a Gázai-övezetet, felismerve a lehetőséget, szeptemberben kivonta az izraeli haderőt Gázából, és ráfordult a Hezbollahra. Szeptemberben a bravúros csipogós támadásokat követően likvidálta a Hezbollah vezetőjét, az izraeli alakulatok pedig átlépték a libanoni határt. A síita szervezet láthatóan zavarban van, ami mellett hatalmas belső nyomás is nehezedik rá. Bejrút utcái és terei megteltek a délről érkező menekültekkel. Október elején már vezető libanoni politikusok, köztük a Hezbollahhal szövetséges síita Amal Mozgalom vezetője, Nebih Berri követelték az ENSZ 1701-es határozatának az érvényre juttatását, vagyis azt, hogy a Hezbollah vonja vissza erőit a Litáni folyótól északra, és adja át az attól 30 kilométerre délre húzódó, Izraellel határos szakasz ellenőrzését a libanoni hadseregnek.

Az „ellenállás tengelyének” gyengülését látva Szíria is próbálja újrapozicionálni magát. Noha Bassár al-Aszad elnök Iránnak és a Hezbollah fegyvereseinek köszönheti, hogy rezsimje túlélte a polgárháborút, elkezdett az Iránnal ellenséges Öböl-országok felé kacsingatni, tőlük remélve befektetéseket az ország gazdaságának helyreállításához.

A Hamász győzelme egyelőre csak olyan frontokon ért el sikereket, amelyekből nem sok gyakorlati haszna származik. Egy friss, Jeruzsálemben és Ciszjordániában végzett felmérés szerint míg jelenleg a polgároknak 40, addig szeptemberben már 51 százaléka támogatja a fegyveres ellenállást. Emellett a Hamász a palesztin ügy mögé bújva a nyugati világ közbeszédét is tematizálni tudta.

Az elmúlt egy év igazi győztese egyelőre úgy néz ki, hogy Benjamin Netanjahu és Izrael. Október 7-ét követően a miniszterelnök népszerűsége mélypontra süllyedt, mivel az emberek őt tették felelőssé a Hamász akciójának sikeréért. Azóta viszont már konszolidálni tudta pozícióját, és akár miniszterelnökként, akár nem, de politikai túlélése garantált. A Hezbollah elleni háborúját a lakosság 80 százaléka támogatja, irányítása alatt Izrael újra offenzívában van. Az izraeli sajtót megjárt tervek szerint elképzelhető, hogy a hadjáratok során kialakított, a Gázai övezet felső harmadát leválasztó Necarim-folyosótól északra eső területeket kvázi annektálni fogják. Ebben az esetben csak idő kérdése, hogy mikor indul újra a 2005-ben Gázából visszavont telepesmozgalom. Radikálisabb hangok hasonlóról már Dél-Libanon kapcsán is beszélnek… Ha ez bekövetkezik, Izrael 1967 után először újra növekedni fog.