Az időszerű Salazar

Az egykori portugál vezető életműve számos tanulsággal szolgál az utókor számára. Évtizedeken keresztül őt és rendszerét is fasisztának minősítette a szemantikai terrort ellentmondást nem tűrően alkalmazó nemzetközi baloldal, amivel persze nem mondtak semmit. Magyarországon először éppen lapunk egykori Új Jobboldal rovata hozta vissza nevét a köztudatba több mint húsz évvel ezelőtt (Vass Krisztián: Salazar nemzeti forradalma, Demokrata, 2003. január 16.), legutóbb pedig a XXI. Század Intézet szentelt tudományos előadást és eszmecserét a korszakot és rendszert teremtő vezetőnek.

Jaime Nogueira Pinto portugál történész, író, egyetemi tanár a salazari kormányzás előzményeinek sorában említette a XIX. század első felében a liberálisok és a tradicionalisták között lezajlott polgárháborút, amelynek nyomán oligarchák ragadták kezükbe az uralmat. Mint a professzor elmondta, a republikánus és szabadkőműves propaganda Lisszabon, Porto és más nagyvárosok alsó közép­osztályát megfertőzte, a vidék viszont konzervatív és katolikus maradt. A kibékíthetetlen ellentétek a egészen a XX. századig fennmaradtak. A helyzet odáig fajult, hogy kiutasították az országból a jezsuitákat, államosításba kezdtek, sőt, papok meggyilkolására is volt példa.

1908-ban egy katonatiszt agyonlőtte I. Károly portugál királyt és 18 éves elsőszülött fiát, Lajos Fülöp trónörököst. Mint tavaly Raffay Ernő lapunkban elmondta (Felforgatók globális hálózata, Demokrata, 2022. március 1.), a merényletre egy Brazíliából hazaköltözött újságíró, az egyesített portugál nagypáholy, a Grande Oriante Lusitano Unido nagymestere, Magalhães Lima adott utasítást.

Ez a legsötétebb anarchia időszaka volt Portugália történelmében. 1910 és 1926 között, az úgynevezett első köztársaság idején nem kevesebb mint 49 kormánya és 9 köztársasági elnöke volt az országnak, 8 kormányt és 4 köztársasági elnököt távolítottak el erőszakkal a hatalomból, 25 lázadás és felkelés tört ki, valamint legalább 325 robbantásos merénylet történt, emellett gigantikus méretű államadósság halmozódott fel.

Ebben a helyzetben lépett a közélet színpadára António de Oliveira Salazar (1889–1970), a neves közgazdászprofesszor, aki pénzügyminiszterként rövid idő alatt talpra állította gazdaságilag Portugáliát. Ezt népszövetségi kölcsön nélkül érte el, a felkínált hitelt ugyanis megalázónak és a nemzeti szuverenitásra nézve veszélyesnek tartotta, ezért elutasította.

Politikája az olcsó gyarmati nyersanyagra, az olcsó munkaerőre és az alapvető fogyasztási cikkek árának alacsonyan tartására épült. Központosította a monetáris politikát, egyensúlyba hozta az államháztartást. Újjáépítette az állami adminisztrációt, a pénzügyi rendszert, a bankok fölötti ellenőrzést és a gyarmatok jogrendszerét. 1930-ban megalapította União Nacional (Nemzeti Egység) nevű mozgalmát, az egyetlen legális politikai szerveződést. 1932. június 5-én miniszterelnökké nevezték ki. Egymaga dolgozta ki az új alkotmányt, ez 1933. április 11-én lépett életbe, ekkortól számítja a történetírás az Estado Novo, vagyis az Új Állam korszakát. Salazar az Estado Novo eszmei alapjairól így nyilatkozott: „Antiparlamentárisak, antidemokraták, antiliberálisak vagyunk, és korporatív államot akarunk építeni.” Salazar a portugál liberalizmust intoleránsnak és jakobinus jellegűnek látta, véleménye szerint a demokrácia Portugáliában a káosszal volt egyenlő, így nem tudta garantálni sem az alapvető rendet és biztonságot, sem a személyes szabadságjogokat.

Vagyis, amint arra a XXI. Század Intézet beszélgetésén Pinto professzor, valamint dr. Frenyó Zoltán, a Tomori Pál Főiskola rektorhelyettese, tanszékvezető és dr. Rákóczi István történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára egyaránt rámutatott, Salazar autokratikus rendszert épített ki. Ez baloldali, liberális nézőpontból lehet botrány, konzervatív szemszögből viszont nem számít annak – mint Frenyó professzor megjegyezte, a megbélyegzés célja ideológiai érdekalapon diszkreditálni egy másik lehetséges társadalomszervező elvet. Hozzátette, hogy az 1789 óta időnként egymással is harcoló liberalizmus és szocializmus egyaránt a modernitás szülötte, ezért szövetkeznek a normatív, konzervatív irányzat ellenében.

Az Estado Novo távol állt a demokráciá­tól, de a totális diktatúrától is. Elfogadta az eltérő nézetek és érdekek létét, ezeket szociológiai adottságként kezelte, de nem tűrte meg a politikai alapon alakuló pártokat és az ellenzéki szerveződéseket, mivel ezekben az állam létét veszélyeztető tényezőket látott. Elutasította ugyanakkor a német nemzetiszocializmust, akárcsak az olasz fasizmust.

Az Estado Novo salazari felfogásának alapja a nemzet, a szakmai közösség (vagyis a hivatásrend), a család, valamint a mindezekből származó szociális béke, a munka központi szerepe, a római katolikus egyház és az erős állam. Salazarnak ezen felfogását a Rerum novarum című szociális apostoli körlevelet kiadó XIII. Leó pápa keresztényszociális elvei, Bismarck kancellárnak a saját maga által államszocializmusnak nevezett népjóléti programja, valamint a Charles Maurras író vezette francia Action française szenvedélyes antiliberalizmusa és antiparlamentarizmusa formálta. Salazar mély hitű katolikus volt, utálta a pártharcokat, pénzügyi szakemberként pedig a legnagyobb szakmai szigor jellemezte. Gondolkodását jól jellemzi az 1936-ban Bragában mondott beszéde, amelyben így fogalmazott: „A kétségek által szabdalt lelkiség és a tagadás uralta század korában a nagy bizonyosságok nyugalmának helyreállítására törekszünk. Nem vitatjuk Istent és az erényt; nem vitatjuk a Hazát és történelmét; nem vitatjuk a tekintélyt és presztízsét; nem vitatjuk a családot és erkölcsét; nem vitatjuk a munka dicsőségét és az azzal járó kötelességeket.”

Szintén fontos eleme volt az Estado Novo eszmeiségének az úgynevezett luzotropikalizmus, vagyis azon nézet, amely szerint (az 1930-ban életbe lépett gyarmati okmány, azaz Acto Colonial értelmében) a tengeren túli területek és az anyaország a portugál nemzet elválaszthatatlan részeit képezik, és ezért a portugál nemzet történelmi hivatása a trópusi népek civilizálása és emancipálása. Ez volt az espaço comum português, vagyis a portugál közösségi tér elméletének lényege.

Salazar rendszerét leginkább keresztény hivatásrendi államként lehet jellemezni. Rákóczi István hangsúlyozta, hogy Salazar nem volt Hitlerhez vagy Mussolinihoz hasonlítható népvezér, inkább a nemzet bölcseként tűnt fel. Az is volt, hazája, persze földrajzi helyzetének is köszönhetően, sikeresen kimaradt a II. világháborúból. Igaz, portugál önkéntesek harcoltak a tengelyhatalmak oldalán a keleti fronton a bolsevizmus ellen, és a spanyol polgárháború során is 18 ezer luzitán önkéntes segítette Franco tábornokot. Másfelől Portugália több mint százezer üldözött zsidót fogadott be.

A salazari rendszer eredményeiről portugáliai emigrációjában Horthy Miklós kormányzó is elismeréssel szólt emlékirataiban: „A legnagyobb érdeklődéssel kísérem figyelemmel Portugália sorsának erőteljes emelkedő, szerencsés fejlődését, melyet dr. Oliveira Salazar miniszterelnök bölcs vezetésének köszönhet.”

A gyarmati mozgalmak és a beszüremkedő baloldali ideológiák az 1950-es évektől kezdve folyamatosan gyengítették az Estado Novo erejét. A rendszer sorsát végül Salazar 1970-ben bekövetkezett halála pecsételte meg. Az elbizonytalanodás nyomán bomlás indult, a rendszer működésképtelennek bizonyult megteremtője nélkül, végül 1974. április 25-én a szegfűs forradalomnak nevezett baloldali katonai puccs lezárta az Estado Novo korszakát. Azóta, közel 50 éve Portugáliában a baloldal van uralmon. A salazari modell azonban ma is kínál hasznosítható megoldásokat.