Az internetes vadnyugat végórái
Az internet első évtizedeiben a világ egy új szabad korszakról, a határok lebontásáról és egy technikai utópia megszületéséről álmodott. Ehhez képest a világháló pozitív hozadékai mellett a digitális vadnyugat kora is eljött, ahol a kereteket a technológiát adó szuperhatalom szabja meg, a nemzetállamok pedig másodlagos szereplőkké léptek vissza az óriásvállalatokhoz képest. A jövő tendenciája immár az internet „balkanizációja”, aminek során a kormányok megpróbálják visszaszerezni az ellenőrzést országaik digitális határai felett.
2019 novemberében Oroszország próbaüzembe helyezte saját nemzeti internethálózatát. Innentől kezdve a belföldi kommunikáció és információ orosz kiszolgálókon keresztül halad, így nem hagyja el az ország területét. Emellett Moszkva külső kibertámadás esetén képes lesz leválasztani az orosz felhasználókat a globális hálózatról, és a teljes adatforgalmat az országon belül elirányítani nemzetközi szerverek és routerek nélkül is. Az orosz internet így önmagában, a globális online infrastruktúra és DNS-rendszer nélkül is működni fog, tehát történjen bármi, a létfontosságú intézmények és a lakosság internetes kommunikációja zavartalanul folyhat. Noha az orosz lépés kapcsán a nyugati sajtó digitális vasfüggönyről és az online szabadság korlátozásáról beszélt, a tények azt mutatják, hogy a világon egyre több ország próbálja visszaszerezni digitális szuverenitását.
Pedig ötven éve, mikor a Kaliforniai Egyetem kutatói elküldték az első e-mailt, az internet feltalálói egy határokat lebontó, világon átívelő kommunikációs szupersztrádát álmodtak meg, amely egységbe forrasztja és homogenizálja az emberiség tudatát. És valóban. Az internet a globalizáció szinonimájává, egy nemzeti határokon átnyúló nyilvános térré, egy mindenki által személyre szabható virtuális univerzummá vált. A technológia pozitív gazdasági és társadalmi hatásai nyomán a világ évtizedekig digitális utópiában ringatta magát. Mire pedig a kormányok világszerte észbe kaptak, az online tér már az Egyesült Államok ellenőrzése alatt álló digitális vadnyugattá lett, ahol különféle hatalmak vívnak harcot egymással, az óriásvállalatok pedig kiskirályként uralkodnak.
A 2007-ben Észtországot megbénító, majd a 2010-es, az iráni atomprogramot évekre visszavető kibertámadások óta egyértelmű, hogy a digitális tér a jövő hadviselésének a terepe. Az elmúlt tíz évben ezért sorra állították fel az országok kiberbiztonsági katonai szervezeteiket a virtuális határok védelme céljából. Emellett a határokon átívelő hírszerzés és adathalászat is nagyban zajlik. A korábban a CIA-nak dolgozó Edward Snowden 2013-as kitálalása óta köztudott, hogy az amerikai titkosszolgálatok nagyüzemben gyűjtenek adatokat idegen országok állampolgárairól az olyan monopolhelyzetben lévő hazai cégektől, mint a Google, a Facebook, az Apple, a Microsoft és a Yahoo. Legalább ekkora kockázatokat rejt, hogy mára már bevett gyakorlattá vált: a különböző országok és lobbicsoportok politikai célú online kampányokat és titkos akciókat folytatnak más országok állampolgárai politikai véleményének befolyásolása céljából.
A mindennek felületül szolgáló közösségi médiumok senki által meg nem választott és így le sem váltható tulajdonosainak a kezében mára több hatalom összpontosul, mint sok választott politikuséban és kormányéban. Kínát nem számítva, a világ internetes kereséseinek 90 százaléka a Google-on keresztül történik, így az óriásvállalat algoritmusain múlik, hogy az emberekben milyen kép jelenik meg egy adott témáról. Míg a hagyományos médiumok működését mindenhol törvények szabályozzák, addig a százmilliók elsődleges hírforrását jelentő Facebook és Twitter önkényesen dönti el, hogy milyen tartalmakat enged a felhasználókra zúdulni.
A közösségi média ellenőrizetlensége nemegyszer torkollott már tragédiába. A különböző terroristák immár rendszeresen közvetítik élőben mészárlásaikat, Indiában pedig halálos áldozatokat követelő lincselések robbantak ki a WhatsAppon terjedő álhírek miatt. Nem véletlen, hogy az elmúlt öt év során a világ országainak hozzávetőleg negyede kapcsolta le a teljes internetet rövidebb időre.
Miközben az internetes óriáscégek befolyása és profitja egyre nő, és számos téren kiszorítják a hagyományos médiumokat, felelősségre vonásuk rendre elmarad. Míg például a televíziós csatornáknak eleget kell tenniük a korhatáros besorolásnak, addig a hagyományos televíziózást egyre inkább kiszorító és így évről évre növekvő reklámbevételt hozó YouTube-ot és Netflixet ez nem érinti. Az webes óriásvállalatok gazdaságilag is megkerülhetetlenekké váltak: a Google és a Facebook együtt a hirdetésre fordított összegek 84 százalékát söpri be. Az Egyesült Államokban az eBay az online áruforgalomnak a felét, Kínában az Alibaba 60 százalékát bonyolítja le.
Nem véletlen, hogy az elmúlt években a kormányok egyre gyakrabban egyeztetnek a különböző nagyvállalatokkal, sorra állnak fel az országhatárokat védő digitális tűzfalak, a kormányok pedig egymás után hozzák a különféle törvényeket országuk digitális szuverenitásának visszaállítására. Az információ hatalom, ezért számos kormány fogadtatott el olyan törvényeket, amelyek szerint az állampolgárok pénzügyi, orvosi és egyéb kényes adatait csakis fizikailag az ország területén lévő szervereken lehet tárolni. Mások megengedik ugyan, hogy az adatok elhagyják az ország területét, de másolatot kérnek róla. És nem csak az autoriter rezsimek tesznek így: Ausztrália, Kanada, Dél-Korea és Svájc sem engedik polgáraik szenzitív adatainak külföldre vitelét, és hasonló célokat szolgál az Európai Unió 2018 májusa óta érvényben lévő általános adatvédelmi rendelete is.
A cenzúra már a fejlett demokráciákban sem példa nélküli. Az Egyesült Királyság az egyébként magánvállalat formájában működő internetszolgáltatókat kötelezi különböző oldalak blokkolására. Ez elsősorban a szerzői jogvédelem alatt álló tartalmak, filmek és zene illegális megosztását szolgáló oldalakra vonatkozik, de vannak nemkívánatos politikai tartalmakat közlő felületek is. Más kérdés, hogy a portálok – köztük a legnagyobb illegális film- és zeneletöltő oldal, a The Pirate Bay – ezt nevük és IP-címük rendszeres változtatásával játsszák ki.
Kína már a kezdet kezdetén résen volt. A Kínai Kommunista Párt már 1997-ben, az internet megérkezése után négy évvel felismerte, hogy ez valójában egy technikailag új, de lényegét tekintve hagyományosnak tekinthető közösségi tér és médiafelület. Peking ezért felhúzta a károsnak ítélt külföldi tartalmakat országhatáron kívül tartó „nagy tűzfalat”, azóta pedig gyakorlatilag saját digitális univerzumot épített ki.
A Föld lakosságának ötöde, amely ma Kínából lép be az online térbe, nem a Google, hanem a Baidu szűrőjén keresztül látja a világot, amely a helyi vezetés és általános normák szabályai alapján rangsorolja az oldalakat, és egyes politikailag vagy társadalmilag kényes keresőszavakra egyáltalán nem mutat találatot, vagy csak szerkesztett tartalmakat dob ki. Az olyan, Nyugaton népszerű portálok, mint a Facebook és a különböző hírportálok közül sokat pedig meg sem nyit.
A kínai példa azt is bebizonyította, hogy a lépten-nyomon demokráciát és szólásszabadságot hirdető nyugati nagyvállalatok a piaci profit érdekében bármikor hajlandóak lemondani elveikről. Peking nyomására a Google hozzáférést enged a kínai hatóságoknak állampolgáraik levelezéséhez, a Wikipédia pedig Kína területén blokkolja a politikailag nemkívánatos tartalmakat.
A kínai módszert számos, az Egyesült Államokkal politikailag szemben álló kormány, köztük Irán is megpróbálta átvenni. Ők azonban méreteik és elenyésző piaci potenciáljuk miatt nem tudtak kellő nyomást gyakorolni az amerikai vállalatokra, így a hagyományos cenzúra módszerével kísérlik meg blokkolni a károsnak ítélt tartalmakat. Mindez viszont kijátszható az olyan könnyen telepíthető eszközökkel, mint a VPN, amelynek segítségével például Kínában és Iránban is letölthető a Facebook, illetve megnyithatók az adott rendszerekkel ellenséges külföldi hírportálok is.
A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az efféle praktikákkal csak szűk rétegek élnek. A Stanford és a Pekingi Egyetem közös 2018-as kísérletében 18 hónapig cenzúrázatlan és nyomonkövethetetlen internetes hozzáférést biztosítottak ezer kínai egyetemistának, akik ily módon az állam által blokkolt oldalakhoz is hozzáférhettek úgy, hogy nem üthették meg miatta a bokájukat. A kutatók megdöbbenésére azonban a diákoknak alig fele élt a lehetőséggel, és ők is leginkább szórakoztató oldalakat és közösségi portálokat kerestek fel, miközben tiltott nyugati híroldalakat csak páran nyitottak meg.
Mindez nem véletlen, hiszen az emberek ahogy a való életben, úgy a digitális világban is a maguk komfortzónájában élnek. Az a szűk réteg, amelyik régebben szamizdatokat olvasott és tiltott kulturális tartalmat fogyasztott, ma VPN-en és más hasonló eszközökön keresztül szerzi meg, amire vágyik. A túlnyomó többség azonban továbbra is beéri azokkal a tartalmakkal, amelyeket a természetes közegét és így viszonyítási pontjait adó társadalom többi tagja is fogyaszt. Az internet „balkanizációjával” a szabadság csorbulása az emberek szintjére lebontva alig lesz érezhető. Ellenben a vadnyugat kora véget érhet, és eljöhet a nemzeti normákhoz igazodó virtuális terek ideje.
