Bejrút valaha igazi paradicsom volt. Ebben a városban találkoztak a gazdag öbölországokból érkező üzletemberek európai partnereikkel, és ide jöttek az arab országok gazdagjai, ha ki akartak szakadni az otthoni társadalmi kötöttségekből. Bejrútban ugyanis minden megvolt, amire ember csak vágyhatott. A híres bevásárlóutca, az al-Hamra boltjaiban a polcok roskadoztak a drága nyugati áruktól, az éttermekben változatos étkek várták az ínyenceket, a bárokban francia konyak és helyi vörösbor folyt patakokban, a bejrúti éjszakai élet híre pedig messze földre elért.

Az 1975-ben kirobbanó polgárháború azonban véget vetett a fénykornak. A keresztények lakta Kelet-Bejrút és a muszlimok lakta Nyugat-Bejrút közt húzódó sáv, ahol az élet java zajlott, frontvonallá vált. A milíciák ellenőrző pontjaikon igazoltatták az embereket, és akik igazolványuk szerint nem a megfelelő felekezethez tartoztak, azokat azonnal kivégezték. A város romokban állt, a Bejrút szó a pusztulás szinonimája lett.

A harcok 1990-ben értek véget. Adottságainak hála, az élet hamar visszatért a libanoni fővárosba. Abban, hogy ez megtörténhetett, nagy szerepe volt Rafiq Haríri szunnita miniszterelnöknek, aki milliárdos üzletemberként minden kapcsolatát latba vetette, hogy életet leheljen a romokban heverő városba. Az egykori frontvonalon Downtown néven új városrészt épített fel, amely rövid időn belül a gazdag arabok legfőbb célállomásává lett. Az élet helyreállt. A befektetők újra érdeklődni kezdtek a rohamosan fejlődő város iránt, az éjszakai élet ismét felpezsdült. Úgy tűnt, hogy Bejrút visszakerül a világvárosok sorába.

2005. február 14-én azonban hatalmas robbanás rázta meg Bejrút előkelő környékét. Harírivel nagy erejű pokolgép végzett. A milliárdos hívei az országban jelen lévő szíriai titkosszolgálatokat vádolták a gyilkossággal, a nemzetközi nyomás hatására Damaszkusz ki kényszerült vonni csapatait Libanonból. A belpolitikai helyzet egyre feszültebb lett a szírbarát és szírellenes erők közt. A bejrúti éjszaka azonban továbbra is teljes fényében ragyogott. 2006 nyarán Izrael háborút indított a Hezbollah ellen. Bár a Downtownt, illetve Bejrút szunnita és keresztény részeit nem érték támadások, a turizmus megroggyant. A háborút belpolitikai válság követte, egyre gyakoribbá váltak a politikusok elleni merényletek. A vendégek ugyan el-elmaradoztak, de a bejrúti éjszakai élet minősége még így is megelőzi a világ számos felkapott luxusnegyedét.

„Háború van”

Egy helyi ismerős vállalja, hogy elkalauzol a bejrúti éjszakába. Rami régi barát, gazdag keresztény kereskedőcsalád fia. Találkozónkat este nyolc órára a Downtown melletti Mártírok terére beszéljük meg. Arra a helyre, ahol Haríri meggyilkolását követően másfél milliós tömeg követelte a szírek kivonulását. Nem kell sokáig várnom. Pontban nyolckor sötétszürke BMW áll meg mellettem. Rami kipattan és hatalmas öleléssel üdvözöl. A hátsó ülésről egy jó barátja, Shadi száll ki. Barátságosan kezet rázunk, majd beszállunk az autóba, és elindulunk Bejrút előkelő keresztény negyede, az Ashrafijje irányába.

Ahogy autónk halad, különös érzés kerít hatalmába. Három évvel ezelőtt ugyanezen az úton gazdag országokból érkezett Jaguárok, Lamborghinik és Hummerek végeláthatatlan sora kígyózott. Most azonban csak elvétve találkozni kuvaiti vagy dubai rendszámmal. Ezt szóvá is teszem Ráminak.

– A minőség nem, csak a mennyiség változott – feleli. – Meglátod, a bejrúti éjszakának még ma sincs párja.

Mikor a politikai helyzet felől érdeklődöm, Rami kifakad:

– Mindenről a politikusok tehetnek! Miattuk áll a gazdaság.

– Ha a politikusok békén hagynának minket, újra felvirágoztatnánk az országot – teszi hozzá Shadi.

Péntek este van. Autónk elegáns környéken halad. A letekert ablakon keresztül az embereket nézem, és meg kell állapítanom, hogy Bejrút a mai napig nagyhatalom. A szép nők tekintetében mindenképpen. A hollywoodi díva, Salma Hayek, illetve Shakira, a tüzes latin énekesnő ereiben szintén libanoni vér csörgedezik. Az ember azt hinné, hogy a természet náluk tökéletesebbet már nemigen tud alkotni. A libanoni éjszaka azonban tele van Shakirákkal és Salma Hayekekkel. Persze kissé furcsa látványt nyújtanak a lányok, ahogy feszes ruháikban, fekete hajukat hátradobva grasszálnak a kezükben gépfegyvert tartó katonák előtt. Mert ez máig így van Bejrút utcáin.

Ahogyan a gyönyörű természet, úgy a szép nők is komoly tőkét jelentenek Libanon számára. Nem véletlen, hogy az arab poppiacot és show-businesst ez a kicsiny ország uralja. Ők látják el szellemi kábítószerrel a konzervatívabb arab országok fiait, és az ő lányaik eszményképei segítenek a kevésbé szerencsés helyre született fiatal fiúknak elviselni a sivár, nőhiányos mindennapokat.

Nem véletlen talán, hogy az arab Newsweek 2005-ben a 43. legbefolyásosabb arab személyiségnek kiáltotta ki a népszerű libanoni énekesnőt, Nancy Agramot. Egy igéző szempár és egy mély dekoltázs képével az arab világban mindent el lehet adni. Az internet és műhold előtti időkben a szíriai, jordán és más kazettaárusok lenge öltözetű libanoni lányok képeivel látták el saját maguk készítette válogatáskazettáikat, tudván, hogy így, ha nem is a zenéért, a képért mindenképp megvásárolják őket.

Manapság ez már nagyobb léptékben megy. Az arab műholdakon több mint negyven zenecsatorna fogható, a videoklipeknek a szép villák és autók mellett elengedhetetlen kellékei a libanoni lányok. A tehetségkutató libanoni show-műsorokat pedig az egész arab világban követik a fiatalok, s a versenyzőkre bármely arab országból lehet szavazni.

Szavaznak is bőven. Az autoriter berendezkedésű országok fiai így, ha rövid időre is, úgy érezhetik, hogy demokratikus jogaikkal élve adják le voksukat valamelyik helyi sztárjelöltre.

Lassan megérkezünk. Rami leparkol az autóval, és elindulunk első célunk felé.

– Tetszeni fog – mosolyog. Pár perces séta után széles mozdulattal jelzi, hogy megérkeztünk.

A hely az 1975 nevet viseli. A névadás elsőre kissé morbidnak tűnik. Ebben az évben tört ki a polgárháború. Belépve a bárba egyértelművé válik, hogy nemcsak nevében, hanem a berendezésében is a polgárháborút idézi. A belső tér kialakítása akár egy bunkeré. Az ablak előtt homokzsákok fekszenek egymásra pakolva. A fehérre meszelt falakat „Vigyázat, aknák!”, illetve „Szabadság” felirat díszíti. Az egyetlen, ami mutatja, hogy már béke van, a vidám vendégsereg. A földre helyezett párnák közt fiatal párok és baráti társaságok üldögélnek. Mi is letelepszünk a földre. A rohamsisakot és terepszínű pólót viselő pincér közben leszedi az üres poharakat. A hangfalakból nosztalgikus zene szól, szebb időkről. A dallamos lantszámok mellett a kelet dívája, Fajrúz hangja szórakoztatja a vendégeket. Rami arakot rendel. Az ital semmiben nem különbözik a görög úzótól vagy török rakitól.

– Milyen eredetű az arak? – kérdezem barátaimtól, de mire végigmondom a kérdést, már érzem, hogy felesleges volt.

– Természetesen libanoni – vágja rá gondolkodás nélkül Shadi. – Ha a görögök az ábécéjüket is a föníciaiaktól vették, szerinted pont az arakot találták fel maguk?

– Libanon a világ közepe – teszi hozzá Rami, arcán elégedett mosollyal.

Az 1975-ben étellel is szolgálnak. No, itt nem különleges ínyencségekre kell gondolni, hanem a hely szellemének megfelelően egyszerű kétszersültre.

– A háború idején ez volt a leghozzáférhetőbb étel – magyarázza Rami, és hozzáteszi, hogy a nehéz gazdasági helyzetben sok családnál a kétszersült újra reneszánszát éli.

Barátaim régi ismerősei a hely tulajdonosának, Joseph Dakkashnak. A tulajdonos oda is jön hozzánk. Kérdésemre elárulja, hogy ő maga is az ominózus évben született.

– Libanoni gyermekéveimből mindössze a harcokra emlékszem. De a harcoknak még nincs vége. A politikai viharok ma ugyanúgy megnehezítik az emberek mindennapjait, mint egykor a háború – mondja. – De tudod, mit? Mi nem foglalkozunk a politikusokkal. Látod a jelmondatunkat? – kérdezi, és egy brosúrára mutat: „Háború van. Háború van keleten, háború van nyugaton, háború fent északon és háború lent délen. De mi éneklünk, mi táncolunk, mi hódolunk a gyönyörű nőknek. Mi emberek vagyunk.”

Még hosszan beszélgetünk. Egy óra múlva Rami nyújtózkodni kezd.

– Most már kellőképpen megalapoztuk az estét – mosolyog.

Búcsút intünk a bárnak, és folytatjuk utunkat az éjszakában. Kilépve alig tíz méterre az 1975-től már valódi golyónyomok díszítik a falakat.

Láthatatlan szabályok

Gyalogosan indulunk tovább a következő helyre. Az utcákon jól öltözött fiatalok sétálnak. Hidzsábot egyetlen lány sem visel, ezért sokkal inkább Itáliában vagy Görögországban érzem magam, semmint a Közel-Keleten.

Rövid séta után megérkezünk célállomásunkra. A bejárat előtt két keménykötésű férfi fogad. Ha pár évtizeddel korábban lenne, azt hihetnénk, valamely milíciának a tagjai. Őket azonban már nem az emberek vallása érdekli, hanem az, érdemesek-e a belépésre. Jelen esetben ez nem kérdés, hiszen Rami régi ismerősnek számít. A marcona őrök utat nyitnak, mi pedig belépünk. Belül nyüzsgő tömeg fogad. A húszas, harmincas éveikben járó fiatalok lába alatt valósággal forr a táncparkett. Kezeiket az égnek emelik és átszellemülten táncolnak a DJ által kevert 70-es és 80-as évek zenéire.

Rami ismerős társaságot pillant meg. A találkozásnak annyira örülnek, mintha már évek óta nem látták volna egymást. Bemutat nekik. A láthatóan jól öltözött társaság barátságosan fogad. Egyik fiú egy üveg Heinekent nyom a kezembe.

– Na, hogy tetszik Bejrút? – kérdezi csillogó szemmel.

– A legjobb város! – felelem, ők pedig nevetéssel nyugtázzák, hogy a válasz helyes. Ezt követően már nem tudom meggyőzni őket, hogy arabul beszéljünk. A beszélgetést angolul folytatjuk.

Az üvegek kiürülnek, mi pedig továbbindulunk a forgatagban. A pulthoz azonban igen lassan jutunk el. Rami négy különböző társasággal fut még össze. A forgatókönyv ugyanaz: mindenkinek bemutat, ők pedig a lehető legbarátságosabb módon üdvözölnek és érdeklődnek, hogy tetszik a városuk. Hamar rájövök, hogy a libanoni szívekhez a legrövidebb út hazájuk dicséretén keresztül vezet.

A kötelező kérdésre, hogy milyennek találom Bejrútot, a végén már nem is szavakkal felelek, hanem a régi rómaiakhoz hasonlóan hüvelykujjammal az ég felé bökve adom tudtukra, hogy az övékénél szebb várost elképzelni sem tudok.

Bár nagyon barátságosan fogadnak, kelet-európaiként nem számítok különlegességnek. Az elmúlt években ugyan megcsappant a számuk, még ma is rengeteg itt az amerikai és az európai. Újságíróként mindenesetre kiemelt tisztelet övez, és a helyiek egy pillanatra sem hagyják, hogy üresen álljon a poharam.

Az egyik asztalnál kevéssé ide illő arcokat pillantok meg. Egy vörös és egy szőke srác üldögél, láthatóan igen vidáman. Odalépek hozzájuk és bemutatkozom.

Az amerikai fiúk – mert kiderül, hogy New Yorkból érkeztek – átvéve a helyi módit, végtelen kedvességgel fogadnak. Bár láthatóan fogalmuk sincs, hogy a Hungaryt eszik-e vagy isszák, mikor mondom nekik, hogy Middle-Europe, a felismerés csillan meg szemükben. Elmesélik, hogy kint élő libanoni barátaiktól hallottak a bejrúti éjszakáról, ezért elhatározták, hogy saját szemükkel is megnézik.

– Igazuk volt! Bejrút az Istenek városa! – kiabálja közel hajolva egyikük. Én pedig elmosolyodom. A külföldön élő libanoniak egytől egyig utazó nagykövetei hazájuknak. Ha valakivel közelebbi ismeretségbe kerülnek, annak vallásos meggyőződéssel ecsetelik hazájuk egyedülálló voltát.

Rami továbbhúz, és lassan-lassan eljutunk a pulthoz. Az ott álló népes társaság utat nyit, mi pedig letelepszünk. A pultos akrobatikus mozdulatokkal pörgeti az üvegeket. Két koktél felszolgálása közt pedig őrült tánccal múlatja az időt.

A teremben harapni lehet a füstöt, ami nem csoda, mivel errefelé szinte mindenki láncdohányos. A füstfelhőn keresztül azonban immár sokadjára szembesülök a természet csodáival: a libanoni lányokkal. Vendéglátóm észreveszi, hogy elkalandozott a tekintetem.

– Na, hogy tetszik a bejrúti éjszaka? – kérdezi csillogó szemmel.

Elgondolkodom. Nem csoda, hogy a jómódú libanoniak, legyenek szunniták vagy keresztények, ellentétben szegényebb sorba született társaikkal, elsősorban a mának élnek. Miért is vonzaná őket a mennyország gondolata? Nehéz elképzelni, hogy a Koránban említett angyali szüzek, a hurik szépségben túl tudnának tenni a libanoni lányokon. Ők ugyanis minden apró porcikájukban igazi nők. Mozgásuk kecses, vonalaik formásak, és ahogy táncolnak, az valóságos merénylet a férfinép ellen. Megdöbbenve látom, hogy a helyi férfiak láthatóan mégsem mutatnak érdeklődést a gömbölyűbbnél gömbölyűbb idomú lányok iránt. Ezt szóvá is teszem Raminak. Elmosolyodik.

– Itt mindenki ismer mindenkit – magyarázza. – Ez pedig azt jelenti, hogy egyéjszakás kalandról az ember nem is álmodhat.

Shadi tudatja velem, hogy errefelé az ismerkedésnek bevett rituáléja van. Ha egy lány megtetszik egy fiúnak, először óvatosan utánakérdez, hogy választottja melyik családba tartozik. Ha a hölgy társadalmilag és felekezetileg is megfelelő háttérrel rendelkezik, akkor a tettek mezejére léphet. Ha nem, a románc álom marad, hiszen a családi különbségek csírájában fojtanák el a kapcsolatot.

Ha viszont a dolgok stimmelnek, a lovag keres valakit, akin keresztül felveszi a kapcsolatot a lány fiútestvéreivel. Aztán óvatos jeleket küld. Ha az első lépéseket siker koronázza, a dolgok már úgy haladnak, mint Európában szokás.

A hibalehetőséget viszonylag csökkenti, hogy a bárok általában egy-egy célközönségnek szólnak. Minden felekezetnek és társadalmi csoportnak megvannak a törzshelyei. Így mindenki a sajátjai közt múlatja az időt, és nem vágyik más társaságába. Persze, ha egy keresztény a szunnita negyed bárjaiban szórakozna, akkor sem néznék ki, de nem lenne esélye úgy ismerkedni, mint saját környezetében. Nem is beszélve arról, hogy ő sem érezné magát olyan fesztelenül, mint a sajátjai közt. Barátaimat például bottal sem lehetne átzavarni egy másik kerületbe. Ezt persze nem vallják be.

– Miért mennék máshova? – kérdez vissza Rami, mikor efelől érdeklődöm. – Itt minden sokkal jobb.

A külföldiekkel más a helyzet. Rájuk nem vonatkoznak a szabályok. Őket mindenhol a lehető legforróbb barátsággal üdvözlik, és mindenhol éreztetik velük, hogy szívesen látott vendégek. Sőt… Előttük még a lányok is könnyen kinyílnak. Különösen ha tudják, hogy a külföldi hamarosan távozik, így a forró éjszaka titkos emlék marad. Talán ezért is van, hogy a külföldiek igen keveset éreznek a libanoni éjszaka láthatatlan szabályaiból. Ők csak azt látják, hogy az emberek vidámak és önfeledten élvezik az életet. Ölelések, csókok tengere. Spontán énekelnek, mikor pedig a hangulat a tetőfokára hág, az asztalokon táncolnak. Mert ezt teszik. A feszülő, rövid ujjú inget viselő, kigyúrt biztonsági őrök pedig elnézően tűrik. Végül is csak azt teszik, amit egy ilyen helyen szokás: mulatnak. Az őröknek egyébként nincs sok dolguk.

A libanoni agyra az alkohol vidítóan hat, agressziónak nyoma sincs. Az emberek ide nem problémázni jönnek, hanem azért, hogy elfelejtsék a napi gondokat. Ráadásul a bajkeverők nemcsak a kitiltást kockáztatják, hanem azt is, hogy a közösség antiszociális elemekként könyveli el őket, és a későbbiekben majd senki nem akar barátkozni velük.

I will survive

Az arab világon belül Bejrút az éjszakai pillangóiról is híres. A West Beirut című cannes-i Arany Pálma-díjas film szerint még a polgárháború idején is nyitva volt Umm Walíd piroslámpás háza. A film szerint a hely igazi Svájc volt, ahol az egyébként egymást gyilkoló keresztény és palesztin milicisták is békében töltötték az időt.

– Vannak errefelé örömlányok? – kérdezem Ramit.

– Vannak – legyint. – Csak a dolog nem úgy működik, mint nálatok. Itt nem állnak az utcákon. Neked kell megtalálni őket. De többségük kelet-európai vagy iraki lány. A libanoni nő olyan, mint a szarvasgomba – magyarázza Shadi derűsen. – Drága, és kevés van belőle. De ha egyszer megkóstolod, egy életen át emlékezni fogsz az ízére!

Közben a pincér újabb Heinekent tesz elém, nekem pedig sokadik kísérletem vall kudarcot, hogy magam fizessem a számlát.

Rami elárulja, hogy a bár, csakúgy, mint az Ashrafijje szórakozóhelyeinek egy része, még 2006 nyarán, az izraeli bombázások idején is nyitva tartott. Miközben Dél-Bejrútból áthallatszott a bombák robbanása, a szunnita és keresztény vidékeken, bár nem sokan, de akadtak, akik mégis nekivágtak az éjszakának.

Nyugati mércével ez a szolidaritás teljes hiányának tűnhet, itt azonban a dolgoknak más értelmük van. Libanonban a világot mindenkinek a saját szűk környezete jelenti.

A libanoni önazonosság olyan, mint a fa gyűrűje. Legbelül van a család. Ezt követi a klán, a felekezeti alapú politikai csoport, a felekezet. A libanoniság már olyan távoli kategória, amihez csak igen kevesek jutnak el. A többség saját felekezetében gondolkodik.

Az idő telik. Hajnali fél három van. Az emberek csak most kezdenek igazán belelendülni a mulatásba. A hangulat egyre forróbb. A hangfalakból továbbra is a 70-es, 80-as évek slágerei szólnak, a fiatalok pedig önfeledten táncolnak a zenére, melyre szüleik annak idején a háború miatt nem táncolhattak. Mintha úgy éreznék, törleszteniük kell a sorsnak szüleik elveszett fiatalságáért, és a tizenöt évet egyetlen éjszaka alatt akarnák bepótolni.

A libanoniak különös teremtmények. Vannak népek, akik egy életen át emlékezni akarnak az őket ért sérelmekre, ők azonban felejteni szeretnének. Újra és újra belevágnak az építkezésbe. Talán ez az, ami valóban különlegessé teszi a libanoniakat az őket körülvevő arab tengerben. Nem az elmúlt dicsőséget siratják, hanem tesznek azért, hogy a régi szép idők újra jelenné váljanak.

Hirtelen csengő női hang üti meg a fülem. A levegő valósággal felforr körülöttem.

Akik eddig ültek, most azok is felpattannak székeikről. Egymásba karolnak, de vannak, akik kezüket, mások pedig üvegeiket emelik magasba. „I will survive!” – énekli kórusban a több száz ember Gloria Gaynor örökzöld számának refrénjét. A libanoniak számára a sláger talán többet jelent, mint a föld bármely másik népének. A díva 1980-ban, a polgárháború egyik legvéresebb évében koncertezett Bejrútban. Szavai akkor egy egész nemzedéket töltöttek el reménnyel. És így van ez most is. A tömeg egy emberként énekli az örökzöld refrént:

„I will survive

as long as i know how to love

I know I will stay alive

I’ve got all my life to live

I’ve got all my love to give

and I’ll survive

I will survive.”

Sayfo Omar