Az ország, amely van is, meg nincs is

Palesztina létezik is, meg nem is. Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet vezetője még 1988-ban kiáltotta ki a Palesztin Államot, amely (elvben) magában foglalta Gázát, Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet. Az év végére az ENSZ tagállamainak körülbelül fele elismerte Palesztinát, az 1993-as oslói megállapodás pedig lefektette a kétállami megoldás útitervét. Bár Palesztina azóta sincs, támogatóinak száma folyamatosan nő. Csak a gázai háború kezdete óta tíz ország: az Egyesült Királyság, Ausztrália, Kanada, Portugália, Franciaország, Luxemburg, Málta, Andorra, Belgium és Mexikó is elfogadta állami létét, így az ENSZ 193 tagországa közül immár 157 tett hitet Palesztina mellett.

Ám egy ország életképessége és elismertsége között nincs szoros összefüggés. Szomáliát például az ENSZ-nek mind a 193 tagállama elismeri, mégis a bukott államok sorát erősíti, ahol a lakosság hadurak, terrorszervezetek és korrupt politikusok igáját nyögi. Ellenben Koszovót csupán 119 ország ismeri el, mégis, a nagyhatalmi hátszélnek és egyebeknek köszönhetően balkáni viszonylatban tűrhetően funkcionál.

Palesztina a szélesebb körű elismerés ellenére aligha válik életképessé. Bár sportolói rég kinn vannak az olimpián, és külképviseleteinek a száma egyre nő, továbbra sem tekinthető működő államnak. A Palesztin Hatóság hatalma Gázára nem, csak Ciszjordániára, annak is csupán a harmadára, az úgynevezett A és B zónákra terjed ki. A kétharmadot lefedő, 350 ezer palesztinnak és félmillió zsidó telepesnek otthont adó C zóna izraeli biztonsági felügyelet alatt van. A Palesztin Hatóság gerincét adó Fatah támogatottsága 18 százalékon áll, és 2006 óta nem mérette meg magát választásokon. Nem véletlenül, hiszen Ciszjordániában a lakosság hozzávetőleg 40 százaléka inkább a Hamásszal szimpatizál. (Ez nem feltétlenül az iszlamista eszmék népszerűségét, hanem a Fatah korruptsága miatti elégedetlenséget mutatja.) Eközben az elmúlt évek során sorra nőttek ki a földből az úgynevezett Z generciós milíciák, amelyek tagjai a palesztin hatóságok autoritását megkérdőjelezve a saját kezükbe vették a kezdeményezést, és időről időre támadásokat intéznek izraeli telepesek ellen. Ezekre válaszul az izraeli hatóságok rajtaütéseket hajtanak végre palesztinlakta településeken, miközben a telepesek radikálisabb fiataljai palesztin civileket vegzálnak önkényesen felállított ellenőrző pontjaikon, és felégetik a palesztin gazdák fáit és terményeit, tovább erodálva a népét ellenőrizni és megvédeni egyre képtelenebb palesztin hatóságok tekintélyét. Mahmúd Abbász palesztin elnök és társai mozgásterét az elmúlt hónapokban a pénzszűke is nehezíti, miután az izraeli kormány jobbszélén lévő Becáel Szmortics pénzügyminiszter következetesen visszatartja az elméletileg Ramallahnak járó adó-visszatérítéseket.

Mindezen a nemzetközi elismerés aligha segít. A palesztin nép mindaddig nem élvezheti az államiságból fakadó teljes előnyt és szabadságokat, amíg azt Izrael nem fogadja el. Az utolsó közvetlen tárgyalások azonban még 2014-ben összeomlottak, az újrakezdés pedig a jelenlegi körülmények között lehetetlennek tűnik. Nota bene, 2023-ban Benjamin Netanjahu kerek perec kijelentette: büszke rá, hogy megakadályozta a palesztin állam létrejöttét. Az izraeli miniszterelnök az elismeréshullámra válaszul felvetette, hogy ha már egyoldalúság, akkor Izrael annektálni fogja Ciszjordánia egyes részeit. Úgy tűnik azonban, hogy Donald Trump – felismerve a kockázatokat – ennek egyelőre nem adott zöld utat.

A Palesztinát elismerő országok természetesen ha akarják, nyomást tudnak gyakorolni Izraelre. Hollandia például persona non gratának nyilvánította Szmorticsot és kollégáját, a nála is radikálisabb Ben-Gvir nemzetbiztonsági minisztert. Ennél tovább azonban Hága nem ment, és aligha várható, hogy más, érintett kormányok feláldozzák gazdasági és diplomáciai érdekeit az eszmék oltárán. Persze vannak hírek a ciszjordániai zsidó telepekről származó mezőgazdasági termények bojkottjáról, de ez aligha roppantja össze a zsidó állam gazdaságát.

A kül- és diplomáciai kapcsolatok sokrétűek, így Palesztina elismerése nem feltétlenül jár az Izraellel való kapcsolatok megromlásával. Párizs, miközben elismerte Palesztinát, Netanjahu legnagyobb megelégedésére megszavazta az Iránt sújtó ENSZ-szankciók újbóli életbelépését, emellett pedig Izraellel vált vállnak vetve harcol a kelet-mediterrán gázkincsekért. Berlin, amely embargót hirdetett az Izraelnek való fegyverszállításokra, augusztusban 350 millió eurós szerződést írt alá az izraeli Rafaellel légvédelmi fegyverek vásárlásáról. Emellett a német titkosszolgálatok továbbra is hálásan fogadják a potenciális terrortámadásokról szóló információkat izraeli kollégáiktól, akiket velük ellentétben nem akadályoznak meg alkotmányos fékek abban, hogy feltörjék a két végükön titkosított online kommunikációs csatornákat.

Tény ugyanakkor, hogy Izrael – szemben a Hamásszal – érzékeny a nemzetközi közvélemény alakulására, a gázai háború pedig valóságos PR-katasztrófát jelentett a számára, különösen Nyugati világban. Ezt Benjamin Netanjahu is felismerte. Szeptember közepén a miniszterelnök egy amerikai delegáció előtt beszédet mondott, amelyben kifejtette, hogy Izrael hosszú távú „politikai blokádra” számíthat a nemzetközi porondon, aminek során két nagy ellenséggel kénytelen szembenézni: az Európába beszivárgó iszlamistákkal és Kínával.

A narratíva első fele nem új. Az izraeli vezetés már 2003-ban, a második intifáda zenitjén felismerte, hogy az európai társadalmak és (elsősorban baloldali) politikusok körében erős a palesztinok iránti szimpátia. Ezt elsősorban a palesztinok lobbierejének tudta be, amit ellensúlyozandó szervezetek sorát hozta létre, ezek küldetése az európai szövetségépítés, azon belül a nyugati bevándorlásellenes jobboldal meggyőzése lett arról, hogy Izraelre és Európára egy és ugyanaz a veszély leselkedik: az iszlám terjeszkedés. Netanjahu szeptemberi beszédében csak ezt erősítette meg, ami jól mutatja, hogy európai mozgástere egyre szűkül, és a jövőben igencsak számít jobboldali szövetségeseire. Ami Kínát illeti, a fenyegetéstől való félelmet kevés tény teszi jogossá. Az ázsiai ország 2,8 milliárd dolláros volumennel Izrael harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere volt 2024-ben, Peking pedig a gázai háború és Izrael katari akciója nyomán is csak közepesen semmitmondó, békéért aggódó kommünikéket adott ki. Egyértelmű hát, hogy Netanjahu kijelentésének valódi címzettje fő szövetségese, az Egyesült Államok, azon belül Donald Trump, aki szintén Kínát tekinti a legnagyobb veszélyforrásnak. Azt üzeni, hogy Izrael és Amerika tűzön-vízen át együtt harcol.

Tény és való, hogy az Egyesült Államok Izrael legfontosabb szövetségese és az évi 3,8 milliárd dolláros segéllyel legfőbb támogatója. Ez demokrata és republikánus oldalon egyaránt konszenzusnak örvend. Donald Trump azonban egyre kevésbé elégedett régi barátjával, Benjamin Netanjahuval. Az amerikai elnök egy békés, bizniszen alapuló Közel-Keletet álmodott meg, ennek megvalósulását akadályozza a gázai háború és Ciszjordánia annektálásának időről időre történő felvetése. A szakítás jelei nem látszanak még, de Washington türelme fogyóban van.

A legnagyobb kérdés, hogy a barátság kitart-e a távoli jövőben is. A legfrissebb közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az elit és a társadalom véleménye között egyre nő a szakadék, az Izraelt a palesztinok ellenében támogató amerikaiak aránya 25 éves mélyponton van. 2022-ben az amerikai felnőttek 42 százaléka vélekedett kedvezőtlenül Izraelről, mostanra ez az arány 53 százalék. Egy friss YouGov/Economist-felmérés szerint az amerikaiak 43 százaléka úgy gondolja, hogy Izrael népirtást követ el Gázában. Az elmúlt három évben a demokraták körében az 50 év felettieknél 23 százalékponttal nőtt a negatív vélemények aránya Izraelről. Ami izraeli szempontból ennél is fájóbb, hogy 2018 és 2021 között a 30 év alatti evangéliumi keresztények körében azok aránya, akik inkább az izraelieket támogatták a palesztinokkal szemben, 69-ről 34 százalékra zuhant. Mindez nem megfordíthatatlan, de hosszú távon súlyos kockázatokat hordozhat. Más kérdés persze, hogy a rosszul működő palesztin vezetés tud-e élni a szelek változásával megnyíló lehetőségekkel.