Az „ötödik hadoszlop” és a „nemzetárulók”

A cikk eredetileg a Demokrata hetilap március 23-ai számában jelent meg.

Az oroszok sem szeretik a háborút, és szívesen hangsúlyozzák, hogy a történelem tanulsága szerint azokat ők nem elkezdeni, hanem befejezni szokták. Ezúttal azonban nehéz lenne megmagyarázni, hogy nem az orosz csapatok támadták meg Ukrajnát. A hatalom ezért ezt egy huszárvágással nem is háborúnak, hanem „különleges műveleteknek” nevezi. Aki háborút emleget, azt börtönbüntetés fenyegeti, és a nagyvárosok központjában általában hétvégenként tartott tiltakozások résztvevőit is begyűjtik. A háborúellenességnek ezen – különösen az értelmiség körében – egyre gyakoribb megnyilvánulásait erősíti fel a nyugati média is, miközben a felmérések szerint a társadalom többsége ha nem is jó szívvel, de elfogadja a „különleges műveleteket”, és kiáll a hatalom mellett.

A mostanihoz hasonló kiélezett helyzetekben ugyanis a félelem természetes módon tereli az embereket az erő védőernyője alá, és sorakoztatja fel őket a hatalom mögött. Ki jobb híján és a helyzet mielőbbi normalizálódásában reménykedve, ki pedig a hazafias lelkesedéstől fűtve áll a vezetők mögé. Mert a Krím „hazatérésének” évfordulóján a Luzsnyikiban összegyűlt közel 200 ezres tömegben is rengeteg volt a csillogó szempár, és persze bőven akadtak olyanok is, akik nem tehették meg, hogy ne legyenek ott a nagygyűlésen. De a háború támogatottságát jelzi az elnök 75 százalékra emelkedő bizalmi indexét mutató felmérések, a tankokra festett Z betű szociális médiában való elterjedése is. Ezt a kiállást próbálja megtörni a Nyugat a minden eddiginél keményebb szankciókkal, és igyekszik szembefordítani a társadalmat a rendszerrel.

A büntetőintézkedések kiemelten célozzák meg a hatalmi elitet, abban bízva, hogy az üzletmenet megakasztásával, a külföldi számlák zárolásával, az ingatlanok és ingóságok, így a luxusjachtok lefoglalásával, egyszóval a nyugati világból való száműzetéssel sikerül majd leválasztani ezeket az oligarchákat a hatalomról. Ez a kör azonban egyelőre lojális a Kremlhez. Az igazán befolyásos személyek közül eddig csak páran szólaltak fel a háború ellen, ők is meglehetősen óvatosan, és inkább a nyugati jólétet féltve, semmint elvi alapon. A szankciók alá eső, 14 milliárdos vagyonával a Putyin-rendszer kedvezményezettjei közé tartozó bankár, Mikhail Fridman előbb az egyik befektetési cégének munkatársaihoz írt és a Financial Times által megszellőztetett levelében emlegette, hogy „ez a válság életekbe fog kerülni, és két testvérnépet sebez meg”. „Azok közé tartozom – igyekezett óvatosan elhatárolódni az orosz hatalomtól –, akiknek leghőbb vágya, hogy véget érjen a vérontás.” Majd a Bloombergnek Londonban nyilatkozva úgy magyarázkodott, hogy „öngyilkos lépés lenne, ha valaki a háború megállítására próbálná rávenni Vlagyimir Putyint”. Az Ukrajna nyugati részén született Fridman szerint a britek és az Európai Unió mellényúltak a milliárdosokra kivetett szankciókkal, mert ennek a körnek semmilyen hatása nincs a hatalom döntéseire. Az oli­garchát az orosz társadalmat sújtó intézkedések láthatóan nem nagyon érdekelték.

A belarusz származású Oleg Gyeri­pasz­ka, a Bazovij element pénzügyi-ipari csoport elnöke, a Ruszal vállalaton keresztül az oroszországi fémfeldolgozó ipar egyik meghatározó szereplője Telegram-csatornáján üzent és szólított fel békére. Őrültségnek nevezte a béketárgyalások elhúzását, és arra hívta fel a figyelmet, hogy a lekonzervált Csernobillal és 15 erőművi blokkjával Ukrajna már atomhatalom, és ha ezeket az objektumokat bármi éri, Európa kétszáz év múlva is átkokat szór majd Oroszországra. A milliárdos ezután váratlanul megosztotta az Alekszej Naval­nijék által közzétett, az ukrán háború vontatottsága miatt a hatalmon belül elharapódzott vitákat és az FSZB tábornokaival szembeni fellépést feszegető film linkjét. Gye­ri­paszka a napokban ismét jelentkezett, és csupán egy szót posztolt: Béke. Komoly visszhangot keltett a Dmitrij Medvegyev köréhez tartozó egykori miniszterelnök-helyettesnek, ma a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) elnökének nyilatkozata is. Arkagyij Dvorkovics a Mother Jonesnak arról beszélt, hogy a „háború a legrosszabb dolog az életben”, és félreérthetetlenül utalt arra, hogy ezt Ukrajna megtámadására is érti. Dvorkovics ellen ezután kikelt a hatalmi párt, az Egységes Oroszország egyik vezető politikusa, a volt miniszter pedig lemondott a Szkolkovói Innovációs Alap elnöki posztjáról.

E megszólalások mellett néhány ismert tévés felmondása, valamint Andrej Panovnak, az Aeroflot igazgatóhelyettesének és néhány népszerű celebnek a pánikszerű külföldre menekülése is borzolta a kedélyeket. Minderre válaszul a minap az orosz elnök is hosszasan ecsetelte, hogy a Nyugat miképp próbálja meggyengíteni Oroszországot, amiben „nemzetárulók” segítik. „Az úgynevezett kollektív Nyugatnak nincs szüksége erős Oroszországra, ezért támogatta annak idején a szeparatizmust, a terrorizmust, bátorította a terroristákat és banditákat az Észak-Kaukázusban. Persze, ismét megpróbálnak majd fogadni az úgynevezett ötödik hadoszlopra, a nemzetárulókra, azokra, akik itt, nálunk keresik meg a pénzt, de ott élnek. És nem is a szó földrajzi értelmében, hanem a gondolataik, a rabszolgatudatuk szerint” – mondta Vlagyimir Putyin, hozzátéve, hogy az orosz nép meg tudja különböztetni az igazi hazafiakat a gaz­emberektől és az árulóktól, és egyszerűen kiköpi őket, mint a véletlenül bekapott muslicát, és a társadalom ilyen természetes és szükséges öntisztulása csak erősíti az országot. Az elnök tehát egyértelművé tette, hogy nem enged a külföldi nyomásnak, és kitart az elképzelései mellett. Ez határozott válasz volt a megdöntését célzó nyugati törekvésekre, és kemény üzenet az orosz elit esetleg megingó tagjainak.

Sokakat meglepett a döntés a háború megindításáról, ez ugyanis a legszűkebb körben született. Az elnökön kívül erről állítólag Szergej Lavrov külügy-, Szergej Sojgu védelmi miniszter, Valerij Geraszimov vezérkari főnök, valamint az érintett titkosszolgálatok vezetői tudtak. Ők Vlagyimir Putyin legközelebbi bizalmasai, a politikai elit azonban ennél jóval kiterjedtebb. Az orosz politika világa elsődlegesen rendszeren belüliekre és kívüliekre oszlik. Így van rendszeren belüli és azon kívüli ellenzék is, előbbihez elsősorban a Kremllel stratégiai kérdésekben együttműködő parlamenti pártok sorolhatók, utóbbihoz viszont messze nemcsak a nyugatos liberálisok, hanem a legkülönfélébb radikálisok is a szélsőbaltól a szélsőjobbig. A Kreml körüli elit sem írható le monolit tömbként, Vlagyimir Putyin pedig az erőcsoportok felett, egyfajta döntőbíróként áll.

A rendszer magját alkotó kormányzati apparátus és a támaszául szolgáló Egységes Oroszország párt sem tekinthető homogén jelenségnek, amelyen belül egyedül Vlagyimir Putyin szava számít. Az elnöki adminisztráció és a kormány képviselőin túl a nagy állami vállalatok és az erőszakszervezetek vezetőit, valamint egyes, az elnökkel vagy környezetével baráti kapcsolatokat ápoló nagyvállalkozókat – oligarchákat – szokták hagyományosan a putyini Oroszország elitjének tagjaiként emlegetni.

A hatalom szűkebb köre kezdetben négy csoportra, az úgynevezett jelcini család maradékára, Putyin szentpétervári körére, az erőszakszervezetek képviselőire és a rendszeren belüli liberálisokra oszlott. Ezek az erőcsoportok harcoltak folyamatosan egymással és kötöttek adott esetben szituatív szövetségeket. A Minchenko Consulting elemzése kilenc embert, Dmitrij Medvegyevet, Szergej Sojgut, a Rosznyeftyet vezető pétervári szilovik Igor Szecsint, a Biztonsági Tanács titkárát, Nyikolaj Patrusevet, Szergej Szobjanyin moszkvai polgármestert, a Roszteh hadiipari óriás első emberét, Szergej Csemezovot, valamint az államfőt régről ismerő három milliárdos vállalkozót, Arkagyij Rotenberget, Jurij Kovalcsukot és Gennagyij Tyimcsenkót sorolja Putyin szűkebb köréhez.

Ha a fő törésvonalat nézzük, akkor ez idővel egyre inkább kirajzolódóan az erőszakszervezetek vezetőiből összetevődő, a külfölddel szemben Oroszországot ostromlott erődnek látó, a kemény kéz politikáját, a konzervatív, birodalmi szemléletet képviselő szilovikok és a gazdaság prioritásaiból kiinduló, reform­párti, a Nyugattal egyenrangú partneri viszonyt építeni akaró rendszeren belüli liberálisok, valamint technokraták között húzódik. Most sokan azt mondják, hogy Putyin elnök egyértelműen az első kör mellett tette le a voksot. Ebben a kérdésben igen, de ez nem jelenti, hogy be is tagozódna a szilovikok közé. Jól mutatja ezt, hogy Vlagyimir Putyin ennek a szárnynak a követelése ellenére meghosszabbította a nemzeti bank elnökének, a liberális Elvira Nabiullinának a mandátumát.

Az elit legszűkebb köre már csak azért is lojális Vlagyimir Putyinhoz, mert a sorsuk egymástól elválaszthatatlan. Ilyen értelemben maga az elnök is a rendszer része, még ha döntőbíróként az erőcsoportok fölött áll is. Így amennyiben a most már jó eséllyel 2024 utánra húzódó politikai átmenet – ennek része a mostani háború is – a tervek szerint alakul, akkor a putyinizmus Vlagyimir Putyin elnöksége után is fennmarad. Persze, hogy ez a rendszer milyen irányt vesz, az a jelenlegi háború kimenetelétől is nagyban függ. Az azonban egyelőre hiú ábrándnak tűnik, hogy magát Putyint a gyülekező sötét felhők ellenére is meg lehetne most buktatni.